Gondolatok a kísértésről

Van az úgy, hogy jön a kísértés.
Van az úgy, hogy egyáltalán nem vagy felkészülve, és akkorát esel, hogy csak úgy porzik.
Legközelebb aztán, ha felismered, úgy menekülsz, ahogy csak bírsz, hiszen a múltkori eséstől még mindig sajognak a csontjaid.

Aztán van a rosszabbik eset.
Találkoztál egy kísértéssel a múltban, és jól felvértezted magad ellene. Ezerszer végigvetted, miért nem jó végigmenni az úton. Megerősödtél, és most talál rád ismét a kísértés. Neked ugrik. Egy kicsit megtántorodsz, de nocsak... állva maradtál. Büszkeség tölt el: állva maradtam! Erős vagyok!
Innentől kezdve csak játszadozol a kísértéssel. Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg tudsz állni ellene. Jó érzés erősnek lenni, jó érzés, hogy kontrollálni tudod a dolgokat, és jó érzés kacérkodni a kísértéssel.
Persze nem veszed észre, hogy minden egyes támadással gyengülsz, mert hát ezek is csak olyan apró rezdüléseket váltanak ki belőled, mint a legelső támadás, és mindenki láthatja, hogy még mindig állsz.
Ugye, nem kell tovább mesélnem a történetet, melyben a főhős sokkal nagyobbat bukik, mint az első esetben, és ez azért is sokkal rosszabb, mert itt minden bukik - az önbecsülés leginkább.

Furcsának találom ezt a saját magamban is felfedezett hozzáállást, hogy Krisztus nélkül szeretném megoldani a dolgaimat. Azt szeretném, ha erős és ügyes lennék akkor is, ha épp nincs rendben a lelki életem, és szeretném kontrollálni a dolgokat.

Jobb tisztában lenni azzal, hogy nem vagyunk sem ügyesek, sem erősek. Jézus az, de mi nem vagyunk. Ha jön valami kísértés, jobb azt mondani: Atyám, kérlek, segíts felvenni a nyúlcipőt, aztán szaladjunk. Jobb tudni magunkról, hogy gyengék vagyunk, nem tudunk kontrollálni semmit, de Isten szeret minket - így nem kell összezuhannunk, ha rájövünk, hogy mégsem vagyunk olyan erősek, mint hittük. És mivel nem hisszük magunkat erősnek, elszaladunk a kísértés elől. Megmarad az önbecsülés is, elmarad a zuhanás is. Dupla haszon, mondhatni.

 "Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék." (1Kor 10,12)