Megírta Grimm, Jókai és Austen is. Elolvastuk, elhittük. Aztán megnőttünk, és a dolgok összekuszálódtak.
Sosem álltam túl jól ezzel a témával. Úgy értem, mindig reméltem, hogy én is találkozom végre az igazival, de kb. annyira tűnt a dolog valóságosnak, mint Noé és a bárkája. Természetesen elhiszem, hogy egyszer élt Noé és épített egy bárkát, de az egész olyan valószínűtlenül régen történt, és valahogy olyan távol van az életemtől. Sokat, ó, rengeteget harcoltam ezzel kapcsolatban Istennel, sírtam, könyörögtem, követelőztem, duzzogtam, hittem, elvesztettem a hitemet, megint bizakodtam, megint elbizonytalanodtam. Sok tévedés volt az úton, csalódás, megalázottság, maradék önbecsülés elvesztése, fel-nem-vevő-szekér után futás, beállás a sorba száz rajongó mögé.
Azt hiszem, a 25+ konferencián fordult egy nagyot a szemléletem. Nem tudnám megmondani, miért bátorodtam fel, látva a rengeteg egyedülálló lányt, akik fogalmam sincs, miért vannak még egyedül, és a fiúkat, akikről most nem ejtek szót. Talán a helyzet abszurditása okozta. Egyszerre bizonyos lettem abban, hogy ez nem lehet igaz, hogy ilyen helyekre kell járnom, és ilyen megalázó helyzetekbe kell hozni magam. Hirtelen megértettem, hogy Isten ennél sokkal jobban szeret engem. Azt szeretné, ha élnék a képességeimmel, kibontakoztatnám őket, örülnék az életnek, és várnék rá, hogy beváltja az ígéretét, miszerint gondoskodik rólam ezen a téren is.
Ettől persze nem állt meg az élet, és nem törlődtek el örökre a kételyek. Még csak Csipkerózsika-vakcinát sem kaptam, amitől az ember szíve elalszik, és nem lesz szerelmes nem megfelelő személyekbe. (Brrr...). Megvannak a napi küzdelmeim, és időnként erősen rám tör a vágyódás vagy a hitetlenség ("úgyse lesz ennek az időszaknak sose vége, arra rendeltettem, hogy hatvanéves koromig mások gyerekeit segítsem a világra, brühühü")
Például ma voltam bent a szülészeten egy kis pluszmunkára. Az ilyesmi kétfelől is hasznos, egyrészt szeretek bent lenni (ha van mit csinálni), másrészt látják az ábrázatomat, ami előnyt jelenthet, ha el kell dönteni, kit vesznek fel (a szorgalmasabbat, gondolom). A főorvos műtét közben megkérdezte, hogy van-e már vőlegényem, és nemleges válaszomra erősen buzdított, hogy akkor itt az ideje belehúzni, mert diploma után a lehetőségek a törtrészükre csökkennek, és egyébként is, harminc felett a férfiak vagy foglaltak vagy homoszexuálisak. Aztán mikor vége lett a műtéti programnak, még utánam kiabált a lépcsőfordulóból, hogy most már irány haza, és hétvégén tessék a diszkóba menni és pasit fogni.
Jó szokásomhoz híven hallgattam, mint egy kis sült hal (vagy tök, vagy bármilyen más sült étel), pedig mondhattam volna, hogy 1. még nagyon messze vagyok a harminctól 2. hiszem, hogy Isten gondoskodni fog rólam, és őt tapasztalataim szerint nem befolyásolják a statisztikák.
Azért picit mindig megingat, mikor valaki kedvesen az orrom alá dörgöli, hogy ideje lenne igyekezni. De Isten olyan kedvesen mellém áll a kételyeimben! A konferencia óta sokszorosan érzem ezt. Délután elkedvetlenedve mondtam a húgomnak, hogy megtalálni a megfelelő fiút (megfelelő = hívő, de nem csak állítja magáról, hanem tesz is olyasmiket, amik ezt igazolják; nem infantilis; képes vállalni a vezető szerepet; szeret is engem; én is szeretem) körülbelül olyan valószínű, mint elhozni az ördög három arany hajszálát (bocsánat a pogány példáért, de meséket olvastam a napokban). Ő csak annyit mondott erre: "hát, nem is neked kell elhozni". Mellbe vágott, és helyre is állított rögtön ez a mondat. Utána megnéztem a levelesládámat, és kaptam egy képeslapot az Alfa-Omega fórumról. Ez állt benne: "Drága Testvérem! Tanuljunk meg hálát adni és örvendezni az Úr jóságán. Ne legyünk szűk látókörűek a problémákat nézve. Lássuk meg szeretetének és kegyelmének nagyságát a saját életünkre nézve."
Vagy az igék, amik már hónapok óta kísérnek és előjönnek ebben a témában, és amiket most a héten csokorba kötve kaptam a Cseri Kálmán-igehirdetéseken:
"Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)
"Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti." (Zsolt. 37,5)
"Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat." (Zsolt 27,14)
Végül a legnagyobb "kedvenc", amit még a születésnapomon is megkaptam:
"Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem." (Zsolt. 32,8)
Hát, ha valamire, akkor arra óriási szükségem van, hogy valaki megbízható személynek rajtam legyen a szeme ebben az ügyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése