2012. augusztus 31., péntek

Családom

Pali:

"Sziszinek akkora metszőfoga van, hogy meg tudja vele metszeni a szedret meg a málnát is!"
"A kannibálok azok olyan emberek, akik megeszik az embereket. Haltan, vérzetten!"


Virág:

Részeg ember a boltban: Hozzám jössz feleségül?
Virág: Gondolkozzon! Gondolkozzon már, mielőtt beszél!


Anya (kereskedői tanfolyamon)

Anya: Ez egy olcsó bor.
Oktató: Na, most meg is sértett engem. Azt nem tudhatja, nekem mennyi pénz van a pénztárcámban. Ilyet nem mondunk, hogy olcsó bor, azt kell mondani, hogy kommersz.
Anya: Először is, a kommersz, az nem egy magyar szó. És egyébként is, ha valaki azt mondja, hogy kommersz, nekem az jut eszembe, hogy rossz. Nincs azzal semmi baj, hogy olcsó, minden csak felfogás kérdése. Ha mondjuk itt Debrecenben azt mondom magának, hogy paraszt, az elég nagy sértés, mifelénk meg dicséretnek számít.

2012. augusztus 27., hétfő

Minden a helyén (átmenetileg)

Azaz bekerültek az indexembe az utolsó jegyek is, hivatalosan is orvos vagyok. Megkaptam az évkönyvet, lefényképeztek a tablóra, és egy csomó aláírás igazolja, hogy az egyetemen többé nem tartozom senkinek semmivel. Az avatás persze még hátravan, de a hivatalos dolgok már egyenesbe kerültek.

Nagyjából ki is aludtam már magam azóta, az államvizsga utáni nap főleg azzal telt, hogy aludtunk, néha felkeltünk enni, aztán visszafeküdtünk. Elolvastam azóta négy könyvet, és megnéztem vagy öt filmet.

A szó szoros értelmében is helyére került minden, ugyanis az utolsó héten már magasról tettünk a rendre és a tisztaságra, így államvizsga után mintha egy kollégiumi fiúszobába jöttünk volna haza. (Ja, a többesszám azért van, mert augusztusban nálam lakott egy barátnőm-évfolyamtársam). Úgyhogy szombaton nekiugrottam, az összes szekrény, fiók és polc tartalmát lerámoltam, újracsoportosítottam, kiválogattam (levittem öt zsák szemetet), mindent lemostam-letöröltem-kisúroltam, még a kukákat is, szóval most hihetetlenül nagy a sterilitás, és a könyvek katonás rendben sorakoznak a polcokon. És ez végtelenül boldoggá tesz. Néha az a sanda gyanúm, hogy a lelkem valójában egy pedáns vénkisasszonyé.

Közben Eszterke részesült a keresztségben, amihez két nagy tepsi szilvás pitével járultam hozzá, valamint azzal, hogy a szertartás alatt a karomban tartottam. Nagyon édes volt, egyáltalán nem sírt, a papra figyelt, az éneklésre, vagy engem nézegetett, minden érdekelte. Mikor a vizet a fejére öntötték, kicsit meglepődött, elkezdte ráncolni az orrát, a szeme körül pedig vészesen elkezdtek megjelenni a nagy piros karikák, de egy kicsit ráztam a popsiját, és úgy döntött, inkább mégsem sír.

Szóval minden megtörtént, aminek meg kellett, és az a legjobb, hogy lelkileg is helyrerázódtam. Gondolom, ehhez elég nagy mértékben hozzájárul az is, hogy az államvizsga fenyegető rémének súlya végre leszakadt a szívemről. De most maradéktalanul boldog vagyok, elégedett, és örömmel várom a jól megérdemelt pihenést, majd pedig az őszi munkakezdést.

(Ja, a címben azért az átmenetileg, mert magamat ismerve elég hamar kitalálok majd valamit, ami felbolydítja a rendet - hiába, nyughatatlan lélek vagyok.)

2012. augusztus 21., kedd

A jövő felelősségteljes orvosai...

... avagy holnap államvizsga.

Az alábbi gyöngyszem szerint nem minden évfolyamtársunk idegeskedik emiatt annyira, mint mi:

B: Te, figyelj már! Holnap ez a sz*r hány százaléktól van meg?
D: Nem tudom, szerintem 60.
B: Jól van, akkor alszok még! 

2012. augusztus 17., péntek

Bemutatom Valancy Stirlinget

Nos, itt a következő bemutatásra váró barát. Eredetileg úgy terveztem, abban a sorrendben mutatom be őket, amennyire közel állnak a szívemhez, de ez nem fog menni - mert mindig csak arról tudok írni, amit épp olvastam/láttam. Előre kell bocsátanom most, hogy nem vagyok egy kifinomult irodalom-, illetve filmkritikus, és feltehetően az ízlésem sem valami jó, ugyanis a manapság kedvelt könyvek nagy részétől az első oldal után elkap a hányinger. Leragadtam valahol a gyerekkorban, mikor még azért olvastunk könyveket, mert szép, vicces vagy izgalmas történeteket meséltek. Továbbra is a szép történeteket keresem, és ezért nem szeretek mások beteges lelkivilágáról olvasni, illetve ki nem állhatom, ha a szereplők gusztustalanul beszélnek, vagy viselkednek. Gondolom, ennek alapján könnyen érthető, hogy a "felnőtt irodalom" nem számomra íródott.

Úgyhogy itt a bemutatások során csak kedves kis könyvekre lehet számítani, amiket az ember nyugodt szívvel hagy elöl, nem baj, ha a gyerekei megtalálják, és butuska kis filmekre, amikben az emberek nem túl sokat gondolkoznak, és másokat sem késztetnek gondolkozásra, egyszerűen viccesek, vagy kedves közhelyeket puffogtatnak, ahogy haladnak a közhelyes végkifejlet felé (nem vagyok hajlandó olyan filmeket nézni, amiknek rossz a vége. Ha sírni akarok, találok rá könnyen okot, egy filmet azért nézek, hogy felviduljak).

Most, hogy színt vallottam, és senki nem számít tőlem semmi különösre, mert előre megmondtam, hogy ilyesmit senki ne várjon, jöhetnek a barátaim, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül kedvelhetek, bár nem tökéletesek.

Vasárnap Valancy Stirlinggel találkoztam. Ha más is szeretne vele találkozni, L.M. Montgomery A kék kastély című könyvében megteheti. Igen, arról a Montgomeryről beszélek, aki az Anne-könyveket írta. Nos, A kék kastély cseppet sem hasonlít az Anne-könyvekre, talán egy kicsit a környezet, ahol játszódik, de az egész teljesen más stílusú. Mondhatnám, hogy ez valószínűleg egy korai Montgomery-próbálkozás, amit, gondolom, az Anne-könyvek sikere miatt adtak ki, hogy nincs valami sok cselekménye, leginkább a saját irodalmi próbálkozásaimra emlékeztet, amelyekben nem a történet a lényeg, hanem az életérzés - végig azt éreztem, hogy az egész történet csak azért született meg, hogy átadhassa azt az életérzést, ami az egész könyvön átvonul. És azt is mondhatnám, hogy a hősnő alakja kicsit eltúlzott, és biztos van még több hiba is a könyvben, de ettől függetlenül szerettem. És a vasárnapi előszöri olvasás után a héten még loptam a perceket a tanulástól, hogy újraolvashassam.

Valancy Stirling egy huszonkilenc éves, csúnyácska kis vénlány, aki az anyja és a rokonai zsarnoksága alatt él. Mindig megmondják neki, mit csináljon, és ő engedelmeskedik. Az egész élete olyasmikkel telik el, amiket utál: utálja a becenevét, utálja, hogy gyerekként kezelik, utálja a takaróvarrást, utálja a szobáját, utálja, hogy az összes rokona belerúg, mint egy felesleges kutyába, de fel sem merül benne, hogy ez lehetne másképpen. Úgy próbálja maga számára szebbé tenni a világot, hogy álmodozik. Képzeletben van egy Kék Kastélya, aminek ő az úrnője, ahol minden gyönyörű, ahol azt tesz, amit akar, és ahol persze udvarlói is vannak.

Időnként furcsán megfájdul a szíve, ezért egy nap úgy dönt, titokban elmegy az orvoshoz, mert nem akarja, hogy a rokonok nagy hűhót csapjanak körülötte. Biztos benne, hogy nincs semmi komoly baja, de az orvos közli vele, hogy súlyos szívbetegségben szenved, és legfeljebb egy éve van még hátra. Innentől kezdve Valancy élete gyökeresen megváltozik. Úgy dönt, hogy a hátralévő évben szeretne végre élni. Ezt azzal kezdi, hogy ellenszegül az anyja parancsainak, szemtől szembe megmondja a véleményét a rokonainak, majd, mikor lehetőség adódik, elhagyja az otthonát, új kalandokra lel, és teljesen megszépíti a neki ígért utolsó évet.

Igazán aranyos könyv, és az ember komolyan meg tudja kedvelni Valancyt. Az egyik kedvenc részem az volt, mikor a családi összejövetelen szépen minden rokonának a szemébe mondta, amit gondolt. Néha én is arról ábrándozom, milyen felszabadító lenne azt mondani, amit gondolunk. Csak hát a kimondott szavaknak következményük van. Könnyű úgy beszélni, hogy az ember arra gondol: talán még ma meghalok, de egy éven belül biztosan! Ha az embernek együtt kell élnie a szavai következményével, az elég kellemetlen tud lenni. Ezért inkább lakatot teszünk a szánkra. De talán nem is baj ez, hiszen az ember olyan sok mindent gondol - és jaj, olyan sok mindent ki is mond, amit nem kellene, és ami miatt a következő percben már szégyelli magát.

Valancy kapcsán eltöprengtem a szabadságról. Mostanában sokat gyötrődöm, mert olyasmik után vágyódom, amiket nem érhetek el, és ez olyan rabbá tesz, mint amennyire Valancy rab volt az anyja házában. Az ember felkel, tudja, hogy jön egy nap, utált kötelességekkel tele, és nem fog történni semmi, ami igazán jó. Az ember gyötrődik, és sír. Aztán van a következő szint, a Kék Kastély. Ha az embernek van képzelőereje, könnyen úgy tehet, mintha az, amire vágyik, igazából meglenne neki. Képzeletvilágot kerítesz magad köré, és ez működik, és jobb is tőle, fájdalomcsillapító, de azért nem az igazi, a képzeletvilág könnyen szétporlik, és akkor megint szembenézel a valósággal, ami iszonyú.

Vagy halált megvető bátorsággal felállsz, és azt mondod: elég. Élni akarok! És otthagysz mindent, ami rabságban tartott, kitörlöd az emlékezetedből, nekivágsz a kalandnak, beletartod a szélbe az arcod, és hagyod, hogy magával sodorjon, és történni fog valami végre. Talán még a Kék Kastélyt is megtalálod, de mindenesetre élni fogsz.

Feküdtem az ágyon, és ezeken gondolkoztam, és azt mondtam Istennek:
 - Tudom, hogy az álmodozás nem az igazi, de azt hiszem, még nem vagyok kész arra, hogy szabad legyek.
Mire ő így felelt:
- Nem baj. Attól még szeretlek.

Akkor elgondolkoztam azon, hogy talán mégis nekivágok.

2012. augusztus 9., csütörtök

Én akarom

Tegnap este a vifin többek között a férfi-női szerepek voltak terítéken. Pál leveleit vesszük szerdánként, így mindig az adott szakasz határozza meg a témát. Néha ülünk, nagyokat hallgatunk, és csak ritkán töri meg a csendet egy-egy észrevétel, az este vezetője beszél leginkább, a többiek meg bólogatnak. Na, a tegnap este nem ilyen volt. Ez a téma a tipikus "izgalmas témák" egyike, alig lehetett lelőni minket, mindenki csak beszélt, beszélt, hogy a férfiaknak határozottabbaknak kellene lenni, a nőknek meg nem kellene mindig mindent kivenni a férfiak kezéből.

Az este végére aztán körvonalazódott, hogy azt a példát szeretnénk követni, amit Pál elénk hoz Krisztussal és az egyházzal kapcsolatban. Hogy a férfinak kell(ene) a döntéshozónak lennie, az irányítónak, a dominánsabbnak, miközben nem kényúri szerepet tölt be, hanem úgy szereti a feleségét, mint Krisztus az egyházát. A nőnek meg nem mindenáron a munkát kellene hajszolni, hanem megteremteni az otthont, gyerekeket nevelni, és biztosítani a hátteret. Na és persze engedelmeskedni.

Természetesen mindenki felsorakoztatott egy kosár példát, hogy ez miért nehezen kivitelezhető: mert nagyon nehéz egy fizetésből fenntartani egy családot, mert nehéz olyasvalakinek engedelmeskedni, akit nem tisztelsz, mert a férfiak egyáltalán nem olyan határozottak és jó vezetők, mint amilyennek elvileg lenniük kéne.

Aztán a lányok elkezdtek arról beszélni, hogy nekik mennyire nehéz dönteniük, és hogy milyen megnyugvást is ad az, ha valaki döntést hoz helyetted, te meg követheted a kijelölt határvonalat. Az egyik fiú is azzal példálózott, hogy a legutóbb, mikor a lánytestvérei nála jártak, neki kellett kitalálni és megszervezni a programokat, mert ők maguktól nem fogtak bele. Mert a lányok nem ilyenek.

Én meg ültem, és egyre inkább úgy éreztem, hogy egy elfuserált férfi vagyok. Mert én magam is beszámolhatok arról, hogy ha csinálni kell valamit, többnyire én vagyok az, aki megszervezi. A többiek mondogatják, hogy jó lenne elmenni valahová, jó lenne összehozni valamit, jó lenne csinálni valamit... de én vagyok az, aki azt mondja: "kezdjük! így és így csináljátok! neked ez a dolgod, neked pedig amaz". Ráadásul... én szeretek dönteni. Szeretem eldönteni, hova menjek, mit csináljak, szeretek terveket kovácsolni, szeretem magam megszervezni a költségvetést, a lakás körüli dolgokat, hogy kihez mikor menjünk... és nem szeretem, ha beleszólnak. Hűha... 

Fogalmam sincs, hogy lesz-e férfi, aki ezt el bírja viselni, anélkül, hogy a papucs szerepébe kényszerüljön, de nem csak ez a baj ezzel az "én akarommal".

Ma reggel úgy keltem, hogy egy csomó minden kavargott bennem. Leültem a naplóm felé, hogy nagyjából kibogozzam ezt a rémes gubancot, és rájöjjek, mi a probléma. És írtam: Istenem, úgy szeretném. Annyira vágyom erre. Tudom, hogy nem így kellene, de mégis szeretném. Semmi esélye, hogy sikerüljön, de annyira szeretném. Sok-sok ilyen mondat sorakozott egymás alatt, mindenféle témákban.

És a végén kezdett kitisztulni a dolog. Szóval, az a baj, hogy annyi mindent akarok, csak sajnos nincs hatalmamban beteljesíteni a saját kívánságaimat. Mert van egy sor olyan kívánság, ami nem a saját szorgalmamon vagy kitartásomon múlik. Teljesen görcsössé tesz, hogy folyton azon gondolkozom: ennek így és így kell történnie. Muszáj!

Akkor ledobtam a naplót, és azt mondtam: Istenem, túlságosan fáraszt ez, hogy folyton arra koncentráljak, minek kellene történnie. Teljesen kiszívja az energiáimat a szurkolás, a rettegés, a vágyakozás, hogy vajon úgy lesz-e, és talán mégsem úgy lesz. Tudod mit? Hagyjuk a csudába. Mi lenne, ha úgy lenne, ahogy te akarod? Legalább nem kell vele foglalkoznom, és így felszabadul az agyam nagy része. Ja, és bónuszként még ráadásul így lesz nekem a legjobb.

2012. augusztus 6., hétfő

Mr. D

Régóta tervezem, hogy apránként bemutatom barátaim egy csoportját ebben a blogban. Ezek a barátaim a polcaimon sorakoznak: a kedves könyveimről és filmjeimről van szó. Úgy ismerem már a többségüket, mint  a tenyeremet, sokszor végigolvastam-végignéztem őket. Ezt sokan nem értik, azt mondják, egyszer bőven elég, másodszorra már unalmas, harmadjára elképzelhetetlen. Én mindig találok bennük valami újat, és egy-egy lelkiállapotomban mindig tudom, hova nyúljak a polcon, honnan kapok most inspirációt.

Velem ugyanis az van, hogy nagy-nagy szükségem van magyarázatokra, illusztrációkra. A száraz tényeket egyszerűen nem fogja az agyam. Mondok egy példát: sosem bírtam megjegyezni az apró számadatokat, például hogy a fejlődés során a baba bizonyos részeinek mekkoráknak kell lenniük. Kivagyok az ilyesmiktől, mindig betanulom, de soha nem tudom tartósan megjegyezni. A múltkor viszont kérdeztek egy konkrét leletről, hogy az anyuka volt ultrahangon, a tarkóredő ennyi és ennyi, ez most mit is jelent? Ott motoszkált az agyamban, hogy ez bizony soknak tűnik nekem, és ha ez igaz, az Down-kórt jelent, de nem emlékeztem pontosan, elő kellett vennem a könyvet. Azóta az agyamba égett: a 3mm feletti tarkóredő-érték a 12. terhességi héten bizony Down-kórt jelez. Van hova kapcsolnom (sajnos). Egy életre megjegyeztem.

Vagy vegyük például a történelmet. Gimnáziumban még OKTV-ztem is töriből, sőt, egész jó eredménnyel, nagyon sokat tanultam, töritanár akartam lenni, de az egész valahogy egy nagy halott massza volt számomra. Egyszerűen a számadatok és tények halmaza alatt nem láttam az embereket, nem értettem őket, semmit nem tudtam meg róluk. De mikor elolvastam Hegedüs Géza könyvét, Az erdőntúli veszedelmet, gond nélkül tudtam sorolni a csaták sorrendjét, mert nem a csaták sorrendje volt a lényeg, hanem Bálint, Eszter, Tamás diák, és visszataszító ellenfeleik, a Lépes testvérek és Csáki László.

Szóval, ezért szeretem a könyveimet és filmjeimet: mert illusztrálnak. Most viszont érdekes módon nem az egyik barátommal kezdem a sort, hanem egy olyan filmmel, amit tegnap láttam. Címe: Az élet iskolája (itt olvashattok róla a porton). Nagyon röviden összefoglalom, miről szól, mert a porton kb. semmit nem írnak róla. Van egy iskola, ahol minden évben megválasztják az év tanárát. Ezt a címet már 43 éve ugyanaz a tanár nyeri, de ő a 43. díjkiosztón hirtelen meghal. A nagy kérdés tehát: kié lesz az év tanára-cím? A nagy hírű tanár fia (Mr. Warren) biztos benne, hogy az övé, de ekkor új tanár érkezik az iskolába (Mr. D). Mr. Warren egyetlen életcélja, hogy övé legyen a cím, de erre nem sok esélye van: unalmasan tanít, a gyerekekkel nem tudja megkedveltetni magát, nem tud igazán fegyelmet tartani, és rögtön az igazgatói irodába cipeli a rendbontót. Ha ennyit látnánk, már tudnánk, hogy nem valószínű a siker, de ráadásnak jön még Mr. D. Mr. D hihetetlenül jófej, az egész iskola odavan érte, a tanári kart is beleértve, végtelenül izgalmasan tanít, plusz emberileg is ő a csúcs. Ebbe persze Mr. Warren eléggé becsavarodik, és ahogy halad a film, egyre őrültebben viselkedik.

Nem mondhatnám, hogy ez a film bekerült a kedvenceim közé. Szerintem még újranézős sem lesz, mert számomra enyhén túlzó volt. A hibbant tanár annyira hibbant lett, hogy az már fájt, de Mr. D jófejsége még ennél is jobban idegesített. Úgy értem, ennyire azért nem lehet jófej senki, mindenkinek vannak hibái. És olyan sincs, hogy valakit mindenki szeressen. Vagy hogy minden tanítványánál elérje, hogy ötöst írjon a központi felmérőn.

Hogy akkor hogy jön ide mégis Mr. D? Hát úgy, hogy inspirációt adott. Sokszor gondolkoztam már azon a bibliai igazságon, hogy tegyünk jót mindenkivel, meg hogy mindenki a másik javát keresse, és tudom, hogy a boldogságnak igazából az az útja, ha az ember elkezd befektetni mások életébe. De ez csak elmélet. Tudom, hogy a Biblia sokat ír Jézusról, aki elég sok gyakorlati példát adott arról, hogyan is kellene jónak lennünk egymáshoz, de ez nekem még mindig egy kicsit magas. Nekem nincs hatalmam betegeket gyógyítani, nehéz helyzetekben a legritkábban mondok nagy bölcsességeket, és még véletlenül sem olyasvalamit, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége lehet, szóval kicsit nehézkes számomra Jézus példáját követni.

Mr. D ebben segített. Ahogy néztem, arra gondoltam, hogy szóval így lehet az ember jófej. Szóval valami ilyesmit jelent törődni másokkal, és magunkkal nem igazán foglalkozni. Még akkor is, ha az egész jó bőven nyakon van öntve cukorsziruppal, és jól ki van sarkítva. Nekem segített, inspirációt adott.

2012. augusztus 4., szombat

Bátorító morzsák a mindennapokra

Augusztus elsején volt egy éve, hogy elkezdődött a szigorlóév. Azóta nem volt megállás, mindössze az a két hét, amit az utolsó vizsgám után otthon töltöttem, és már nagyon várom a végét. Annyira, hogy 192 nappal az írásbeli kitűzött időpontja előtt csináltam egy papírcsíkot, felragasztottam a szekrényem belsejébe, és az volt a napom fénypontja, mikor este levághattam belőle egy négyzetet. A papírcsík aztán a költözéskor eltűnt valahová, de most már fejben is vissza tudok számolni. Már csak három hét.

Isten szeretete az, ami megtart ebben az utolsó nagy hajrában, ami segít abban, hogy ne adjam fel, hogy ne verjem magam a földhöz, hogy ne robbanjon szét a fejem, mert már nagyon fáradt vagyok. Időnként nagyon el tudok csüggedni, de mikor kicsit jobb periódusban vagyok (mint például most), akkor egészen nyilvánvalóvá válik a szeretetnek és a bátorításnak a sok-sok jele, ami körülvesz.

Például...

... a húgom velem töltött az elmúlt héten egy pár napot. Annyira csodás volt együtt lenni valakivel, aki felrázott és bátorított, mikor elcsüggedtem, aki kész volt részt venni mindenféle mókában, mikor épp pihenőidőm volt, akivel lehetett együtt főzni, nevetgélni, mindenfélét csinálni. Ezúton is köszönöm, Virág! :)

... hát nem szép ez a nyár? De most komolyan. Továbbra is egész tűrhető az idő, lehet aludni, lélegezni, és nem kell megfulladni idebent sem, sőt, az agysejtjeim sem csapódnak ki. Plusz még egész kevés pénzért lehet enni egy hadseregnek elegendő mennyiségű nektarint és főtt kukoricát.

... szeretitek a facebookon az Ez az a nap! képeit? Én nagyon szeretem. Igaz, elvileg nem vagyok fenn facebookon, de a húgomén szoktam kalózkodni, és olyankor mindig végignézem a képeiket. Annyira jók!

... van ez az olimpia. Igaz, nekem nincs időm nézni, de esténként azért végigpörgetem a híreket, és megnézek egy-két videót. A legmegrázóbb számomra Joó Abigél győzelme volt a lengyel lány ellen... hihetetlen volt nézni, hogy járni is alig bír, de ez most nem érdekli, arra koncentrál, hogy kiküszöbölje a gyengeségét, mindent belead a küzdelembe - és győz! És persze Gyurta Dániel, aki most mindenkinek szíve csücske... az ő úszásából a kedvenc részem az utolsó pár méter, mikor a riporter tele tüdőből ordítja, hogy "ki kell bírni, Danikám, ki kell bírni!!" Sokat gondolok rájuk a prózai tesztkönyv-tanulmányozás közben, nézem, még száz oldal mára, még nyolcvan, még ötven, ki kell bírni, Eszter, lélegezz, ne számold az oldalakat, csak csináld, csináld, ki kell bírni, ki fogod bírni!

Olyan jó, hogy Isten gondoskodik rólam. Eléggé félek most a jövőtől, nagyon nagy lesz a váltás az egyetem és a munka között, nem igazán látom még magam fél év múlva, félek, nem fogom jól csinálni, nem leszek boldog... de nem szabad félni, bízni kell, csinálni kell.

Íme, egy kép a kedvencek közül: