2013. június 6., csütörtök

Tervek

Utolérhetetlen vagyok a tervezésben. Kevés dolgot élvezek jobban annál, mint mikor leülök egy darab papírral, és havi étrendtervet, évi költségvetést, vagy mondjuk tanulási tervet készítek. Sajnos, a kivitelezésben már nem vagyok ilyen jó.

Most a hónapban menedzsment kurzusra kell járnom, ez kötelezően része a rezidensképzésnek, és talán ennek is része van abban, hogy elkezdett bennem motoszkálni: talán most már tenni is kellene valamit, hogy a szép céljaim megvalósuljanak. Mert már nyolc hónapja dolgozom, és még szinte elő sem vettem a tankönyvet, pedig tudom, hogy kellene, már öt hónap elszaladt az évből, és az újévi fogadalmaim csodaszépek, de egy percig sem jutott eszembe betartani őket. És az idő csak telik, és sosem fogok rendesen megtanulni angolul, sosem fogok rászokni, hogy napi két liter vizet igyak, és ugyanolyan mozgásszegény életmódot élő, egészségtelenül táplálkozó, lestrapált állampolgár leszek, mint a honfitársaim nagy része. 


Úgyhogy fogtam az elmaradhatatlan papírt, felvázoltam a négy legfontosabb célomat, amit szeretnék megvalósítani az elkövetkező évben, és elkezdtem stratégiát kovácsolni a kivitelezésre.


Az elhatározások mindig azon buknak meg, hogy semmi időm nincs. Hónap elején kiszámítottam, hogy összesen hat olyan nap van, amikor nem ügyelek, nem vagyok ügyelet után (alvónap), nincs vasárnap (mert ilyenkor ugye nem dolgozunk), illetve nincs Bibliaóra (ilyenkor alighogy hazaérek, már mehetek is, és irtó későn esem haza). Pedig sokszor még átfedés is van (pl. az ügyelet utáni nap vasárnap). Úgyhogy azt találtam ki, hogy a teendőket 40 perces blokkokra bontottam, max. ennyit foglalkozom egy dologgal (takarítás, tanulás, torna, stb.) egyszerre, és mikor hazaérek, gyorsan kiszámolom, hogy hány blokk fér még bele a napba, és azokat igyekszem tartani. Ennek eredményeképp még ügyeletben is beiktattam egy tanulási blokkot, és a bibliaórás napon tanulni ÉS tornázni is sikerült, ami rémesen büszkévé tesz.


Most borzasztóan fel vagyok dobva, mert végre nem szúrom el az időt a gép előtt fetrengéssel, és még közelebb is kerülök a céljaimhoz minden egyes nappal.


Persze, ez még csak az eleje, úgyhogy várjuk ki a végét, de egyelőre nagyon élvezem. Az a legjobb, hogy annyi izgalmas dolog kerül így bele egy-egy napba, hogy teljesen megszépíti.


Álljon itt végül két idézet, ami eléggé elgondolkoztatott, és szintén felelőssé tehető abban, hogy az örök tervezőből kezdek megvalósítóvá válni: 


"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen." (Einstein)


"Ahhoz, hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni." (Hegel)

2013. június 1., szombat

Sokadik otthoni gyűjtés

A fiúk a kólát tanulmányozzák, fel kell olvasni, mit tartalmaz. Olvassák: cukor, színezék, aroma...
Pali érdeklődik: Az aroma, az ugyanaz, mint a roma?

Kint játszunk a kertben, Palinak pisilnie kell. Mondom neki, pisilhet nyugodtan a kertben, csak húzódjon be egy bokor mögé, hogy az emberek ne lássák az utcáról. Erre ő értetlenül:
- Az emberek miért néznek utánam, hogy én mit mit csinálok?

Utazunk, mindannyian fáradtak vagyunk, csak a kisfiúk nem. Azzal szórakoztatják egymást, hogy "csúnya" szavakat ordibálnak, és versenyeznek, hogy ki tud csúnyábbat.
Pali: Marci, melyik a csúnyább szó? A rém, vagy a prém?

Kitartás!

Még jól emlékszem a kezdetekre, alig pár hónap telt el azóta. Van szülőszobán egy személyzeti mosdó, általában oda bújtam el sírni, mikor nagyon muszáj volt. Sokszor volt muszáj, mert minden annyira új volt, és annyira nem ment. Nehéz volt vizsgálni, nem éreztem semmit, nem értettem, mit magyaráznak, nehéz volt varrni, hiába mutogatták, csak a gombóc nőtt a torkomban, mert nem és nem láttam, hogy kellene a sebszéleket egyeztetni, és akkor most minek is kell merőlegesnek lenni mire.

Szülőszobás voltam a múltkoriban, tettem-vettem, járkáltam az asszonyok között, az egyiknek magzatburkot kellett repeszteni, ott állt mögöttem a kollegám, akivel együtt kezdtünk, nézte, mit csinálok. Pár másodperc volt az egész, már dobtam is le az eszközt a lemosóba, felnéztem rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónapja még hogy küszködtünk ezzel is. Felváltva vigasztaltuk egymást, hogy "nem voltál annyira gáz", meg "nekem sem ment volna ilyen szűk méhszáj mellett" meg "a múltkor is egy csomó ideig próbálkoztam, aztán segítséget kellett kérnem". Most meg egy mozdulat, ugyanolyan ügyesen megcsináljuk, mint az öregek.

A másik ilyen élmény az ambulancián volt, vizsgáltam az egyik beteget a másik után, kijöttem a függöny mögül, mostam a kezem, és mondtam, hogy teljesen normál méretű a méhe, nem terhes. És hirtelen megdöbbentem a saját szavaimtól, hogy én ezt tényleg éreztem, és tényleg nyugodt szívvel állítom, pedig ezerszer is elsírtam, hogy én soha az életben nem fogok érezni semmit, mert totál béna vagyok, és ilyen rövid ujjakkal amúgy is képtelenség vizsgálni.

És akkor eldöntöttem, hogy ezt felírom magamnak, hogy álljon itt emlékeztetőül, mikor elcsüggedek. Sajnos, nem megy minden elsőre. Én mindig mindenben szerettem volna őstehetség lenni, szerettem volna, ha nem is elsőre, de másodjára azért már egész jól megy minden, de ez csak ritkán fordult elő, és ilyenkor mindig nagyon elkeseredtem. Néhány dolognak fogat összeszorítva nekiveselkedtem, próbáltam, próbáltam újra és újra, és végül csak belejöttem - de sajnos sok mindent sutba dobtam "nekem ez úgysem fog menni"-felkiáltással.

Szeretnék emlékezni rá, hogy igenis, bármit meg lehet tanulni, amit csak az ember szeretne - de meg kell fizetni az árát. A kudarcokat, a sok nehéz órát, a könnyeket. Tessék válogatni, hogy mi az, ami megéri az erőfeszítést, és tessék annak teljes erőből nekiveselkedni.