2012. december 22., szombat

Megfelelni mindenkinek

... szakmailag

" Mit csinálsz? Varrjál már! Nem látod, hogy vérzik a beteg? Attól nem fog meggyógyulni, hogy törölgeted! Varrjál már! Hát ez nem lehet igaz... ha még egyszer odatörölsz, a kezedre csapok! "
" Mit csinálsz? Vakon öltögetsz? Ezt az egyet bírjátok már megjegyezni végre: mindig törlünk, vakon nem varrunk semmit! Hát nem látsz semmit a vérzéstől!"

" Ez mi? Te nem tudod, hogy az ilyet kofacsomózásnak hívják? Váltogatni kell a csomókat, érted? Na, majd  műtét után megmutatom."
" Te mit csavargatod itt a fonalat? Nem kell itt váltogatni semmit, szépen tegyed az egyiket a másik után, ne törődj semmivel!"

"Hányszor mondjam már, hogy ... védeni kell a gátat."
"... hogy a gátat nem kell védeni gátmetszésnél."

" Ki tanított így varrni? Na várj, megmutatom!"
" Ez meg micsoda, ez az öltés? Na, ezt felejtsd el!"

" Szépen pakold ki az eszközöket magad mellé. Nem hajt a tatár, így fogod átlátni."
" Te mit csinálsz? Pakolászol, miközben elvérzik a beteg?"

... mint nő

" Mókuska, nagyon gyűrött a köpenyed. Vasald ki szépen! Csinos legyél!"
" Ne gombold be állig a köpenyed, hogy nézel ki?"
" Szépen tűzd föl a hajad, kicsi!"
" Utálom a lapos sarkú, kerek orrú csizmákat. Egy nő hordjon magas sarkú, hegyes orrú csizmát!"
           /Hordjál te.../

... a betegeknek

" Doktornő, maga hány éves? Ilyen fiatal, oszt mán orvos? Diplomája is van?"
" Maga hány gyereket szült mán?"
" Ne nyúljon hozzám, nyilallik, mikor vizsgál!"
" Fáj a szemem, mikor szoptatok. Ez mitől van?"


... mint (keresztyén) ember

Ne legyél tutyimutyi, de ne nyisd ki a szád, ha igazságtalanok veled.
Mindenki pletykál, te ne pletykálj.
Legyen önbizalmad, de ne túl sok.
Ne legyél ingerült, ne legyél fáradt, akkor sem, ha egész nap ellentétes utasításokkal bombáznak.

Hát...


Na, de hogy ne legyek annyira negatív, jöjjön egy pozitív szösszenet a végére:

Én: Hogy fogják hívni a kisbabát?
Kismama: Annabella Kitti. Magát hogy híjják?
Én: Eszternek.
Kismama: Hát akkor legyen Annabella Eszter, mert én még ilyen rendes orvossal nem tanálkoztam.


2012. december 15., szombat

A rezidens nem blogol

Mert éppen dolgozik.
Mert mikor épp nem dolgozik, akkor olyan fáradt, hogy elfelejtette az összes jó sztorit, amit megírt volna, és a fáradtságtól teljesen depressziós szemmel látja a világot.
És egyébként is, a legviccesebb történeteket sajnos nem lehet elmesélni amiatt a fránya orvosi titoktartás miatt.
Azért majd néha talán erre tévedek.

2012. október 26., péntek

Ügyelet után

Megkérdezik, milyen a kismama vércsoportja, azt mondom : ó pozitív. (Merthogy a nulla, az úgy néz ki, mint egy nagy O betű).

A húgomnak rövidebb lett a haja, megkérdezem tőle: vágtak egy kicsit a lábadból?

Bemegyek egy boltba, megragadom a műanyag kukát, aztán rájövök, hogy az nem a bevásárlókosár. Aztán felveszem a bevásárlókosarat, és annyira megörülök neki, hogy magammal is viszem az utcára.

Aludnom kell.

2012. október 22., hétfő

Varróanyagok

Kaptam egy doboz varróanyagot. Az egyik műtősnő nyomta a kezembe az egyik műtét után: "Már ne is haragudj meg, de szerintem még van mit gyakorolnod a  csomózáson." Az ajtóból még visszaszólt: "Osszátok el!"

A szobába érve megszámoltam a csomagokat: tíz volt a dobozban. Hogy is osszam el ezt négyfelé? Három az enyém, három a velem együtt kezdett bajtársé, kettőt-kettőt kapnak az egy hónappal korábban kezdett lányok. Így jó lesz.

Az első három csomagot gyorsan odanyomtam a kolléga kezébe, a másiktól is megkérdeztem: kérsz varróanyagot? Naná! Tétovázott egy kicsit a kezem a doboz felett, aztán az odaszánt kettő helyett neki is hármat adtam. Szeretem ezt a lányt. Így aztán ott maradtam mindössze négy csomaggal. Hát akkor hogy is legyen ez? Én kevesebbet kapjak, mint a többiek? Nem. A negyedik nem kap. Úgysem tud róla, nem is szeretjük, és egyébként is állandóan arról beszél, hogy ő mindent milyen ügyesen csinál. Arról is meg van győződve, hogy fantasztikusan varr és csomóz. Nem is kell neki varróanyag.

Aznap ügyeletes voltam. Másnap reggel, mikor felébredtem, eszembe jutott ez az elosztósdi, és hogy vajon jól döntöttem-e. Hirtelen beúszott az emlékezetembe egy igefoszlány "Isten nem személyválogató". Gondolom, ezek szerint nekem sem kellene annak lennem. Dühösen löktem le magamról a takarót. Hiszen ez csak egy csomag varróanyag! Minek szól bele Isten mindenbe? Kit érdekelnek ilyen apróságok? De akkor már tudtam, hogy adni fogok belőle. Kettő marad nekem, kettő lesz az övé. És ahogy ezt eldöntöttem, hirtelen elöntött a megkönnyebbülés.

És eszembe jutott egy csomó minden. Ugyan, minek is akarnék magamnak megtartani négyet? Mintha arról lennék híres, hogy annyit gyakorlok! És ha véletlenül rám jönne, hogy mindenáron gyakorolni akarok, és elfogyna, ami az enyém, nem adnak nekünk az osztályon első kérésre varróanyagot? És már nem is értettem, hogy lehettem ilyen kicsinyes és zsugori. Könnyű szívvel nyúltam be a dobozba, és kikészítettem, ami az övé.

Aztán felmentem a szülőszobára, hogy szétnézzek kicsit. Az egyik szülésznő épp egy nagy halom varróanyagot szabdalt. "Nézd csak, ezek már lejártak. Jó lesz neked gyakorolni." És a kezembe nyomta az egész kupacot.

2012. augusztus 31., péntek

Családom

Pali:

"Sziszinek akkora metszőfoga van, hogy meg tudja vele metszeni a szedret meg a málnát is!"
"A kannibálok azok olyan emberek, akik megeszik az embereket. Haltan, vérzetten!"


Virág:

Részeg ember a boltban: Hozzám jössz feleségül?
Virág: Gondolkozzon! Gondolkozzon már, mielőtt beszél!


Anya (kereskedői tanfolyamon)

Anya: Ez egy olcsó bor.
Oktató: Na, most meg is sértett engem. Azt nem tudhatja, nekem mennyi pénz van a pénztárcámban. Ilyet nem mondunk, hogy olcsó bor, azt kell mondani, hogy kommersz.
Anya: Először is, a kommersz, az nem egy magyar szó. És egyébként is, ha valaki azt mondja, hogy kommersz, nekem az jut eszembe, hogy rossz. Nincs azzal semmi baj, hogy olcsó, minden csak felfogás kérdése. Ha mondjuk itt Debrecenben azt mondom magának, hogy paraszt, az elég nagy sértés, mifelénk meg dicséretnek számít.

2012. augusztus 27., hétfő

Minden a helyén (átmenetileg)

Azaz bekerültek az indexembe az utolsó jegyek is, hivatalosan is orvos vagyok. Megkaptam az évkönyvet, lefényképeztek a tablóra, és egy csomó aláírás igazolja, hogy az egyetemen többé nem tartozom senkinek semmivel. Az avatás persze még hátravan, de a hivatalos dolgok már egyenesbe kerültek.

Nagyjából ki is aludtam már magam azóta, az államvizsga utáni nap főleg azzal telt, hogy aludtunk, néha felkeltünk enni, aztán visszafeküdtünk. Elolvastam azóta négy könyvet, és megnéztem vagy öt filmet.

A szó szoros értelmében is helyére került minden, ugyanis az utolsó héten már magasról tettünk a rendre és a tisztaságra, így államvizsga után mintha egy kollégiumi fiúszobába jöttünk volna haza. (Ja, a többesszám azért van, mert augusztusban nálam lakott egy barátnőm-évfolyamtársam). Úgyhogy szombaton nekiugrottam, az összes szekrény, fiók és polc tartalmát lerámoltam, újracsoportosítottam, kiválogattam (levittem öt zsák szemetet), mindent lemostam-letöröltem-kisúroltam, még a kukákat is, szóval most hihetetlenül nagy a sterilitás, és a könyvek katonás rendben sorakoznak a polcokon. És ez végtelenül boldoggá tesz. Néha az a sanda gyanúm, hogy a lelkem valójában egy pedáns vénkisasszonyé.

Közben Eszterke részesült a keresztségben, amihez két nagy tepsi szilvás pitével járultam hozzá, valamint azzal, hogy a szertartás alatt a karomban tartottam. Nagyon édes volt, egyáltalán nem sírt, a papra figyelt, az éneklésre, vagy engem nézegetett, minden érdekelte. Mikor a vizet a fejére öntötték, kicsit meglepődött, elkezdte ráncolni az orrát, a szeme körül pedig vészesen elkezdtek megjelenni a nagy piros karikák, de egy kicsit ráztam a popsiját, és úgy döntött, inkább mégsem sír.

Szóval minden megtörtént, aminek meg kellett, és az a legjobb, hogy lelkileg is helyrerázódtam. Gondolom, ehhez elég nagy mértékben hozzájárul az is, hogy az államvizsga fenyegető rémének súlya végre leszakadt a szívemről. De most maradéktalanul boldog vagyok, elégedett, és örömmel várom a jól megérdemelt pihenést, majd pedig az őszi munkakezdést.

(Ja, a címben azért az átmenetileg, mert magamat ismerve elég hamar kitalálok majd valamit, ami felbolydítja a rendet - hiába, nyughatatlan lélek vagyok.)

2012. augusztus 21., kedd

A jövő felelősségteljes orvosai...

... avagy holnap államvizsga.

Az alábbi gyöngyszem szerint nem minden évfolyamtársunk idegeskedik emiatt annyira, mint mi:

B: Te, figyelj már! Holnap ez a sz*r hány százaléktól van meg?
D: Nem tudom, szerintem 60.
B: Jól van, akkor alszok még! 

2012. augusztus 17., péntek

Bemutatom Valancy Stirlinget

Nos, itt a következő bemutatásra váró barát. Eredetileg úgy terveztem, abban a sorrendben mutatom be őket, amennyire közel állnak a szívemhez, de ez nem fog menni - mert mindig csak arról tudok írni, amit épp olvastam/láttam. Előre kell bocsátanom most, hogy nem vagyok egy kifinomult irodalom-, illetve filmkritikus, és feltehetően az ízlésem sem valami jó, ugyanis a manapság kedvelt könyvek nagy részétől az első oldal után elkap a hányinger. Leragadtam valahol a gyerekkorban, mikor még azért olvastunk könyveket, mert szép, vicces vagy izgalmas történeteket meséltek. Továbbra is a szép történeteket keresem, és ezért nem szeretek mások beteges lelkivilágáról olvasni, illetve ki nem állhatom, ha a szereplők gusztustalanul beszélnek, vagy viselkednek. Gondolom, ennek alapján könnyen érthető, hogy a "felnőtt irodalom" nem számomra íródott.

Úgyhogy itt a bemutatások során csak kedves kis könyvekre lehet számítani, amiket az ember nyugodt szívvel hagy elöl, nem baj, ha a gyerekei megtalálják, és butuska kis filmekre, amikben az emberek nem túl sokat gondolkoznak, és másokat sem késztetnek gondolkozásra, egyszerűen viccesek, vagy kedves közhelyeket puffogtatnak, ahogy haladnak a közhelyes végkifejlet felé (nem vagyok hajlandó olyan filmeket nézni, amiknek rossz a vége. Ha sírni akarok, találok rá könnyen okot, egy filmet azért nézek, hogy felviduljak).

Most, hogy színt vallottam, és senki nem számít tőlem semmi különösre, mert előre megmondtam, hogy ilyesmit senki ne várjon, jöhetnek a barátaim, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül kedvelhetek, bár nem tökéletesek.

Vasárnap Valancy Stirlinggel találkoztam. Ha más is szeretne vele találkozni, L.M. Montgomery A kék kastély című könyvében megteheti. Igen, arról a Montgomeryről beszélek, aki az Anne-könyveket írta. Nos, A kék kastély cseppet sem hasonlít az Anne-könyvekre, talán egy kicsit a környezet, ahol játszódik, de az egész teljesen más stílusú. Mondhatnám, hogy ez valószínűleg egy korai Montgomery-próbálkozás, amit, gondolom, az Anne-könyvek sikere miatt adtak ki, hogy nincs valami sok cselekménye, leginkább a saját irodalmi próbálkozásaimra emlékeztet, amelyekben nem a történet a lényeg, hanem az életérzés - végig azt éreztem, hogy az egész történet csak azért született meg, hogy átadhassa azt az életérzést, ami az egész könyvön átvonul. És azt is mondhatnám, hogy a hősnő alakja kicsit eltúlzott, és biztos van még több hiba is a könyvben, de ettől függetlenül szerettem. És a vasárnapi előszöri olvasás után a héten még loptam a perceket a tanulástól, hogy újraolvashassam.

Valancy Stirling egy huszonkilenc éves, csúnyácska kis vénlány, aki az anyja és a rokonai zsarnoksága alatt él. Mindig megmondják neki, mit csináljon, és ő engedelmeskedik. Az egész élete olyasmikkel telik el, amiket utál: utálja a becenevét, utálja, hogy gyerekként kezelik, utálja a takaróvarrást, utálja a szobáját, utálja, hogy az összes rokona belerúg, mint egy felesleges kutyába, de fel sem merül benne, hogy ez lehetne másképpen. Úgy próbálja maga számára szebbé tenni a világot, hogy álmodozik. Képzeletben van egy Kék Kastélya, aminek ő az úrnője, ahol minden gyönyörű, ahol azt tesz, amit akar, és ahol persze udvarlói is vannak.

Időnként furcsán megfájdul a szíve, ezért egy nap úgy dönt, titokban elmegy az orvoshoz, mert nem akarja, hogy a rokonok nagy hűhót csapjanak körülötte. Biztos benne, hogy nincs semmi komoly baja, de az orvos közli vele, hogy súlyos szívbetegségben szenved, és legfeljebb egy éve van még hátra. Innentől kezdve Valancy élete gyökeresen megváltozik. Úgy dönt, hogy a hátralévő évben szeretne végre élni. Ezt azzal kezdi, hogy ellenszegül az anyja parancsainak, szemtől szembe megmondja a véleményét a rokonainak, majd, mikor lehetőség adódik, elhagyja az otthonát, új kalandokra lel, és teljesen megszépíti a neki ígért utolsó évet.

Igazán aranyos könyv, és az ember komolyan meg tudja kedvelni Valancyt. Az egyik kedvenc részem az volt, mikor a családi összejövetelen szépen minden rokonának a szemébe mondta, amit gondolt. Néha én is arról ábrándozom, milyen felszabadító lenne azt mondani, amit gondolunk. Csak hát a kimondott szavaknak következményük van. Könnyű úgy beszélni, hogy az ember arra gondol: talán még ma meghalok, de egy éven belül biztosan! Ha az embernek együtt kell élnie a szavai következményével, az elég kellemetlen tud lenni. Ezért inkább lakatot teszünk a szánkra. De talán nem is baj ez, hiszen az ember olyan sok mindent gondol - és jaj, olyan sok mindent ki is mond, amit nem kellene, és ami miatt a következő percben már szégyelli magát.

Valancy kapcsán eltöprengtem a szabadságról. Mostanában sokat gyötrődöm, mert olyasmik után vágyódom, amiket nem érhetek el, és ez olyan rabbá tesz, mint amennyire Valancy rab volt az anyja házában. Az ember felkel, tudja, hogy jön egy nap, utált kötelességekkel tele, és nem fog történni semmi, ami igazán jó. Az ember gyötrődik, és sír. Aztán van a következő szint, a Kék Kastély. Ha az embernek van képzelőereje, könnyen úgy tehet, mintha az, amire vágyik, igazából meglenne neki. Képzeletvilágot kerítesz magad köré, és ez működik, és jobb is tőle, fájdalomcsillapító, de azért nem az igazi, a képzeletvilág könnyen szétporlik, és akkor megint szembenézel a valósággal, ami iszonyú.

Vagy halált megvető bátorsággal felállsz, és azt mondod: elég. Élni akarok! És otthagysz mindent, ami rabságban tartott, kitörlöd az emlékezetedből, nekivágsz a kalandnak, beletartod a szélbe az arcod, és hagyod, hogy magával sodorjon, és történni fog valami végre. Talán még a Kék Kastélyt is megtalálod, de mindenesetre élni fogsz.

Feküdtem az ágyon, és ezeken gondolkoztam, és azt mondtam Istennek:
 - Tudom, hogy az álmodozás nem az igazi, de azt hiszem, még nem vagyok kész arra, hogy szabad legyek.
Mire ő így felelt:
- Nem baj. Attól még szeretlek.

Akkor elgondolkoztam azon, hogy talán mégis nekivágok.

2012. augusztus 9., csütörtök

Én akarom

Tegnap este a vifin többek között a férfi-női szerepek voltak terítéken. Pál leveleit vesszük szerdánként, így mindig az adott szakasz határozza meg a témát. Néha ülünk, nagyokat hallgatunk, és csak ritkán töri meg a csendet egy-egy észrevétel, az este vezetője beszél leginkább, a többiek meg bólogatnak. Na, a tegnap este nem ilyen volt. Ez a téma a tipikus "izgalmas témák" egyike, alig lehetett lelőni minket, mindenki csak beszélt, beszélt, hogy a férfiaknak határozottabbaknak kellene lenni, a nőknek meg nem kellene mindig mindent kivenni a férfiak kezéből.

Az este végére aztán körvonalazódott, hogy azt a példát szeretnénk követni, amit Pál elénk hoz Krisztussal és az egyházzal kapcsolatban. Hogy a férfinak kell(ene) a döntéshozónak lennie, az irányítónak, a dominánsabbnak, miközben nem kényúri szerepet tölt be, hanem úgy szereti a feleségét, mint Krisztus az egyházát. A nőnek meg nem mindenáron a munkát kellene hajszolni, hanem megteremteni az otthont, gyerekeket nevelni, és biztosítani a hátteret. Na és persze engedelmeskedni.

Természetesen mindenki felsorakoztatott egy kosár példát, hogy ez miért nehezen kivitelezhető: mert nagyon nehéz egy fizetésből fenntartani egy családot, mert nehéz olyasvalakinek engedelmeskedni, akit nem tisztelsz, mert a férfiak egyáltalán nem olyan határozottak és jó vezetők, mint amilyennek elvileg lenniük kéne.

Aztán a lányok elkezdtek arról beszélni, hogy nekik mennyire nehéz dönteniük, és hogy milyen megnyugvást is ad az, ha valaki döntést hoz helyetted, te meg követheted a kijelölt határvonalat. Az egyik fiú is azzal példálózott, hogy a legutóbb, mikor a lánytestvérei nála jártak, neki kellett kitalálni és megszervezni a programokat, mert ők maguktól nem fogtak bele. Mert a lányok nem ilyenek.

Én meg ültem, és egyre inkább úgy éreztem, hogy egy elfuserált férfi vagyok. Mert én magam is beszámolhatok arról, hogy ha csinálni kell valamit, többnyire én vagyok az, aki megszervezi. A többiek mondogatják, hogy jó lenne elmenni valahová, jó lenne összehozni valamit, jó lenne csinálni valamit... de én vagyok az, aki azt mondja: "kezdjük! így és így csináljátok! neked ez a dolgod, neked pedig amaz". Ráadásul... én szeretek dönteni. Szeretem eldönteni, hova menjek, mit csináljak, szeretek terveket kovácsolni, szeretem magam megszervezni a költségvetést, a lakás körüli dolgokat, hogy kihez mikor menjünk... és nem szeretem, ha beleszólnak. Hűha... 

Fogalmam sincs, hogy lesz-e férfi, aki ezt el bírja viselni, anélkül, hogy a papucs szerepébe kényszerüljön, de nem csak ez a baj ezzel az "én akarommal".

Ma reggel úgy keltem, hogy egy csomó minden kavargott bennem. Leültem a naplóm felé, hogy nagyjából kibogozzam ezt a rémes gubancot, és rájöjjek, mi a probléma. És írtam: Istenem, úgy szeretném. Annyira vágyom erre. Tudom, hogy nem így kellene, de mégis szeretném. Semmi esélye, hogy sikerüljön, de annyira szeretném. Sok-sok ilyen mondat sorakozott egymás alatt, mindenféle témákban.

És a végén kezdett kitisztulni a dolog. Szóval, az a baj, hogy annyi mindent akarok, csak sajnos nincs hatalmamban beteljesíteni a saját kívánságaimat. Mert van egy sor olyan kívánság, ami nem a saját szorgalmamon vagy kitartásomon múlik. Teljesen görcsössé tesz, hogy folyton azon gondolkozom: ennek így és így kell történnie. Muszáj!

Akkor ledobtam a naplót, és azt mondtam: Istenem, túlságosan fáraszt ez, hogy folyton arra koncentráljak, minek kellene történnie. Teljesen kiszívja az energiáimat a szurkolás, a rettegés, a vágyakozás, hogy vajon úgy lesz-e, és talán mégsem úgy lesz. Tudod mit? Hagyjuk a csudába. Mi lenne, ha úgy lenne, ahogy te akarod? Legalább nem kell vele foglalkoznom, és így felszabadul az agyam nagy része. Ja, és bónuszként még ráadásul így lesz nekem a legjobb.

2012. augusztus 6., hétfő

Mr. D

Régóta tervezem, hogy apránként bemutatom barátaim egy csoportját ebben a blogban. Ezek a barátaim a polcaimon sorakoznak: a kedves könyveimről és filmjeimről van szó. Úgy ismerem már a többségüket, mint  a tenyeremet, sokszor végigolvastam-végignéztem őket. Ezt sokan nem értik, azt mondják, egyszer bőven elég, másodszorra már unalmas, harmadjára elképzelhetetlen. Én mindig találok bennük valami újat, és egy-egy lelkiállapotomban mindig tudom, hova nyúljak a polcon, honnan kapok most inspirációt.

Velem ugyanis az van, hogy nagy-nagy szükségem van magyarázatokra, illusztrációkra. A száraz tényeket egyszerűen nem fogja az agyam. Mondok egy példát: sosem bírtam megjegyezni az apró számadatokat, például hogy a fejlődés során a baba bizonyos részeinek mekkoráknak kell lenniük. Kivagyok az ilyesmiktől, mindig betanulom, de soha nem tudom tartósan megjegyezni. A múltkor viszont kérdeztek egy konkrét leletről, hogy az anyuka volt ultrahangon, a tarkóredő ennyi és ennyi, ez most mit is jelent? Ott motoszkált az agyamban, hogy ez bizony soknak tűnik nekem, és ha ez igaz, az Down-kórt jelent, de nem emlékeztem pontosan, elő kellett vennem a könyvet. Azóta az agyamba égett: a 3mm feletti tarkóredő-érték a 12. terhességi héten bizony Down-kórt jelez. Van hova kapcsolnom (sajnos). Egy életre megjegyeztem.

Vagy vegyük például a történelmet. Gimnáziumban még OKTV-ztem is töriből, sőt, egész jó eredménnyel, nagyon sokat tanultam, töritanár akartam lenni, de az egész valahogy egy nagy halott massza volt számomra. Egyszerűen a számadatok és tények halmaza alatt nem láttam az embereket, nem értettem őket, semmit nem tudtam meg róluk. De mikor elolvastam Hegedüs Géza könyvét, Az erdőntúli veszedelmet, gond nélkül tudtam sorolni a csaták sorrendjét, mert nem a csaták sorrendje volt a lényeg, hanem Bálint, Eszter, Tamás diák, és visszataszító ellenfeleik, a Lépes testvérek és Csáki László.

Szóval, ezért szeretem a könyveimet és filmjeimet: mert illusztrálnak. Most viszont érdekes módon nem az egyik barátommal kezdem a sort, hanem egy olyan filmmel, amit tegnap láttam. Címe: Az élet iskolája (itt olvashattok róla a porton). Nagyon röviden összefoglalom, miről szól, mert a porton kb. semmit nem írnak róla. Van egy iskola, ahol minden évben megválasztják az év tanárát. Ezt a címet már 43 éve ugyanaz a tanár nyeri, de ő a 43. díjkiosztón hirtelen meghal. A nagy kérdés tehát: kié lesz az év tanára-cím? A nagy hírű tanár fia (Mr. Warren) biztos benne, hogy az övé, de ekkor új tanár érkezik az iskolába (Mr. D). Mr. Warren egyetlen életcélja, hogy övé legyen a cím, de erre nem sok esélye van: unalmasan tanít, a gyerekekkel nem tudja megkedveltetni magát, nem tud igazán fegyelmet tartani, és rögtön az igazgatói irodába cipeli a rendbontót. Ha ennyit látnánk, már tudnánk, hogy nem valószínű a siker, de ráadásnak jön még Mr. D. Mr. D hihetetlenül jófej, az egész iskola odavan érte, a tanári kart is beleértve, végtelenül izgalmasan tanít, plusz emberileg is ő a csúcs. Ebbe persze Mr. Warren eléggé becsavarodik, és ahogy halad a film, egyre őrültebben viselkedik.

Nem mondhatnám, hogy ez a film bekerült a kedvenceim közé. Szerintem még újranézős sem lesz, mert számomra enyhén túlzó volt. A hibbant tanár annyira hibbant lett, hogy az már fájt, de Mr. D jófejsége még ennél is jobban idegesített. Úgy értem, ennyire azért nem lehet jófej senki, mindenkinek vannak hibái. És olyan sincs, hogy valakit mindenki szeressen. Vagy hogy minden tanítványánál elérje, hogy ötöst írjon a központi felmérőn.

Hogy akkor hogy jön ide mégis Mr. D? Hát úgy, hogy inspirációt adott. Sokszor gondolkoztam már azon a bibliai igazságon, hogy tegyünk jót mindenkivel, meg hogy mindenki a másik javát keresse, és tudom, hogy a boldogságnak igazából az az útja, ha az ember elkezd befektetni mások életébe. De ez csak elmélet. Tudom, hogy a Biblia sokat ír Jézusról, aki elég sok gyakorlati példát adott arról, hogyan is kellene jónak lennünk egymáshoz, de ez nekem még mindig egy kicsit magas. Nekem nincs hatalmam betegeket gyógyítani, nehéz helyzetekben a legritkábban mondok nagy bölcsességeket, és még véletlenül sem olyasvalamit, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége lehet, szóval kicsit nehézkes számomra Jézus példáját követni.

Mr. D ebben segített. Ahogy néztem, arra gondoltam, hogy szóval így lehet az ember jófej. Szóval valami ilyesmit jelent törődni másokkal, és magunkkal nem igazán foglalkozni. Még akkor is, ha az egész jó bőven nyakon van öntve cukorsziruppal, és jól ki van sarkítva. Nekem segített, inspirációt adott.

2012. augusztus 4., szombat

Bátorító morzsák a mindennapokra

Augusztus elsején volt egy éve, hogy elkezdődött a szigorlóév. Azóta nem volt megállás, mindössze az a két hét, amit az utolsó vizsgám után otthon töltöttem, és már nagyon várom a végét. Annyira, hogy 192 nappal az írásbeli kitűzött időpontja előtt csináltam egy papírcsíkot, felragasztottam a szekrényem belsejébe, és az volt a napom fénypontja, mikor este levághattam belőle egy négyzetet. A papírcsík aztán a költözéskor eltűnt valahová, de most már fejben is vissza tudok számolni. Már csak három hét.

Isten szeretete az, ami megtart ebben az utolsó nagy hajrában, ami segít abban, hogy ne adjam fel, hogy ne verjem magam a földhöz, hogy ne robbanjon szét a fejem, mert már nagyon fáradt vagyok. Időnként nagyon el tudok csüggedni, de mikor kicsit jobb periódusban vagyok (mint például most), akkor egészen nyilvánvalóvá válik a szeretetnek és a bátorításnak a sok-sok jele, ami körülvesz.

Például...

... a húgom velem töltött az elmúlt héten egy pár napot. Annyira csodás volt együtt lenni valakivel, aki felrázott és bátorított, mikor elcsüggedtem, aki kész volt részt venni mindenféle mókában, mikor épp pihenőidőm volt, akivel lehetett együtt főzni, nevetgélni, mindenfélét csinálni. Ezúton is köszönöm, Virág! :)

... hát nem szép ez a nyár? De most komolyan. Továbbra is egész tűrhető az idő, lehet aludni, lélegezni, és nem kell megfulladni idebent sem, sőt, az agysejtjeim sem csapódnak ki. Plusz még egész kevés pénzért lehet enni egy hadseregnek elegendő mennyiségű nektarint és főtt kukoricát.

... szeretitek a facebookon az Ez az a nap! képeit? Én nagyon szeretem. Igaz, elvileg nem vagyok fenn facebookon, de a húgomén szoktam kalózkodni, és olyankor mindig végignézem a képeiket. Annyira jók!

... van ez az olimpia. Igaz, nekem nincs időm nézni, de esténként azért végigpörgetem a híreket, és megnézek egy-két videót. A legmegrázóbb számomra Joó Abigél győzelme volt a lengyel lány ellen... hihetetlen volt nézni, hogy járni is alig bír, de ez most nem érdekli, arra koncentrál, hogy kiküszöbölje a gyengeségét, mindent belead a küzdelembe - és győz! És persze Gyurta Dániel, aki most mindenkinek szíve csücske... az ő úszásából a kedvenc részem az utolsó pár méter, mikor a riporter tele tüdőből ordítja, hogy "ki kell bírni, Danikám, ki kell bírni!!" Sokat gondolok rájuk a prózai tesztkönyv-tanulmányozás közben, nézem, még száz oldal mára, még nyolcvan, még ötven, ki kell bírni, Eszter, lélegezz, ne számold az oldalakat, csak csináld, csináld, ki kell bírni, ki fogod bírni!

Olyan jó, hogy Isten gondoskodik rólam. Eléggé félek most a jövőtől, nagyon nagy lesz a váltás az egyetem és a munka között, nem igazán látom még magam fél év múlva, félek, nem fogom jól csinálni, nem leszek boldog... de nem szabad félni, bízni kell, csinálni kell.

Íme, egy kép a kedvencek közül:
 

2012. július 30., hétfő

Nyafogás

Tegnap este beütött a na-most-tele-a-hócipőm-hangulat. Sok dolog felgyűlt bennem, és csak járkáltam fel-alá a szobában, mint aki megkergült, pakolásztam, mindenfélét csináltam, közben egyre rosszabbul éreztem magam, és tudtam, most az lenne a megoldás, ha mindent lehajítanék a kezemből, szépen leülnék, és megbeszélném Istennel, ami nyomaszt, és akkor minden megoldódna.

Én nem tudom, miért, de mindig halogatom az ilyesmit. Kicsit olyan ez nálam, mint a takarítás. Általában elég rendszerető vagyok, mindig a helyére pakolok mindent, amit épp nem használok, napjában többször felseprek, ha kell, azt szeretem, ha minden tiszta. De van, hogy épp nincs kedvem a helyére rakni valamit, mert túl fáradt vagyok, és lelököm. Az első darab pedig vonzza a többit. És már nincs is kedvem őket elrakni, csinos halom gyűlik a padlón, az asztalon, a szekrénybe hajtogatás nélkül hajítom a ruhákat. Aztán egy-két nap múlva már tűrhetetlenné fokozódik az állapot, akkor hozzálátok, és mindent összepakolok. Még élvezni is szoktam ezeket a nagytakarításokat.

A lelki dolgok ugyanígy mennek. Általában menet közben megbeszélem a dolgaimat Istennel, abban a percben, ahogy jönnek, vagy mennek. De van, amire nem elég egy perc, most nincs időm, fáradt vagyok... és már gyengül is köztünk a kapcsolat, elhallgat az örökös fecsegés (ami nálam a "szüntelen imádkozzatok"), és elkezdenek gyűlni a dolgok, és jaj, nem akarok leülni kiönteni a szívem, mert tudom, hogy hosszadalmas lesz, és talán fájdalmas is. És csak járkálok fancsali képpel, mint aki elrontotta a gyomrát, úgy is érzem magam, és halogatom, halogatom az elkerülhetetlent. Pedig jó letenni a terheket.

Mikor aztán végre leülök, azt sem tudom, hol kezdjem. Az ember nem vág rögtön a valódi probléma közepébe, elkezd teljesen másról beszélni. Tegnap az időjárással kezdtem. Hogy eddig olyan szép volt az idő, igazán gyönyörű államvizsgára-tanulós, a szemnek kedves, napsütéses, de a forróság elmaradt, mindig volt egy kis szél vagy eső. Most meg majd' megpusztulok, lélegezni sem lehet ettől az időtől. Tudtam, hogy ez szimpla nyafogás, mert ami eddig volt, az nem volt szokványos, nyáron meleg szokott lenni, ezen nem kellene fennakadni.

Aztán haladtam mélyebbre a gondokkal, magam is meglepődtem, hogy Isten hogy ad békességet a szívembe, mikor a probléma ugyanúgy megoldatlan, de hirtelen már nem éreztem olyan nehéznek és elhordozhatatlannak az egészet. És akkor vettem észre, hogy odakint elkezdett zuhogni az eső.

Csak álltam az ablakban, kitartottam a karom, hogy csapja az eső, néztem, hogy milyen gyönyörűen zuhog az utcai lámpák fényénél, és arra gondoltam: ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire törődsz velem. Nem hiszem el, hogy ennyire kézzelfoghatóan megmutatod: hallottalak. És nem hiszem el, ezt most miért kapom? Nem is kértem. Csak nyafogtam. A nyafogás nem kérés, azért jó esetben egy füles jár. Ez a szeretetnek olyan felfoghatatlan megnyilvánulása volt, hogy teljesen mellbe vágott.
Egy darabig csak bámultam a zuhogó esőt, arra gondoltam, milyen jó is lehetne most kint, aztán már cseréltem is a pizsamát utcai ruhára, és vágtattam lefelé a lépcsőházban. Körbejártam a háztömböt, jól megáztam, minden pocsolyába belegázoltam, és maradéktalanul boldog voltam, amíg egy kis hang el nem kezdett visítani a fejemben: " te kis hülye, sarkig nyitva hagytad az ablakot, ugye, tudod, mi történik a laminált padlóval, ha vizes lesz?!!" Úgyhogy felrohantam, de mivel ellenkező volt a szélirány, a padló még teljesen száraz volt. Utána már nem mentem vissza, csak néztem a szobából az óriási villámokat, és élveztem, hogy csuromvíz a hajam.

2012. július 23., hétfő

Elszólások a szülészeten

Főorvos 1 (a másiknak kínálgatja a nyakán ülő orvostanhallgatókat): Nem viszel magaddal 1-2 lyányt? Nagyon okosak...
Főorvos 2: Na látod, épp ez az. Egy nő ne legyen okos. Tudjon jól főzni, oszt jól van.

17 éves lányka érkezik, olyan panasszal, amely egyértelműen kapcsolatba hozható a szexuális partnerek gyakori cseréjével. Anyukája kíséri, mindketten szörnyű idegesek. Az orvos megkéri, hogy öltözzön le a függöny mögött.

Lány: Hogy öltözzek le?
Anyuka (mindjárt szétrobban a feszültségtől): Hát, ahogy szoktál!

2012. július 22., vasárnap

A lepényhal megy előre, a remény hal meg utoljára

Van egy fuksziám. Azt hiszem, írtam is róla annak idején, mikor megvettem.

Engem általában eléggé szeretnek a növényeim, mert mindennap öntözgetem őket, lecsipkedem róluk az elszáradt részeket, vagy csak simogatom a leveleiket. Szeretek velük lenni, és ezt meghálálják. Szegény fuksziával viszont nem jött össze a dolog. Ugyanis a megvásárlása után hazautaztam hétvégére, senki nem locsolta meg, és gyalázatosan elszáradt két nap alatt. Próbáltam aztán öntözgetni, újabb és újabb erőfeszítéseket tett is a virágzásra, de egyik kísérlete sem tartott sokáig. A koliszoba ablaka keletre nézett, és reggelenként mi is kisültünk az ágyból, nemhogy szegény fukszia. Mikor átköltöztünk az albérletbe, már elég gyalázatosan festett, és én hamarosan hazautaztam két hétre. Két hét víz nélkül túl sok volt neki.

Mire visszajöttem, egy virágcsontvázat találtam. Levele egy szál sem, ágai szárazak, akár a puskapor. Esély arra, hogy még életben legyen, nulla. De valahogy mégsem vitt rá a szívem, hogy kidobjam. Öntözgettem a többiekkel együtt, és minden reggel elhatároztam, hogy majd valamikor a nap folyamán sort kerítek rá, és kidobom. Jó lesz még a cserepe más növénynek.

Ma reggel, mikor aggódva locsolgattam az új fűszernövényeket, elhatároztam, hogy a fukszia többször nem kap vizet. Ugyan minek? Nem akarok komposztálni a szobában, és nincs más ok, amiért nedvesen kellene tartanom egy növénymaradékot.

Aztán közelebbről is megnéztem a cserepet, és hirtelen észrevettem, hogy egy csomó új, zöld kis hajtása van az elszáradtnak hitt szárain, szám szerint tizenhat.

Mától fogva ez a növény a remény és a kitartó küzdelem megtestesítője számomra. Ugye, milyen érzelgős vagyok? Hiszen ez csak egy fukszia.

2012. július 20., péntek

Bölcselkedés pár fűszernövény kapcsán

Az úgy volt, hogy bevásárlás közben elhaladtam a virágpiac mellett. Komolyan, a virágpiac számomra életveszélyes terep, azaz pénztárcaveszélyes. Egyszerűen képtelen vagyok megállni a vásárlást. Bizsereg a kezemben a pénztárca, vagy mi. Ebben totálisan az anyukámra ütöttem, ő sem tud következmény nélkül elhaladni olyan helyek mellett, ahol növényeket árulnak. 

Pedig még csak nézelődni sem akartam! Egyszerűen csak megláttam egy fűszernövényes standot, és rögtön beugrott, hogy tegnap olvastam egy klassz túrókrémreceptet, amibe kell menta -  és itt árulnak mentát! Az persze nem jutott eszembe, hogy tegnap már lejátszottam ezt a gondolatmenetet az ágyban ülve. Ugyanis a recept kapcsán rögtön kínzó vágyat éreztem arra, hogy elrohanjak, és szerezzek egy cserép mentát... és persze kaprot és metélőpetrezselymet. (Azért csak ezeket, mert metélőhagymám már van.) De okosan meggyőztem magam, hogy ez sokba kerülne, és most nincs pénzem, egyébként is eltört a szemüvegem, és meg kell csináltatni (jajj!), és az első fizetésig CSAK A LEGSZÜKSÉGESEBBEKET vesszük meg. Szóval nincs fűszernövény.

Na, hát csak ezeket felejtettem el, mikor megláttam a fűszernövényeket. A mentára még lenne mentségem, mert az szerepelt a receptben, de a citromfű és a bazsalikom... jajj!

Az a lényeg, hogy három (vagyis a metélőhagymával négy) cserép fűszernövény büszke birtokosa lettem, és immár harci feladatom őket életben tartani. Ugyanis szegénykék kerti növények lennének, de nekem még egy rendes ablakpárkányom sincs.

A piacról hazafelé jövet azon merengtem, miért nem lehet soha semmi tökéletes. Itt ez a lakás. Nagyon klassz kis lakás, igazán nagyon tetszik, igazán hálás is vagyok érte, és jól érzem benne magam. De most vágyódással gondolok egy olyan lakásra, aminek legalább erkélye van. Miért kell az embernek folyton valami másra áhítozni?

Arra jutottam (Eszter, a nagy gondolkodó), hogy ezen a világon semmi nem lehet tökéletes, mert csak a menny tökéletes, és nem szabad, hogy itt a földön úgy érezzük, ennél jobb már nem kell nekünk. De ez nem jogosít fel minket az orrunk lógatására! A búslakodásra egyszerűen nincs idő. Feladatunk, hogy mindennek örüljünk, ami jó, ami pedig nem tökéletes, arra ott a kreativitásunk, hogy javítsunk rajta, megváltoztassuk, vagy épp megtanuljunk másképp viszonyulni hozzá. Az egésznek a küzdelem adja meg a szépségét. Ugyan mi szépség lenne olyasvalamiben, ami csak az ölünkbe hullik?

(Na jó, elismerem, hogy az ölünkbe hulló dolgoknak is megvan időnként a maguk szépsége, és hogy őszinte legyek, nem bánnám, ha pár dolog most mindenféle küzdelem nélkül az ölembe hullana, de azzal vigasztalom magam, hogy a küzdelem csak növeli majd az értéküket, és mikor megkapom, akkor aztán igazán tudom majd értékelni őket.)

Szóval, minden kreativitásomat bevetem, és létrehozom a saját szoba-fűszernövénykertemet!

2012. július 19., csütörtök

Ez már kezd élesben menni

Ma voltam egy kicsit dolgozni a leendő munkahelyemen. Szuper volt! Régebben is bejárogattam időnként, de mióta mindenki tudja, hogy én leszek az egyik szerencsés, aki ősztől ott dolgozhat, sokkal több mindent rám bíznak a leendő kollégák.

A szülőszobán volt egy csomó orvostanhallgató+szülésznőtanonc, a műtőbe meg nem kellett asszisztens (kevés a műtét a nyári szabadságolások miatt), így az ambulanciát választottam. Ott aztán lehetett vizsgálni, rákszűréseket csinálni... mindenkinek jó volt, én élveztem, az ambuláns orvos meg pihenhetett. 

Mindig nagyon hálás voltam azért, hogy harmadéves koromban kaptam egy olyan gyakorlóhelyet Istentől, ahol nagyon sokat magyaráztak, százszor megmutattak mindent, és mindenhez odaengedtek, de most tudom csak igazán értékelni. Ilyen háttérrel könnyű... vagyis jóval könnyebb. Nem kapok frászt, mikor azt mondják, vegyem le a rákszűrést, persze, az elsőnél remeg a kezem, mert néznek, de aztán megnyugszom. Ezek a mozdulatok már rég benne vannak a kezemben. Rémes lenne most elkezdeni! Így is elég béna vagyok, nem kell még a teljesen kezdők bénázása is.

Milyen furcsa, nem? Ha élesben megy a dolog, ha olyanok figyelnek, akik még nem láttak téged dolgozni, tuti elrontod, pedig amúgy már ment. Hát, bele kell ebbe jönni. Csak néha picit ijesztő, hogy ha valamit mondok, azt elhiszik. Hat év alatt megtanultam, hogy a mi munkánk semmit nem ér, és nekünk senki nem hisz, ha elmondtam, hogy ezt vagy azt tapasztaltam a vizsgálat során, csak rálegyintettek. Most meg beírják az ambuláns lapba. Hűűű...

Ebédidőtájt összefutottam az egyik negyedévessel, és beszélgettünk egy sort. Azt mondta: "Látszik rajtad, hogy te nagyon jól érzed itt magad... csak úgy ragyogsz!"

Már nincs két hónap az avatásig! Alig várom...

2012. július 14., szombat

Debrecen, újra

Íme, itt volnék megint, hátam mögött a gyerek szigorlattal, két hét nyári szünettel és két költözéssel (először a koliból, majd otthonról). El sem tudom mondani, mennyire nem akarózott eljönni otthonról, milyen rémes volt egy hétig a szobámban válogatni a jegyzeteket, könyveket, mindent bedobozolni, és üres polcokat hagyni magam után. (Azért nem hoztam el minden könyvet otthonról, mert Marcika hosszasan alkudozott velem a mesekönyvek ügyében, ugyanis azok annyira izgalmasak, hogy ő jobban szeretné otthon tudni őket.)

Szóval pocsék volt bepakolni, pocsék volt két hét után visszajönni ide, ahol nincs a családom, nincs kert, nincs semmi, csak a tanulás, panel, meleg... teljesen lehangolt voltam, és azt a gondolatot sem tudtam kiűzni a fejemből, hogy én voltaképp most elköltöztem otthonról. Ez persze nem igaz, mert már hat éve elköltöztem, és eddig is háromhetente-havonta jártam haza, csak épp annyi a változás, hogy több cucc van velem. De akkor is szomorú voltam, és nem akartam megvigasztalódni.

Aztán megérkeztünk Debrecenbe, és azt kell mondanom, hogy a fentiek ellenére az első saját lakásnak varázsa van, akkor is, ha csak egy bérelt lakásról van szó. Jó volt kinyitni a postaládámat, és négykézláb felszedni a harminc kizúdult szórólapot, jó volt előkeresni a lakáskulcsomat, amin azt hiszem, vagy hat kulcs lóg, és bejönni a lakásunkba, kinyitni a saját konyhaszekrényemet, amiben katonás sorrendben sorakoznak a dobozok és zacskók.

És jó, hogy itt vannak a könyveim is végre, igaz, egyelőre nagyrészt dobozokban, mert ahelyett, hogy kipakolnám őket, itt ülök, és írok.

Általában nehéz Pollyannaként viselkednem, mert vagy azokon a dolgokon bánkódom, amik már elmúltak, vagy azok után vágyódom, amik még nincsenek. De most erőt veszek magamon, és örülni fogok annak, ami körülvesz. Saját lakás! Hát nem remek?

Nem tartozik a témához, de muszáj közzétennem Pali újabb énekmódosításait. Szóval, hallottatok már Paffról, a bűnös sárkányról? Vagy a török szultánról, kinek pumpáját leírni fölösleges szöveg? (Annak a szónak ugyanis, hogy "pompáját", semmi értelme nincs, ő pedig csak értelmes dolgokat hajlandó énekelni).

2012. június 30., szombat

Hátamon a házam

Költözünk. Egy hete még úgy volt, hogy nyári koliba, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtünk albérletet nézni, és ma/holnap már be is költözünk.

Nem sok lakást néztünk meg egyébként. Az első volt még annak idején a martinkai disznóól, aztán jártunk még egy icipici padlástérben, amit a főbérlő néni fejenként 60 ezerért szeretett volna kiadni nekünk (mi még úgy tudtuk, hogy összesen mindennel 50 ezer, ráadásul a néni erős hajlandóságot mutatott arra, hogy gyakran időzzön nálunk, lévén ez az ő házának padlástere). Aztán jártam még egy bútorozatlan, külvárosi lakásban hét elején, amire rámondtam, hogy kivesszük, mert jó helyen volt, és persze olcsó.

Még szerencse, hogy szombatig kellett megmondanom, hogy tényleg kivesszük-e. Velem az a baj, hogy bármit beveszek. Komolyan. Az emberek mondanak valamit, és én azt elhiszem. Pedig egy ingatlanközvetítő szavára adni nem épp életbiztosítás. Addig-addig mondta, hogy ez mennyire szép lakás, mennyire jó helyen van, és mennyire kedvező árú, ennyiért a belvárosban nem lehet lakást kapni, hogy én is kezdtem magam nagyon szerencsésnek érezni, hogy még nem csúsztam le erről a lehetőségről.

Aztán mikor hazajöttem, felhívtam anyát, aki emlékeztetett, hogy villanytűzhelyet szerettem volna, és hogy nem kell kivenni az első lakást, amit az ember meglát.

Csütörtökön újabb körútra indultam, de előtte komolyan beszéltem Istennel. Elmondtam neki, hogy elseje, az vasárnap (ezt szerintem egyébként is tudta), és addig találnom kellene egy helyet, meg közben a keddi gyerekgyógyászat szigorlatomra is készülnöm kell. Ezenkívül feltártam előtte a valót (ez sem lehetett számára meglepetés), hogy egyáltalán nem konyítok semmihez, ami víz, gáz, szigetelés, tuti, hogy nem veszem észre a lakás hibáit, bármit rám lehet beszélni, mert én elhiszem, és nagyon-nagyon kellene mellém egy férfi, aki ezeket kézben tartja, míg én a kilátást csodálom. De ilyen férfi egyelőre nincs, úgyhogy ünnepélyesen megkértem Istent, hogy most töltse be ezt a szerepet, és tartsa kézben a dolgokat.

Aznap két lakást néztem meg. Az egyik nem volt rossz, de a konyhája botrány. A másikat igazából csak véletlenül hívtam fel, a neten találtam a hirdetést. A lakás nagyon szép, kicsi (kevés a rezsi), olcsó, van hűtő, mosógép, internet - nem hátrány - , villanytűzhelye van, amiről azt mondta a tulaj, hogy nem tudja, jó-e, mert elég régi, de ha nem jó, szívesen kicserélik. De addig nem tartják fenn a lakást, amíg két havi kauciót ki nem fizetünk, és meg nem kötjük a szerződést.

Anyával beszéltem, és azt mondta, két havi kauciót a hétvége előtt nem tudunk kifizetni, bízzuk Istenre, hogy addig kiadják-e. Felhívtam a főbérlőt, aki azt mondta, semmi gond, szívesen fenntartja a lakást. Búcsúzóul még megkérdezte, kell-e segíteni költözni!!!

Szóval megvan a lakás, és most egy felrobbant turkálót kerülgetek. Na jó, nincs felrobbanva, minden szépen be van dobozolva infúziós meg gyógyszeres dobozokba (a klinikán kukáztam őket), meg szemeteszsákokba. Nagyon izgatott vagyok!

2012. június 26., kedd

Tripla H

A szerelem nehéz ügy. Persze, vannak még más nehéz ügyek az életben: a gyereknevelés, a családfenntartás, a vállalkozás, a gazdasági világválság, a politika... csakhogy ezekről nem sokat tudok. Arról viszont igen, hogy ez a szerelemdolog eléggé megszenveszti a körülöttem élők nagy hányadát.

Mindig irigyeltem azokat, akik értelmesen tudják kezelni az ilyen típusú ügyeiket is. Mint például Joshua Harris. Tizenévesen teljesen kivoltam Joshua Harristól, és totál elmebetegnek tartottam, de ma már nem. Ő úgy gondolja, hogy ha valaki felkelti az ember figyelmét, a következőket kell tenni: 1. végiggondolni, lehet-e ez Isten terve? (pl. hívő-e az illető) 2. imádkozni az egészért 3. kezdeményezni, ha az ember fiú/ várni, hogy a fiú kezdeményezzen, ha az ember lány (brrr) 4. ismerkedni, úgy, hogy nem veszted el a fejed, és közben ezer oldalról megfigyelni a másikat, meg hogy hogyan alakul a kapcsolatotok (erről a részről nagyon sokat ír) 5. ha minden stimmel, megkérni a kezét, ha az ember fiú/igent mondani, ha az ember lány 6. összeházasodni 7. boldogan, amíg meg nem. A szerelem kb. az ötödik-hatodik pont táján kerülhet a képbe.

Huszonévesen újraolvastam Joshua Harrist, és majdnem az egész könyvet végigbőgtem, mert rájöttem, hogy sajnos nem ő az agybeteg, hanem én. Nekem ez az egész egyszerűen nem megy. Próbáltam, becsszó. De nem megy. Nálam az úgy van, hogy a szerelem sötét verem, és én belezuhanok. És általában akkor veszem észre a dolgot, mikor már benne vagyok, úgyhogy esélyem sincs ellene védekezni. Az esetek 98%-ában már az észlelés pillanatában tudom, hogy ez az egész tiszta hülyeség, amit nemhogy Isten, de én sem akarok, de attól még egyáltalán nem könnyű kimásznom belőle.

De van, akinek meg azért nem megy a Joshua Harris-módszer, mert nem tud szerelmes lenni senkibe. (Ezt én persze fel nem foghatom, de van ilyen). 

Nem tudom, miért van ez, hibáztathatjuk a genetikát, a családi örökséget, vagy a médiát, én egyiket sem teszem. Hanem megsúgom: én azt tapasztaltam, hogy a Tripla H-nak (Halmozottan Hátrányos Helyzetűek) vannak az isteni kincstárban bizonyos segélyek elkülönítve. Használjátok! Csak annyit kell mondani: Istenem, én aztán tényleg Halmozottan Hátrányos Helyzetű vagyok ebben a témában. Másoknak megy, de nekem nem. És azt sem tudom, mit csinálok rosszul, vagy mit kellene másképp csinálni, azt meg végképp nem tudom, hogy így hogy fogom megtalálni a páromat, de KÉRLEK, SEGÍTS!

Az a tapasztalat, hogy ha ezt elmondod, a segélyt folyósítják. Az egyetlen kulcs az őszinteség. És hogy ne akard megszabni Istennek, hogyan segítsen. Ha az ilyen korlátoltakhoz is nyilvánvalóan tud szólni, mint amilyen én vagyok, akkor mindenki máshoz is.

Ja, és ne szégyelljetek ehhez a típusú segélyhez folyamodni, mondván, milyen ciki Tripla H-nak lenni. Mindenki az, csak ki ebben, ki abban.

Természetesen majd a Csipkerózsika- sztorit is leírom a maga idejében, de egyelőre csak annyit mondhatok: Isten megfogta a kezem, és megyünk lépésről-lépésre, időnként nagyokat esve, de érzem, hogy erősen fogják a kezem, és tudom, hogy célba érünk.

2012. június 25., hétfő

Mai teljesítményem

- elenyészően kevés tétel megtanulása
- egy pompás kenyér sütése
- egy kókuszdió meglékelése egy buborékfújó és egy kötőtű segítségével (a buborékfújó töltötte be a kalapács, a kötőtű pedig a szög szerepét - igazán kár, hogy a kókuszról kiderült: romlott)
- megpróbáltam fél kézzel felemelni a gyerekgyógyászat könyvem első kötetét, de ráejtettem a körmömre (nagyon fáj!)

Szeretnék én is csatlakozni a klubhoz ...


Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem egy csomó minden annyira csodálatosnak tűnik az életemben így utólag. De valahogy benne lenni a dolgok közepében... na, az hajmeresztő. Miért vagyunk mi emberek ilyen korlátoltak? Tudnunk kellene, hogy a mostani problémáinknak is csodálatos megoldása lesz... Nekem pláne tudnom kellene, hiszen neurológiából és belgyógyászatból is leszigorlatoztam, ami esetemben felér a Vörös-tenger kettéválasztásával.

Istenem! Hinni akarok, kérlek, segíts, hogy ne legyek ilyen béna!

2012. június 23., szombat

Szörnytorta, avagy az élet alapvető szabályai

Szerdán búcsúztattuk szívemnek igen kedves zenésztársamat a vifiből :''(, és ennek örömére, avagy bánatára muszáj volt sütnöm egy tortát, mivelhogy a csapatban én volnék a Tepsitündér.

Szóval, az életben vannak alapvető szabályok. A tortasütésben is. Kettőt most közrebocsátok:
1. Soha ne dolgozz kipróbálatlan receptből, ha nem házi használatra sütsz!
2. Ha mégis ilyen dilinyós vagy, akkor legalább fogj hozzá előző nap!

Legalább a másodikat betartottam...

Az történt ugyanis, hogy találtam egy elég jónak tűnő receptet egy elég megbízható oldalon, ahonnan már többször kipróbáltam recepteket, és mind jók lettek. Elég sokszor sütök tortát, de általában gyümölcsöseket, a fiúk meg jobban szeretik a csokitortákat, ezért kellett ismeretlen recepthez folyamodnom. Gondoltam, ide nekem az oroszlánt, ugyan, mi baj történhet! De azért biztos, ami biztos, meg hogy ne kelljen annyira kapkodni a nagy napon, előtte való nap nekifogtam.

Az első baj ott történt, hogy a recept nem írt sütőport, én hülye meg elhittem. Biztos vannak olyanok - és minden tiszteletem az övék -, akik sütőpor nélkül is pompásan magas tortákat sütnek, de én egyelőre nem tartozom közéjük (azért a reményt még nem adtam föl, és egyszer igenis meg fogom tudni a titkot!). Szóval, a torta lapos lett, mint a palacsinta.

Aztán a krém. Most nem fogom itt pocskondiázni a magyar tejszín minőségét, ezt megteszik helyettem a gasztrobloggerek, lényeg a lényeg, hogy a tejszín az egyik pillanatban még folyt, a másik pillanatban már vajjá lett. Iszonyúan nézett ki a meggyel összekeverve.

Ezek után tanácskoztunk a húgommal, hogy most mégis mi a búbánatos bánatot kezdjek, mire ő javasolta, hogy vágjam körbe a torta peremét, úgy jobban is díszíthető, a peremet összemorzsolva pedig csinálhatok egy harmadik réteget a kettő közé, és így magasabb és szép is lesz.

Megtettem. Szóval, a krém igen nagy százaléka a piskótamorzsalékkal együtt kifolyt a lapok közül, mert nem volt, ami megtartsa az oldalát, lévén kisebb a tortaformánál.

A csokimázat már sírva kentem a tetejére, és semmiféle vigasztalás nem segített. Megvetően belöktem a hűtőbe a Szörnytortát, és teljesen elkeseredve mentem lefeküdni, azzal a tudattal, hogy 1. órák hosszat álltam a sütő mellett a 40 fokban, mialatt tanulnom kellett volna 2. egy csomó pénzt elköltöttem, és mindezt azért, hogy 3. végül egy Szörnytortát kapjak, amit még egy családi szülinapra sem szívesen tálalnék fel.

De aztán eljött a másnap reggel, és a reggelek mindig új erőt adnak. Megint felültem a biciklire, és elmentem a boltba, hogy erkölcstelenül nagy mennyiségű csokoládét és vajat (nem margarint!) vásároljak, aztán megint megsütöttem a lapot, ezúttal sütőporral, felvertem a tejszínt hihetetlen gondossággal, és imádkoztam, hogy időre megkössenek az alkotóelemek, merthogy nem sok időm volt a délutáni összejövetelig (ugyanis a héten minden délelőtt gyakorlatra jártam). 

Akik előző nap láttak tortát sütni (majd bőgni felette), mind teljesen ki voltak akadva, hogy hogy lehetek ilyen idióta, mert szerintük a Szörnytorta is teljesen megfelelő lett volna (tcha!). De nekem lett igazam, mert a torta csodás lett, gyönyörű, és az ünnepelt három nagy szeletet megevett belőle, amitől sokkal boldogabb lettem, mint a szóbeli dicséreteitől.

A lányok pedig megették a Szörnytortát. Mindenki nagyon boldog volt, és itt a vége, fuss el véle!


2012. június 18., hétfő

Gyötrő szerelmi szenvedés mint szépítőszer

Szokták mondani, hogy a szerelem megszépíti az embert, de ezt általában arra az esetre értik, mikor az illetőt viszontszeretik, és a boldogságtól szépül meg.

Nem kell azonban azoknak sem csüggedniük, akik nem ilyen szerencsések, mert ők is szépülhetnek! Ugyanis mikor az ember túljut az első elkeseredésen, pozitív változások jöhetnek az életébe:
- elkezdi szemügyre venni a ruhatárát, és rájön, hogy csinosabban kellene öltözködnie
- elkezd csatokat, fülbevalókat, nyakláncokat és hasonló vacakságokat hordani
- kezd valamit a hajával
- rájön, hogy az életnek igazából többről kellene szólnia, minthogy egy fiú után nyivákol, elkezdi élvezni az életet a maga valójában, ettől jobban érzi magát és ez meg is látszik rajta
- a gyötrő szerelmi szenvedés állapotában pedig egy falat sem megy le a torkán, így több kilót is lead könnyedén, észrevétlenül

Csak a piros szemek nincsenek még divatban, de ez még változhat.

Szóval, hölgyeim, ha szépülni akarnak, válasszanak maguknak egy fiút, akiért köztudottan egy csomó lány odavan, és jól szeressenek bele. Garantált a szépülés.

Na jó, ez csak vicc.

2012. június 16., szombat

Ez történt mostanában


Utolsó (előtti) nagy hajrá

Vizsgaidőszak van hivatalosan is, és én is elérkeztem az utolsó szigorlatomhoz, ami a gyerekgyógyászat. A tételsor nyolc oldal, ez kicsit elkedvetlenítő. A szobában változó a hangulat: hol halál és pusztulás, hol indokolatlan nevetőgörcs kínoz mindannyiunkat.

Jelenleg ketten vagyunk a szobában, a helyzet a következő:
 - trópusi meleg van, és be kell sötétíteni, különben betűz a nap (már nem sokáig, mivel keletre néz az ablakunk, így hamarosan olyan sötét lesz, hogy fel kell majd kapcsolni a villanyt)
 - ma én vagyok a hányingerem-van-nem-megy-le-egy-falat-sem-a-torkomon-soros, a húgom része pedig a felfalok-mindent-ami-elém-kerül-és-evés-közben-újabb-ételekről-álmodozom
 - rádió Fm95-öt hallgatunk (Debrecen rádió!) mindketten fülhallgatóval a gépünkön, és időnként csípős megjegyzéseket teszünk, vagy hahotázunk a béna zenék/kommentárok miatt (a mai toplistás: "nyár van és semmi baj, olvadunk, mint a vaj" ????? hogy micsoda???????), táncolunk, és egymás táncán nevetünk
- egy jobb életről álmodozunk (amikor vége lesz a vizsgaidőszaknak, amikor strandra mehetünk, amikor végre saját lakásunk lesz, amikor végre dolgozni fogok, amikor végre megkérik a kezemet, stb)
- felváltva mutogatjuk egymásnak a pocsék minőségű tananyagainkat (pl. egy sor dia, melyek azt mutatnák, hogy pozitívan vagy negatívan befolyásolja a kortizol a szervezet anyagcserefolyamatait - csak épp a felfelé és lefelé nyilak helyett KOCKÁK vannak - te magad találhatod ki, hogy szerinted merrefelé hat)
- gondolkozunk, hogy mit csinálhatnánk még

CSAK EZT ÉLJÜK TÚL!! És akkor tanulhatok az államvizsgára... szép lesz a nyár :)

2012. június 15., péntek

Szólok apának, ő megoldja

Már-már közhellyé válik a hívők között az a mondat, hogy "az a baj, hogy nem helyes az Istenképünk, az általunk elképzelt Istent imádjuk, nem azt, aki ő valójában." Én legalábbis számtalanszor hallottam már ezt.  Azt is hozzá szokás tenni, hogy mivel nem a valódi Istent imádjuk, ez tulajdonképpen bálványimádás. Erre csak annyit mondhatok: köszi szépen. Nincs szándékomban bálványokat imádni. Egyszerűen ember vagyok, és rosszak a meglátásaim. Nem akarom én másnak elképzelni Istent, mint aki, csak épp így jön össze.

Nem gondolnám, hogy valaha is tökéletes lesz az Istenképem, amíg itt vagyok ezen a bolygón. De én is fontosnak tartom, hogy folyamatosan megismerjem őt a Biblia alapján, és kidobáljam azokat a nem helyes gondolatokat, amiket róla gondoltam eddig. Példának okáért sok-sok éven át féltem Istentől, és azt hittem, ő valami szőrszálhasogató alak, akit nem igazán izgat, ha egyes dolgokat jól csinálok, amíg vannak olyan dolgok is, amiket elszúrok. És minden egyes hibámnál (elárulom: SOK volt és van is belőlük) vártam, hogy mikor sújt le rám a botütés. Szóval egészen üdítő volt ráébredni, hogy ez nem igaz.

Már vagy két hónapja, hogy megint nagyot változott az Istenképem, és ennek nagyon örülök. Egy vasárnap délutáni Istentiszteleten történt. A lelkipásztor arról beszélt, hogy sok-sok gyereket megkérdezett: ki szokott neki segíteni, ha bajba kerül? A kicsik azt mondták: apa, anya. A nagyok: a barátom, vagy megoldom magam. Aztán azzal folytatta a gondolatmenetet, hogy nekünk úgy kellene viselkednünk, mint az egészen kicsi gyerekeknek, és Istenhez kellene fordulnunk minden problémánkkal.

Van úgy, hogy az ember százszor is hall valamit, de nem érdekli, nem érti, hidegen hagyja. Aztán egyszer csak eltalálja, és akkor meg azt nem érti, hogy hogy nem volt ez eddig nyilvánvaló? Na, velem épp ez történt.

Nagyon fárasztó nagynak lenni, nem? Engem eléggé fáraszt. Folyamatosan azzal szembesülök, hogy nem tudok mindent megoldani, és hogy egy csomó minden sajnos nem az én hatásköröm. Imádkoztam én eddig is ezekért a dolgokért, csak valahogy egész más szívvel. Most hirtelen nyilvánvalóvá lett minden.

Hiszen én ismerek olyasvalakit, akinek ezek a dolgok a hatáskörébe tartoznak! Hiszen ez az illető szeret engem és a javamat akarja! Hiszen ő maga kéri, sőt, parancsolja, hogy ezeket a dolgokat vele beszéljem meg mindenki más előtt! Hiszen ő az apám!

Azóta áradnak a kérések, reggel, este, de főleg napközben, mert bármi történik, azonnal meg kell vele beszélnem.

Figyelj, apa...
... a testvérem szomorú, és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki...
... fáj a fogam... most nem tudok fogorvoshoz menni, kérlek, segíts, hogy addig nyugton legyen, míg végre elmehetek...
... Eszterke nem születhet meg hétfő előtt, sehogy nem fér bele a programba...
... egy csomó embernek ellopták a biciklijét, kérlek, vigyázz az enyémre...
... tanulnom kell ma egy csomót, lusta vagyok és fáradt...
... nem találom a kulcsom...
... pénzre lenne szükségem...
...szerelemes vagyok...
...most valami nagy butaságot csináltam, és fogalmam sincs, hogy mászok ki belőle...
...mi lesz a jövőmmel? aggódom...
...mérges vagyok, és ráadásul tudom, hogy nincs igazam...
...el kellene érnem ezt a villamost...
...szükségem lenne erre a könyvre...

A lista végtelen, a kéréseim töredékére sem emlékszem.
Csak annyit mondhatok: apa megoldja. Tényleg!

2012. június 6., szerda

Új háttérkép - hát nem gyönyörű?


Otthoni gyűjtés még régebbről

Vendégek voltak nálunk. Én csak előkészítettem az asztalt az ebédhez, aztán hátramentem, később hallottam, hogy anya hívja a kisfiúkat is enni. Egy fél óra múlva találkozom Marcival a folyosón:
- Ettél, szívem?
- Nem.
- Dehát miért nem?
- Mert restelltem előremenni...


Anyáék szobájában ülök, nézem Pali gumiállatát, amit még mi vettünk neki, mikor nálunk voltak:
- Na, jó kis hattyút vettünk neked?
- Én még egy krokodilt is akartam volna.

Biztos pont kell

Az évfolyamunk kész tébolyda így végzés előtt alig több, mint két hónappal.

Fő problémák:
- hogy fogok leállamvizsgázni?
- mi is akarok lenni tulajdonképpen?
- biztos, hogy orvos akarok lenni?
- hol fogok dolgozni?
- hol fogok lakni?
- kivel fogok lakni?
- nincs senkim!
- nem kapunk egy városban helyet a párommal!

Azt hiszem, ha gondolkoznék még egy percig, eszembe jutna egy újabb adag panasz. Senkinek sincsenek még teljesen egyenesben a dolgai, ki az állásában biztos, ki a lakásában, ki a párkapcsolatában, de mindenkinek van panaszkodnivalója, izgulnivalója.

Olyan kis hülyék vagyunk mi, emberek. Azt hisszük egy csomó mindenre, hogy biztos, pedig hát mi biztos? Az emberek meghalhatnak, becsaphatnak, hűtlenekké válhatnak, összedőlhet a ház, ellopják a pénzt, súlyosan megbetegedhetek.

Ami most van, ugyanúgy nem biztos, mint ami még nincs, hiába szorongatjuk a markunkban.

Annyira hajlamos vagyok én is elsüllyedni a mocsárban, mintha nem láttam volna eddig számtalan teljesen nyilvánvaló csodát a vizsgáimon vagy akár az állásra jelentkezésemkor.

Pedig hát nem hallottátok még, hogy "kérjetek, és havazik?" :) 
(Nyugi, én is máshogy ismertem ezt az igét eredetileg...)

2012. május 29., kedd

... a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség

Szeretnék olyan lenni, mint...

József
Ábrahám
Dávid
Anna (az angol Hannah név még jobban tetszik)
Anne Shirley
William Dobbin
Sarah Crewe

Néha úgy tűnik, vannak emberek, akik egyszerűen tudják, mi a helyes, és ezt teszik. Aztán vannak olyanok, akik nem tudják, és nem is érdekli őket különösebben. Meg vagyunk egy csomóan a köztes kategóriában, akik tudjuk, hogy mit kellene csinálni, de mégsem azt csináljuk. Saját állítása szerint Pál apostol is ebbe a kategóriába tartozott, ugyanis így írt:   

"Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok." (Róma 7, 18-19)

Természetesen elhiszem, hogy Pál igazat írt, de arról is meg vagyok győződve, hogy neki azért mégis csak jobban mentek a dolgok, mint nekem. Ma reggel, mikor felébredtem, a plafont bámulva azon gondolkoztam, hogy mennyi lehetőség lenne az életemben, ha végre azt tudnám cselekedni, amit Isten kér tőlem, és amit igazából én is szeretnék. Mennyivel kedvesebb, életvidámabb, erősebb, hűségesebb, kitartóbb valaki lehetnék!

Eléggé lenyom annak a súlya, hogy pár hónapon belül munkába állok, és ott a munkatársak és a betegek is az én viselkedésem alapján fognak képet alkotni a keresztyénekről - és Istenről. Nincs szándékomban titkolni a keresztyénségemet, és nem is lesz erre lehetőségem, még ha akarnám sem, mert úgy jelentkeztem az állásra, hogy jeleztem az osztályvezető főorvosnak: hitbeli meggyőződésem alapján nem végezhetek abortuszt, és ezt az önéletrajzomba is beleírtam. Namármost, ez nem olyasvalami, amit el lehetne titkolni bárki elől, szerény becsléseim alapján még az első héten, de az első hónapban mindenképpen nyilvánvaló lesz mindenki számára.

Régebben olvastam egy értekezést az ösztönről, a tudatalattiról és a tudatos énről. Valami olyasmiről volt szó benne, hogy az ember igazából a tudatalattijának megfelelően cselekszik. Az ösztönöket ismerjük, a tudat meg az a csomó minden, amit megtanultál: erkölcsi szabályok, a hited; amit szeretnél tenni, és amiről azt hiszed, hogy e szerint élsz. De valójában a tudatalattid cselekszik, ami próbálja ezt a kettőt összehozni úgy, hogy igyekszik kielégíteni az ösztönöket, a tudatnak meg igyekszik megmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen még elfogadható így. Egy csomó minden pedig el se jut a tudatig, csak csinálod, mert ez jön belőled.

Csak akkor fogod tudni azt tenni, amit igazán szeretnél, ha tudatosan gyakorolod, gyakorolod, gyakorolod , és ez egy idő után átmegy a tudatalattidba. Vagyis már nemcsak az eszed, de az akaratod is ezt fogja diktálni. A lényed, a szíved.

Én sokszor úgy megspórolnám ezt a gyakorlás-részt! Azzal a felkiáltással, hogy ez nekem úgysem megy, én amúgy is selejt vagyok, inkább hagyom az egészet a csudába. Ez sokkal egyszerűbb, mint gyakorolni, míg valóban akaratommá válik a helyes döntés.

Pedig nem léteznek olyan emberek, akik természettől fogva jók, a Biblia szerint legalábbis nem. Egyszerűen vannak olyanok, akik felveszik a kesztyűt, és vannak olyanok, akik elhevernek az ágyon. Te melyik kategória vagy?

 

2012. május 24., csütörtök

Vágyak - célok

Nem akarok én nagy valaki lenni.
Nem vágyom rá, hogy felfedezzek valamit, hogy kikísérletezzek egy új gyógymódot.
Nem izgatnak a díjak.
Nem vonz a luxus.
Nem gondolnám, hogy emberek százainak változtatja majd meg az életét a velem való találkozás.

De azért nem bánnám, hogyha valaki a végrendeletében egyszer hasonlóképp nyilatkozna velem kapcsolatban...

"Édes atyámfia, szerelmes feleségem, tégedet is az Úr Istennek gondviselése alá ajánlak; az a mindenható Isten, ki oltalmazásod volt, az én holtom után is mutassa meg rajtad úgy az ő áldását s oltalmazását, élhess az ő tetszése szerént üdvösséges, csendes, nyugodalmas életet minden háborgatóid ellen, ha kik találtatnának is, és szégyenitse meg azokat, téged pedig magasztaljon fel azoknak bosszúságokra. 

Nekem penig megbocsáss, ha mit együtt laktunkban vétettem volna is ; mert én is csak ember voltam; arról pedig bizonyságot teszek az Isten s az ő szent angyali előtt, mitől fogva az Úr Isten összvehozott bennünket, se szebbet, okosbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kivül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szeretettel voltam.

Köszönöm édesem, az te én hozzám való igaz szeretetedet is, kit mind jó s gonosz állapotomban bőségesen te hozzám megmutattál, kiért az mennynek, földnek teremtő Istene mind lelkedben, testedben áldjon meg s jövendődben is az örök dicsőségben egymással egyesítve is dicsérhessük az mi jó Istenünket, az Úr Jézusért adja úgy."
                                                                         
                                                   /részlet I. Rákóczi György végrendeletéből/

Na, most mondja valaki, hogy nem vagyok nagyravágyó!

2012. május 22., kedd

Fagyi-tanmese

Az úgy volt, hogy anya elhozta hétvégén a kisfiúkat. Nagyon boldogok voltak, mert beígértünk nekik egy csomó mulatságot. Először megnéztük a szökőkutat, aztán következett a fagyizás, majd a játszótér, ahol két igen pompás - és meglehetősen drága - gumiállat boldog tulajdonosai lettünk.

Nem vettünk villamosjegyet, mert az elég drága, és a célpontok nincsenek is annyira távol egymástól. De azzal nem számoltam, hogy a cukrászda felé menet van egy fagyizó félúton. Mikor a fiúk meglátták, kórusban elkezdtek visítani, hogy itt vegyünk fagyit, itt is van fagyi, bodzás fagyi is van itt!

Tudtam, hogy a cukrászda már nincs nagyon messze, de az ő pici lábaikkal még eltart egy darabig, míg odaérünk. Annyira szerettem volna megértetni velük, hogy mi ennél az útszéli fagyizónál egy annyival jobb cukrászdába megyünk, hogy igazán megéri a fáradtságot, és hogy persze könnyebb itt gyorsan venni egy fagyit, de ott igazi fagyit kaphatnánk.

Nem értették meg, és mivel nem is volt akkora jelentősége, ezért ott vettünk nekik fagyit. De azért csalódottságot éreztem.

2012. május 21., hétfő

Baptista keresztanya, avagy háromszoros ellentmondás

Egy: a bapistáknál nincsenek keresztszülők. Kettő és három: hivatalosan még sem baptista, sem keresztanya nem vagyok. De ma megszületett Eszterke, akit mindannyian úgy vártunk, és ez az ő posztja. Majd egyszer elolvassa, mikor mi már ősöregek leszünk, és amikor már valószínűleg senki nem használ ilyen totál elavult dolgokat, mint a számítógép.

Szóval, Eszterke, egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig kihúzod odabent, én már három hete is nagyon siettem a bel vizsgámmal, hogy túl legyek rajta, mire érkezel, és mikor haza kellett mennem fogorvoshoz, három napig alig bírtam aludni, úgy féltem, hogy valamelyik éjjel jön a hívás, és nem jutok vissza időben Debrecenbe. De aztán csak nem történt semmi, és 14-én betöltöttétek a 40. hetet, bár az is igaz, hogy anya nekem hitt jobban, és én 20-ra számoltam.

Reméltük, hogy azért hét közben megjössz valamikor, nekem már hetekkel előre teljesen teli volt zsúfolva a péntek-szombat-vasárnap, mert biztos voltam benne,  hogy akkorra már rég túl leszünk rajta, de nem így lett, és csütörtökön már nagyon ideges voltam. Úgyhogy a hétvégén minden szabad pillanatomban azért imádkoztam, hogy húzzuk ki még egy kicsit... Különösen a szombat este volt nagyon izgalmas, akkor szinte biztos voltam benne, hogy vasárnap megjössz. Aztán mikor megszülettél, azt mondta a főorvos úr: "Készülődött már nagyon ez a baba kifelé, de valami visszatartotta, azért kellett rásegíteni." Szóval: bocs, ez én voltam, vállalom...

Ma telt be a 41. hét, úgyhogy az lett a döntés, hogy indítani kell. Anya kicsit depressziós volt, hogy pont ő az a szerencsétlen, akinek nem indul meg a szülése, mi meg apával szorongtunk kicsit, mert hát az indított szülések sosem olyan simák, persze ezt nem mondtuk hangosan, mert úgyis tudtuk mind. Úgyhogy anya bekerült, kapott egy tablettát, meg egy tanácsot, hogy ne nagyon biztasson fel senkit, mert egyáltalán nem biztos, hogy ma itt szülés lesz, ez még csak az első próba, és könnyen lehet, hogy nem történik semmi, hanem holnap újra kell próbálkozni. Kis depresszióhullám: "bent fekvő beteg leszek!", aztán apa ment a parókiára belgyógyászatot tanulni, én meg vissza a gyerekklinikára, hogy meg ne tépjék a fülemet lógásért.

12.41-kor jött a hívás, hogy úgy tűnik, a dolog mégis élesbe fordult, repüljünk, úgyhogy biciklire pattantam, és hamarosan bent voltam anyánál, akin tényleg látszott, hogy megkezdődött a dolog. Nagyon édes és szép volt a kék kórházi ruhában, a sápadt kis arcával, és annyira sajnáltam, hogy úgy fáj neki, hogy sírni lett volna kedvem. De aztán kapott fájdalomcsillapítót, és ha nem is sokat, de használt valamennyit. Egy hangja sem volt, csak szorította a fogát, és reszketett szegény, csupa libabőr volt mindkét karja.

Mi meg ültünk az ágy két oldalán, és minden lehetséges sületlenséget összebeszéltünk, hogy szórakoztassuk, de nem nagyon lehetett tudni, hallja-e. A fájásszünetekben panaszkodott, hogy éhes, apa meg biztatta, hogy gondoljon a kínai kajára, amit szülés után majd hoz neki (tudod, szülés után könnyű ételeket ajánlatos fogyasztani).

Elég szülést láttam már, hogy azt mondjam: mindenki extrán kedves volt. Egy rossz szó nem hangzott el, és a főorvos úr vizsgálatkor azt mondta, már csak két óra van hátra. Mi nem annyira hittünk neki, mert nem hangzott túl valószínűnek, hogy ilyen jól és könnyen haladjon a dolog, de aztán kiderült, hogy mégiscsak ő érti jobban a dolgát. Egyszer csak bejött, hogy na, akkor most próbáljuk megnyomni, és az első nyomás után már örvendezett, hogy látja a fejedet. Én csak néztem, hogy biztos el van tájolódva az öreg, de aztán három nyomásra tényleg megszülettél, mi meg csak bámultunk, mert olyan hirtelen történt minden.

Mindenkinek nagyon tetszettél, nagyon szép rózsaszín voltál, és nem lettél olyan kis meggyepált sem, mint a hosszú ideig kínlódó babák, úgyhogy csak csodáltunk és simogattunk, hogy milyen szép vagy, aztán meg mikor megmértek, akkor meg azon ámuldoztunk, hogy milyen nagy vagy, ultrahanggal 3 kilónak mértek két napja, ehhez képest 60 dekával több lettél.

Apa is megfogott, és onnantól kezdve azt hallgattuk, hogy őt jobban szereted, mert nála nem sírtál. Aztán anya felhívta rá a figyelmet, hogy nála se. Aztán persze hamar elvittek, mi meg egyedül maradtunk, és örvendeztünk, anyánál gyorsan letudták a kötelező utómunkálatokat. 

Volt még egy vicces dolog, méghozzá, hogy egyszer csak megjelent Kati néni, akiről azt hitték a szülésznők, hogy a nagymamád, ezért beengedték. Nem is nagyon értettük, hogy került oda, el is kezdte pátyolgatni anyát, hogy "hogy vagy, hát persze, hogy lennél", mi meg néztünk, hogy hát hogy lenne, jól. Simogatta a takarón keresztül hasát (amin már rajta volt a jég, úgyhogy olyan volt, mintha még meglenne a pocakja), és mondta, hogy "jól van a baba", anya meg büszkén mondta, hogy tényleg jól vagy, és csak ezután derült ki, hogy Kati néni teljesen abban a hitben van, hogy még a szülés előtt vagyunk. Ezen nagyokat nevettünk, aztán Kati néni többszörösen hálálkodott az Úr Jézusnak.

Mi is nagyon hálásak vagyunk, és hát -  üdv a bolygón! Reméljük, jól érzed majd magad!

2012. május 14., hétfő

Kopasz orgonasípok rózsaszínben

Hát ez a gyerekhematológia. Nem tudom, miért van több kislány, mint kisfiú. És azt sem tudom, miért visel az összes kislány rózsaszínt. Így még nehezebb őket megkülönböztetni egymástól. Teljesen egyformák a kopasz kis fejükkel, csak a hosszúságuk különbözik.

A hangulat egyébként csuda jó, a kislányok rohangálnak a folyosón, a műanyag fecskendőikkel döfködik egymást, vagy hajgumit szorítanak egymás karjára : "most vért veszek tőled!". Vagy szólnak a nővérnek: "nem ittam eleget, kérek csöpögőt! De hányáscsillapítót is tessék beletenni, mert hánytam!"

Van egy nagyfiú is, felváltva hurcolja őket ölben, és gondosan megméri a lázukat. Csevegünk: "tessék csak nézni, ide megyek rehabilitációra!" - színes prospektus, rehabilitáció leukémiás gyerekeknek. Szuper lesz!

Ezen az osztályon mindenki élni akar. Nagyon is!

2012. május 13., vasárnap

Kalandok a kórházban és azon kívül

A héten a gyerekintenzíven voltam gyakorlaton. Ugyanis a gyerekgyógyászat gyakorlatomat a Klinikán csinálom, és itt az a módi, hogy minden héten más osztályt látogat az ember, hogy minél több mindenbe beleszagoljon. Hát, első héten rögtön az intenzíven kezdeni egy kicsit mély víz volt, én amúgy is nagyon rosszul viselem a beteg gyerekeket, a szívem apró darabokra szakad, mikor látok egy gyereket becsövezve, fuldokolva, vagy mikor öten lefogják, egy hatodik meg már tizedjére próbálja megszúrni. Szóval elég sok alkalmam volt sírni, illetve sírást visszafojtani az anyukák előtt. Ténylegesen a gyakorlatom főleg azzal telt, hogy ágyról-ágyra járkáltam, és beszélgettem az anyukákkal (a legtöbben egész nap bent vannak a gyerekükkel), próbáltam nagyjából vigasztalni őket, vagy válaszolni a kérdéseikre (válaszaim 80%-a: "ööö... hát ezt nem tudom, ezt az orvostól kellene megkérdezni"). 

De azért voltak szép pillanataim is, mint például az, hogy megismerkedtem Andriskával. Andriska ötéves, nagyon édes gyerek, és odavan a dinoszauruszokért. Számtalanszor végignéztük a dínós könyvét, és közben kérdésekkel bombázott: "Eszter, te szereted a Triceratopsot? Eszter, te szereted az Ankylosaurust?" Hát hogyne... Továbbá: "Eszter, te szereted a madárpókot?" Na, azt azért már nem, de szerencsére kiderült, hogy ő sem. Még a megismerkedésünk napján átkerült egy másik osztályra, úgyhogy onnantól kezdve időnkén átzarándokoltam hozzá, próbáltam átsegíteni egy kellemetlen beavatkozás utáni pár órán (na, azok nem sorolhatók a szép percek közé), és beszélgettem az anyukájával.
Egyszer aztán az anyukája rákérdezett, hogy nem vagyok-e véletlenül keresztyén! És kiderült, hogy ők is azok, és onnantól kezdve nagyon jókat beszélgettünk Istenről! Még ilyet... Nem ez az első alkalom, hogy hívő keresztyénekkel találkozom a kórházban. Egyszer például teljesen véletlenül jelen voltam egy baptista lelkipásztor házaspár első gyermekének születésénél! Hát nem csodás isteni irányítás?

Egyik nap vittem Andriskának egy joghurtot. Kimentem a fürdőszobába, hogy elmossam a kanalát, és mikor visszajöttem, az ágyon térdelt, és fennhangon imádkozott: "Úr Jézus, köszönöm neked mindennapi joghurtomat, ámen."

A másik kalandom nem szívet melengető, hanem nagyon vicces. Úgy történt, hogy pénteken vettem egy hirdetési újságot, hogy elkezdjek albérletek után nézelődni. Egy hirdetés nagyon megfogta a szemem: Martinkán szoba-konyhás lakás havi 20.000-ért kiadó. Martinka elvileg nincs tőlünk nagyon messze, simán be lehet járni, és mindössze húszezerért? De nem is ez dobogtatta meg leginkább a szívem, hanem az, hogy LEHETNE KERTÜNK! Annyira vágyom kertre, de eddig csak arról mertem ábrándozni, hogy majd erkélyes lakást keresünk, és az erkélyen ládákban fűszernövényeket, salátát, virágokat nevelhetek. De egy igazi kert?! Na, ez minden álmomat felülmúlta!

Kicsit félve említettem meg a húgomnak, mert persze vidékről bejárni sokkal macerásabb, mintha a városban bérelnénk lakást. De csodák csodájára neki is nagyon tetszett az ötlet, és mindketten teljesen fellelkesedtünk. Fel is hívtam rögtön a hirdetést. A hirdető ugyan nem tett rám túl jó benyomást telefonon keresztül ( hogy úgy mondjam, kissé műveletlennek tűnt), de hát ki bánja!

A lényeg, hogy délután biciklire pattantunk, és el is indultunk Martinka felé. Nagyon meleg volt, az út pedig olyan göröngyös, hogy az összes belső szervünk komoly helyzetváltoztatáson ment át, de odafelé ezt még nem bántuk (annyira). A környéket mustrálva percenként változtattuk a véleményünket arról, hogy jó lesz-e Martinkán élni, és borzalmas vicceket gyártottunk arról, hogy mi lesz, ha a szoba-konyha a hirdetésben azt jelenti, hogy nincs is fürdőszoba, vagy hogy ha nagyon rémesnek tűnik majd a hirdető avagy a ház, akkor majd csak elegánsan intünk a bicikliről, és megfordulva elhúzzuk a csíkot.

Az út sokkal hosszabb volt, mint képzeltük, mert hogy eléggé kijöttünk a biciklizésből, és amikor odaértünk... ó, jaj! Azt hiszem, célszerű lett volna tényleg inteni egyet, és gyorsan irányt változtatni. Mikor megláttam a bácsit az út szélén, eléggé úgy tűnt, hogy minket vár, de azért reménykedtem, hogy mégsem, így továbbhaladtam. Aztán persze visszafordultam, mert láttam, hogy mindjárt vége a falunak, úgyhogy kár reménykedni. Meghallgattunk pár rémes megjegyzést a "csinos kislányokról", és befordultunk egy homokos útra. Először azt hittük, a bal oldali ház a meghirdetett. Rémesen festett, mint egy igazi putri, és nagyon koszos gyerekek kandikáltak ki belőle. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy nem ide jövünk, de a megkönnyebbülés csak addig tartott, míg be nem fordultunk egy másik udvarra, ahol egy ól állt. Túloznék, ha azt állítanám, soha nem láttam ennél rémesebbet, mert láttam én már olyan házat is, aminek be volt szakadva a teteje, igaz, abban nem laktak, és nem is hirdette senki albérletnek. Szóval az ólnak két sárpadlós "szobája" volt: egy "konyha", és egy "hálószoba". Arról ne is ejtsünk szót, hogy a villany és víz természetesen nincs bevezetve. Csak azt néztem, hogy hogyan iszkolhatnánk el udvariasan, ámde annál gyorsabban. A "főbérlő néni" hozzátette, hogy persze ki kellene meszelni, és esetleg kaphatunk új heverőt is (ha jó kislányok leszünk).

Summa summárum, szépen megköszöntük, hogy megmutatták, aztán elinaltunk, a homok csak úgy porzott utánunk, majd nem sokkal később leparkoltuk a biciklit, és könnyesre nevettük magunkat, hogy ilyen hülyék is csak mi lehetünk.


2012. május 11., péntek

TGIF

/Thanks God it's Friday/

A péntek jó nap. Ez a péntek pláne. Ma:
 - bepótolom az egész heti alváshiányomat
 - helyére pakolom számtalan cókmókunkat, amelyek észrevétlenül leszivárogtak a polcokról
 - átültetem a virágaimat
 - végül, de nem utolsósorban helyrepofozgatom testemhez hasonlóan elgyötört lelkemet (a gyerekgyógyászat gyakorlatom első hetét az intenzív osztályon kellett töltenem...)

És mivel csodás idő van, délután biciklizni is fogunk.
Hát nem remek nap ez a mai? Csak aludjam ki előbb jól magam, akkor nemcsak tudni, hanem érezni is fogom...

2012. május 8., kedd

Tartozom egy vallomással

Méghozzá, hogy múlt hét szerdán átestem a belgyógyászat szigorlatomon. Sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb volt, mint azt valaha álmodni mertem volna.

Az úgy volt, hogy igazából egyáltalán nem volt szándékomban múlt szerdán vizsgázni. Mikor elkezdem a gyakorlatokat, mindig azt képzelem, hogy én majd gyakorlat közben mennyit fogok tanulni, és felveszem a vizsgát jó koránra. Aztán persze a gyakorlat úgy zajlik, hogy délután hazaesek, alszom, alszom, aztán mire felkelek, már felesleges elkezdeni tanulni, mert mindjárt vége a napnak. Szóval a belgyógyászattal is így jártam. Felvettem a vizsgát másodikára, aztán gyakorlat közben semmit nem haladtam, a felkészülésre szánt időmben úgyszintén semmit.
De igazából nagyon is éreztem, hogy felesleges ezt a vizsgát tologatni, mert csak a szenvedéseimet nyújtom vele, a tudásom semmivel sem fog bővülni. És mire lett vizsgaidőpont egy héttel későbbre, addigra már nem adhattam le a vizsgát, úgyhogy az utolsó percben, hétfő este eldőlt a sorsom.

A kedd elég fura lelkiállapotban telt. Mindig elég furán vagyok a vizsgáim előtt. Amolyan számot-vetek-az-életemmel-állapotba kerülök ilyenkor, mérlegelem, hogy mi az, ami igazán fontos, és próbálom azt erősíteni magamban, hogy ez a vizsga épp nem tartozik az életem nagy eseményei közé, amelyek igazán számítanak.
És persze ilyenkor rám tör az iszonyatos lelkiismeret-furdalás is, hogy hogy lehetek ilyen iszonyúan link alak, miért nem tanultam sokkal többet, és vajon Isten mit szól ehhez a szánalmas teljesítményhez, amit az elmúlt hetekben én "tanulásnak" mertem nevezni.
Az volt a jó, hogy az utolsó hetet azzal töltöttem, hogy átnéztem azokat a témaköröket, amikről a többiek írták, hogy főleg azokat kérdezik. Elég hamar beláttam, hogy nekem azt is bőven elég átvennem, annak is nagyon örülhetek, ha azokat tudni fogom, mert egyszerűen képtelen vagyok ennyi mindent a fejembe tömködni. Meg sajnos folyton rajtam van az a gonosz érzés, hogy "na ne már! ezt meg most mi a fenének tanuljam meg? hiszen ezt még a belgyógyászok se tudják mind! én meg aztán soha-soha-soha nem fogom használni!" Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy önkényesen úgy döntöttem, néhány betegséget nem tanulok meg. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember igenis tudjon egy csomó mindent, amit itt az egyetemen belé vernek, és ne kelljen mindenhez konzíliumot kérnie (amúgy ez egyáltalán nincs így, az orvosok a legkisebb hülyeséggel is inkább megkeresik az illetékes szakorvost). De mondjuk az számomra teljesen lényegtelen, hogy egy bizonyos fajta leukémiát pontosan milyen szerekkel, milyen dózisban és hány napon keresztül kezelek. Soha életemben nem fogok leukémiát kezelni. Ez biztos. Ha véletlenül mégis, addigra már teljesen más szerek lesznek. Ez is biztos.
Szóval, lényeg a lényeg, halálra váltan, és a bukás jó nagy esélyével indultam szerdán a vizsgámra. Ott találkoztam egy évfolyamtársammal, akivel az alábbi módon zajlott a beszélgetésünk:

Én: Szia! Hogy vagy ezen a szép napon?
Ő (halálsápadtan): Nagyszerűen, köszönöm.
Én: Neked alá van már írva az indexed?
Ő: Ja, nekem? Nekem igen, merthogy én már másodjára vagyok itt.
Én: Micsoda??? Öt hét pótgyakorlat után???
Ő: Igen. X-nél voltam, megkérdezte, hogy mennyi az aorta meg a mitrális billentyű keresztmetszete. Nem tudtam, erre ő azt mondta, ha ezt nem tudom, mást sem tudok, úgyhogy viszlát a B vizsgán.
Én: Ööööööööööö........... pompás!

Aztán megérkezett még pár ember, mindenki tiszta ideg volt, és elkezdődött a szokásos műsor, melynek során az emberek azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak az égvilágon semmit, aztán utána olyasmikről kezdenek beszélni, amiről te még csak nem is hallottál. Majd megjött a prof, és közölte, hogy mi páran nála leszünk (a felolvasottak szívéről hangosan zuhantak a kövek), pár embert visszahívott későbbre egy másik profhoz.

Utána bementem, kihúztam három jó tételt, kidolgoztam, elsőként jelentkeztem felelni, csupa olyasmit kérdezett, amire a többiek a közös fórumon figyelmeztettek, úgyhogy szinte mindenre tudtam a választ, nagyon meg volt elégedve, folyton hajtogatta, hogy "nagyon jó, nagyon jó", aztán kaptam egy nagy ötöst és viszlát.

Ha most visszagondolok, még mindig nem tudom elképzelni. Hogy történhetett mindez? Én? Belgyógyászatból? Leszigorlatoztam? Pláne ötösre? Micsoda???

Volt egy időszak, amikor minden bokorban jeleket véltem felfedezni, mert azt képzeltem, Isten jeleket küld, hogy megtudjam, milyen döntéseket kell hoznom egy-egy helyzetben. Ez jó nagy hülyeség volt, azóta rájöttem, és a jövőben az ilyesmitől őrizkedni fogok, inkább Isten nyilvánvaló parancsait és a józan eszet kívánom majd segítségül hívni döntéshelyzetekben . Ettől függetlenül úgy gondolom, azért vannak az ember életében jelek. A belgyógyászat szigorlatom is ilyen. Annak a jele, hogy 1. Isten nagyon szeret engem 2. Isten bármit megtehet 3. Istennek van terve velem az orvoslás területén.

Ha olyan fajta lennék, most azt írnám: halleluja! Szóval... halleluja!

2012. május 6., vasárnap

Egy kis hazai

Esti beszélgetés a boltban:

Én (az ablaknál állok, és észreveszek egy gólyát): Marci, gyere gyorsan, itt repül egy gólya! Nézd, itt repül, itt repül!
Részeg ember: Mi repül? Egy ufó?
Marci (mélységes megrökönyödéssel) : Mindig tudtam, hogy tudatlan vagy...

További tudnivalók Góliátról:
Büszke volt és vakverő.