2012. március 15., csütörtök

Győztes leszel!

Van egy ilyen ének. Ismeritek? Az az igazság, hogy nem nagyon szeretem az angolból fordított énekeket. Az olyanokat meg, amelyek zenekar nélkül inkább nyöszörgésnek/céltalan kiabálásnak hangzanak, pláne nem. Aztán vannak olyan énekek, amelyek mind a két kritériumnak megfelelnek, különösebb mondanivalójuk sincs, és mégis: puff, szíven találnak. Na, ezt hívják szerelemnek. Semmi értelme, és mégis. Ez az ének ilyen nekem.

Szeretnék győztes lenni, de harcolni utálok. Olyan fárasztó, váratlan és nehéz. És időnként elesel, arccal bele a sárba. Aztán bőgsz, azért is, mert elestél, és azért is, mert sajnos fel kell állnod. De aztán felállsz, megmosod az arcod, és továbbindulsz. Mosolyogva!
Na, valahogy így élem meg a harcot mostanában. Nem fájdalomként, hanem inkább valami irtózatos nyomásként, ami időnként kipréseli a tüdőmből a levegőt. Aztán új levegőhöz jutok, egy kis időre.

Nem akarom magam úgy beállítani, mint akinek a vállán van a bolygó terhe, mert nincs. Nincsenek is különösebb problémáim, a nagy harcomat leginkább az jelenti, hogy ezt felfogjam. Hogy elűzzem a rosszkedvemet, az önsajnálatomat, hogy a naponta jelentkező élethelyzeteket, amelyek túl nehezek nekem, folyamatosan le tudjam tenni Isten lába elé - mert rendszeresen magam akarok velük megküzdeni, és annak az a vége, hogy halálra rémülök és összeomlok.

Sejtelmem sincs, hogy hogyan kell győzni, mert még nem győztem, de leírom a dolgokat, amik segítettek az eddigi úton.

Az első segítségem nagyon triviális. Úgy jutottam hozzá, hogy nem tudtam rögtön megvenni a havi bérletemet, így biciklivel kellett járnom gyakorlatra. De ezentúl nem kényszerből, hanem önként választom ezt a közlekedési módot. Tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt, a vízcsapból is a mozgás jótékony hatása folyik, de nekem ez új volt. Otthon szoktam biciklizni nyáron, szeretem is, de az más. Nyár, szép környék, dombok, szabadság, pihenés - hogyne lenne boldog az ember? De egy borús reggelen, egy füstös, tökéletesen lapos városban, fejemben száz elintéznivalóval és ötszáz helytelen gondolattal ugyan mit segíthet egy kis mozgás?
Jelentem, sokat. Volt a héten egy nagyon pocsék reggelem, az előző nap keserű szájízével ébredtem, próbáltam helyrerázni magam, nem ment. Sírtam is kicsit még a bicikliút elején (nem praktikus amúgy, ha az egyik kezedben egy táskát is tartasz, és közben a forgalomban lavírozol), de 25 perc után, mire elértem a célomat, úgy láttam, hogy ez a bolygó, beleértve saját magamat is, határozottan szerethető.

Másik triviális segítség: a munka. A munka jó dolog. (Persze, ha szereted a munkádat.) Nekem ez most kicsit nehéz volt a héten, mert a diplomamunka-írás utolsó stádiumában vagyok, és egész nap a gép előtt görnyedni, gépelni anélkül a remény nélkül, hogy ennek valaha is vége lesz, nem épp a leglelkesítőbb. Szóval ez engem most inkább lenyomott, de abban igenis segített, hogy elterelte a gondolataimat a problémákról, amelyek nyomasztanak, de amelyeket egyelőre nem tudok megoldani.


Na és hát ne felejtsük el a lényeget. József, akiről mostanában már írtam, tudta a lényeget. Azt, hogy nem én vagyok a lényeg. Isten a lényeg, ő teremtette ezt az egész világmindenséget, és joga van ahhoz, hogy azt tegyen velünk, amit akar. Annyira csodálom Józsefet, ahogy bele tudott illeszkedni a tervbe. Számomra ez sokszor olyan idegen. Még hogy én rendeljem alá magam bárkinek is? Hogy ne az én életem, örömöm, boldogulásom legyen a középpont? Hogy esetleg szenvedjek azért, hogy egy nagyobb szabású tervben asszisztálhassak?


"Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46,11)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése