A vasárnap délutáni igehirdetés témája az volt, hogy hogyan találjuk meg azt a helyet, ahová Isten állítani akar bennünket. Mert mindenkinek vannak képességei, ajándékai, amiket Isten pont azért adott neki, hogy egy feladatkört be tudjon tölteni. És ha az ember azt választja hivatásául, amire rendeltetett, akkor az mély, igazi öröm forrásává válik számára, és azt fogja érezni nap mint nap: NA, EZ AZ!!
Nekem sokáig nem volt nyilvánvaló, hogy ha betöltöm a nekem szánt helyet, akkor boldog leszek. De mióta rájötem, nagyon csodás dolognak tartom! Elképzelem, ahogy Isten megalkotja az embert, ahogy ajándékokat, képességeket és vágyakat rejt belé - mindezt azért, hogy be tudja tölteni a helyet, amit speciálisan számára tervezett, és eközben nagyon boldog legyen. Miközben ezt végiggondolom, nagy-nagy hála tölt be, ugyanakkor elképedés - én sosem hittem, hogy Isten ilyen jó.
Szó esett az igehirdetésben arról is, hogy hogyan találjuk meg a nekünk szánt, speciális feladatot, de erre esély sincs, hogy visszaemlékezzek. Néhány talán eszembe jut.
Figyeljük, hogyan alakítja Isten a körülményeinket.
Figyeljünk oda másokra, mikor megkérdezik: nem gondoltál még arra, hogy ezzel és ezzel foglalkozz?
Figyeljünk oda a képességeinkre és a vágyainkra - mivel kapcsolatban érezzük azt, hogy ezt képesek lennénk életünk végéig csinálni?
Mi az, ami feltölt minket?
Mi az, amivel kapcsolatban azt érezzük: NA, EZ AZ?
És szóba került az is, hogy az emberek esetenként/általában/többnyire nem rögtön találják magukat a tökéletes helyen. Az igehirdető (Suhai György) is elmondta, hogy ő nyolc évig vergődött egy köztes állapotban, azt érezve, hogy amit csinál, nem okoz örömöt, amit csinálni szeretne, az előtt pedig bezárulnak a kapuk. Mivel azóta már megtalálta a helyét, most közösen levonhattuk a tanulságot - az embernek a köztes állapotokért is hálásnak kell lennie. Nem szabad azt éreznünk, hogy Isten "parkolópályára" állított minket, hogy elfeledkezett rólunk, hogy nincs is igazán terve velünk, hogy mi már csak így maradtunk.
Egyik nagy példaképem a bibliai József, így sokszor olvastam az élettörténetét, és annál is többet gondolkoztam róla. Eladták Egyiptomba - ott Potifárt szolgálva felvirágoztatta annak gazdaságát. Börtönbe került - másokat vigasztalt, bátorított. József valahogy mindig a helyén volt, mert neki nem saját maga volt a világ középpontja, hanem Isten. Az volt a célja, hogy Istent dicsőítse, és tudta, hogy ezt mindenféle helyzetben megteheti, és meg is találta rá a módot. És nem süllyedt önsajnálatba, depresszióba, nem dühöngött, hogy mikor lesz már vége ennek a méltatlan bánásmódnak.
Nem igazán emlékeztet saját magamra. Én a pusztai vándorlást többnyire személyes sértésként élem meg.
Nos, itt az idő, hogy új perspektívából szemléljem az életet. Most a felkészülési időben vagyok - nem igazán mondhatom, hogy nap mint nap érzem a NA, EZ AZ-érzést. Időnként felvillan előttem, mikor van időm, hogy leüljek egyik-másik tankönyvem mellé, de sokkal kevesebb időm van tanulni, mint szeretném, és általában csak akkor tudok leülni, mikor már muszáj, a muszájból tanulás meg sok mindennek nevezhető, csak örömtelinek nem. De mostantól törekedni fogok rá, hogy az átmeneti időszakomból is kihozzam a legeslegjobbat, és Isten dicsősége legyen nekem az első - így minden körülmények között a helyemen lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése