2013. március 23., szombat

Emlékezetes éjszaka

Tizenegy óra múlt, csörög a telefon, mentő érkezett szülőnővel. Lemegyek, aláírom a mentős utalványt, közben hallom, hogy az ambulanciás nővér épp biológiaórát tart. A páciens kérdése: hol fog kijönni a gyerek? Mikor megtudja a szomorú valóságot, felháborodottan felül a vizsgálóasztalon, vádlón mered rám, mintha az én kezem is benne lenne ebben a szörnyűségben, és kétségbeesve kérdezi: dehát miért???

Jó kérdés, hirtelen nem tudok választ adni, látszik, hogy még nincs gyerekem, a nővérnek viszont van, ő azonnal felel: azért, drágám, mert a természet ezt nagyon bölcsen így alkotta meg, na, feküdjön le szépen.

Ordít, visít, vergődik a vizsgálat közben, sír és szidalmaz, mikor végzek, megkérdezi: akkor most ez volt a szülés? Nem, kedves, sajnos nem, na keljen fel, ki kell töltenünk még pár papírt. Leülök az asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy pár óra múlva nekem ezt az asszonykát össze kell majd varrnom... ujjujjujj.

Sok érdekességet megtudunk a hátteréből, mint például, hogy javítóintézetbe került, mert verekedett (ajjajj, nagy bajban vagyok), hogy 17 éves létére egy nála 30 évvel idősebb férfival él együtt immár négy éve, és mikor a nővér finoman megjegyzi, hogy talán várhatott volna még a gyermekvállalással, felháborodva rendreutasít minket, hogy a tizenhárom éves húga már négy hónapja megszült. Értettük.

Visszaérve a szobámba leülök az ágy szélére, és érzem, milyen rettentő kicsi vagyok, milyen rettentő nagy bajban, és imádkozom, hogy Isten adjon valahogy erőt és türelmet, mert hajnaltájt nagyon el tudom veszteni az önuralmamat, nagyon nehezen tűröm az aggresszív visítozókat, és még a végén jól megtépnek.

Legközelebb burkot repeszteni megyek föl, iszonyatos visítás kíséri, és bőszen rám kiabál: ez csúnya volt! Végül a szomszéd ágyon fekvővel egyszerre kezdenek szülni, a másik talán picit hamarabb, oda öltözök be, és felhívom az egyik ügyeletestársat, hogy jöjjön segíteni.

Nehezen boldogulnak, ő is megkapja párszor, hogy ez csúnya volt, halálsikolyok tömkelege, az én szülőnőm nagyjából jól együttműködik, a szomszéd ágyról a szakorvos szid is rendesen: " na ezt még visszakapja, Farkas... maga aztán tud választani... a hülye vén szakorvosoknak hagyja az ilyen eseteket, maga meg beáll a könnyű szülésbe, na jól van, ez még sokba fog kerülni magának..." Persze nem gondolja komolyan, nevetünk is sokat kínunkban. Végre megszületnek a babák, ugyanabban a percben, kedvencünk fel is kiált rögtön: császármetszéssel szültem, doktor úr?

Versenyt varrunk, a szakorvos dörmög: " ha maga végez előbb, az csak azért van, mert én császármetszést csináltam!" De hiába, én nyerek. Majd viszek neki egy kis süteményt vigaszdíjnak.

2013. március 10., vasárnap

Befejezetlen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Nem egy extra királylány, csak amolyan mindennapi. A története is mindennapi. Mikor kicsi volt, sok tündérmesét olvasott, amikből jó sok butaságot megtanult, ezeknek aztán nagy hasznát vette a későbbi életében.

Ahogy nőtt-növekedett, egyre több dolgot megtanult az életről, és rá kellett jönnie, hogy a tündérmesék többnyire a legcsekélyebb mértékben sem fedik a valóságot. A legfájdalmasabb tapasztalat az volt, hogy az első herceg, akivel az ember életében találkozik, többnyire nem az igazi. A második, és a harmadik herceg sem feltétlenül. Hiszen annyi herceg szaladgál a világban! A tündérmesék erről nem beszéltek. Egy idő után arra is rájött, hogy sok dolog, ami előszörre tündérmesének tűnik, igazából rémmese, de ez csak később derül ki.

Találkozott sokféle herceggel, voltak köztük kedvesek és kevésbé kedvesek, helyesek és csúnyábbak, fiatalok és idősebbek, de egyik sem volt az igazi, közös jellemzőjük az volt, hogy többnyire jó nagy fájdalmat okoztak neki, mert elég buta volt hozzá, hogy újból és újból reménykedjen.

Aztán múltak az évek, és a királylány riadtan vette észre, hogy azok kezdenek a bálokba járni, akik még kis taknyosok voltak, mikor annak idején ő kezdte a bálozást. Egyre több lett a feladat és a felelősség is az uralkodással kapcsolatban, nem is volt már ideje hercegeken gondolkozni, de már nagyon egyedül érezte magát, a feladatait pedig túl nehéznek.

Az újabb hercegről, akivel találkozott, már az első pillanatban ordított, hogy nem az igazi, de kedves volt, és lehetett vele beszélgetni. És segített a feladatokban is, mert ő is épp úgy küszködött velük. Nevetni is lehetett vele.

A királylány tudta, hogy nagyon könnyű elhibázni, és ha így folytatja, nagyon könnyen bekerülhet a története az Elfuserált Tündérmesék közé, amik a következő generáció rémisztgetésére (esetleg okulására) szolgálnak. Tudta, hogy ez a történet nem jó, nem szép, nem szabályos, és csak némi keserédes örömöt hordozhat magában, az is bőségesen megbosszulja majd magát. De elfáradt. És már nem is tudta, hogy léteznek-e igazából tündérmesék, vagy csak áltatás az egész, és végül az összesről kiderül, hogy valójában cukormázba bújtatott hazugság.

Nem tudta eldönteni, hogy nem lenne-e jobb mégis belevágni valamibe, amiről ugyan már az elejétől látszik, hogy nem az igazi, de végülis annyira nem rossz. Mi van, ha az ember nem is remélhet jobbat? Mi van, ha nincs mindenkinek tündérmeséje? Mi van, ha igazából csak néhány szerencsés kiválasztottnak van, és ő nem tartozik közéjük? A magány olyan fojtogató tud lenni.

Kérlek, szurkoljatok neki.

2013. március 1., péntek

Tavasz, szerelem, Szabó Lőrinc

       Tavasz
 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.
„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”