2013. március 10., vasárnap

Befejezetlen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Nem egy extra királylány, csak amolyan mindennapi. A története is mindennapi. Mikor kicsi volt, sok tündérmesét olvasott, amikből jó sok butaságot megtanult, ezeknek aztán nagy hasznát vette a későbbi életében.

Ahogy nőtt-növekedett, egyre több dolgot megtanult az életről, és rá kellett jönnie, hogy a tündérmesék többnyire a legcsekélyebb mértékben sem fedik a valóságot. A legfájdalmasabb tapasztalat az volt, hogy az első herceg, akivel az ember életében találkozik, többnyire nem az igazi. A második, és a harmadik herceg sem feltétlenül. Hiszen annyi herceg szaladgál a világban! A tündérmesék erről nem beszéltek. Egy idő után arra is rájött, hogy sok dolog, ami előszörre tündérmesének tűnik, igazából rémmese, de ez csak később derül ki.

Találkozott sokféle herceggel, voltak köztük kedvesek és kevésbé kedvesek, helyesek és csúnyábbak, fiatalok és idősebbek, de egyik sem volt az igazi, közös jellemzőjük az volt, hogy többnyire jó nagy fájdalmat okoztak neki, mert elég buta volt hozzá, hogy újból és újból reménykedjen.

Aztán múltak az évek, és a királylány riadtan vette észre, hogy azok kezdenek a bálokba járni, akik még kis taknyosok voltak, mikor annak idején ő kezdte a bálozást. Egyre több lett a feladat és a felelősség is az uralkodással kapcsolatban, nem is volt már ideje hercegeken gondolkozni, de már nagyon egyedül érezte magát, a feladatait pedig túl nehéznek.

Az újabb hercegről, akivel találkozott, már az első pillanatban ordított, hogy nem az igazi, de kedves volt, és lehetett vele beszélgetni. És segített a feladatokban is, mert ő is épp úgy küszködött velük. Nevetni is lehetett vele.

A királylány tudta, hogy nagyon könnyű elhibázni, és ha így folytatja, nagyon könnyen bekerülhet a története az Elfuserált Tündérmesék közé, amik a következő generáció rémisztgetésére (esetleg okulására) szolgálnak. Tudta, hogy ez a történet nem jó, nem szép, nem szabályos, és csak némi keserédes örömöt hordozhat magában, az is bőségesen megbosszulja majd magát. De elfáradt. És már nem is tudta, hogy léteznek-e igazából tündérmesék, vagy csak áltatás az egész, és végül az összesről kiderül, hogy valójában cukormázba bújtatott hazugság.

Nem tudta eldönteni, hogy nem lenne-e jobb mégis belevágni valamibe, amiről ugyan már az elejétől látszik, hogy nem az igazi, de végülis annyira nem rossz. Mi van, ha az ember nem is remélhet jobbat? Mi van, ha nincs mindenkinek tündérmeséje? Mi van, ha igazából csak néhány szerencsés kiválasztottnak van, és ő nem tartozik közéjük? A magány olyan fojtogató tud lenni.

Kérlek, szurkoljatok neki.

1 megjegyzés:

  1. Én inkább nekik szurkolok. Ez nem egyszemélyes játék és nem egy ember boldogsága a tét :) Sőt igazándiból hármon áll a vásár.

    VálaszTörlés