... a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség

Szeretnék olyan lenni, mint...

József

Ábrahám

Dávid

Anna (az angol Hannah név még jobban tetszik)

Anne Shirley

William Dobbin

Sarah Crewe

Néha úgy tűnik, vannak emberek, akik egyszerűen tudják, mi a helyes, és ezt teszik. Aztán vannak olyanok, akik nem tudják, és nem is érdekli őket különösebben. Meg vagyunk egy csomóan a köztes kategóriában, akik tudjuk, hogy mit kellene csinálni, de mégsem azt csináljuk. Saját állítása szerint Pál apostol is ebbe a kategóriába tartozott, ugyanis így írt:   

"Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok." (Róma 7, 18-19)

Természetesen elhiszem, hogy Pál igazat írt, de arról is meg vagyok győződve, hogy neki azért mégis csak jobban mentek a dolgok, mint nekem. Ma reggel, mikor felébredtem, a plafont bámulva azon gondolkoztam, hogy mennyi lehetőség lenne az életemben, ha végre azt tudnám cselekedni, amit Isten kér tőlem, és amit igazából én is szeretnék. Mennyivel kedvesebb, életvidámabb, erősebb, hűségesebb, kitartóbb valaki lehetnék!

Eléggé lenyom annak a súlya, hogy pár hónapon belül munkába állok, és ott a munkatársak és a betegek is az én viselkedésem alapján fognak képet alkotni a keresztyénekről - és Istenről. Nincs szándékomban titkolni a keresztyénségemet, és nem is lesz erre lehetőségem, még ha akarnám sem, mert úgy jelentkeztem az állásra, hogy jeleztem az osztályvezető főorvosnak: hitbeli meggyőződésem alapján nem végezhetek abortuszt, és ezt az önéletrajzomba is beleírtam. Namármost, ez nem olyasvalami, amit el lehetne titkolni bárki elől, szerény becsléseim alapján még az első héten, de az első hónapban mindenképpen nyilvánvaló lesz mindenki számára.

Régebben olvastam egy értekezést az ösztönről, a tudatalattiról és a tudatos énről. Valami olyasmiről volt szó benne, hogy az ember igazából a tudatalattijának megfelelően cselekszik. Az ösztönöket ismerjük, a tudat meg az a csomó minden, amit megtanultál: erkölcsi szabályok, a hited; amit szeretnél tenni, és amiről azt hiszed, hogy e szerint élsz. De valójában a tudatalattid cselekszik, ami próbálja ezt a kettőt összehozni úgy, hogy igyekszik kielégíteni az ösztönöket, a tudatnak meg igyekszik megmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen még elfogadható így. Egy csomó minden pedig el se jut a tudatig, csak csinálod, mert ez jön belőled.

Csak akkor fogod tudni azt tenni, amit igazán szeretnél, ha tudatosan gyakorolod, gyakorolod, gyakorolod , és ez egy idő után átmegy a tudatalattidba. Vagyis már nemcsak az eszed, de az akaratod is ezt fogja diktálni. A lényed, a szíved.

Én sokszor úgy megspórolnám ezt a gyakorlás-részt! Azzal a felkiáltással, hogy ez nekem úgysem megy, én amúgy is selejt vagyok, inkább hagyom az egészet a csudába. Ez sokkal egyszerűbb, mint gyakorolni, míg valóban akaratommá válik a helyes döntés.

Pedig nem léteznek olyan emberek, akik természettől fogva jók, a Biblia szerint legalábbis nem. Egyszerűen vannak olyanok, akik felveszik a kesztyűt, és vannak olyanok, akik elhevernek az ágyon. Te melyik kategória vagy?

 

Vágyak - célok

Nem akarok én nagy valaki lenni.

Nem vágyom rá, hogy felfedezzek valamit, hogy kikísérletezzek egy új gyógymódot.

Nem izgatnak a díjak.

Nem vonz a luxus.

Nem gondolnám, hogy emberek százainak változtatja majd meg az életét a velem való találkozás.

De azért nem bánnám, hogyha valaki a végrendeletében egyszer hasonlóképp nyilatkozna velem kapcsolatban...

"Édes atyámfia, szerelmes feleségem, tégedet is az Úr Istennek gondviselése alá ajánlak; az a mindenható Isten, ki oltalmazásod volt, az én holtom után is mutassa meg rajtad úgy az ő áldását s oltalmazását, élhess az ő tetszése szerént üdvösséges, csendes, nyugodalmas életet minden háborgatóid ellen, ha kik találtatnának is, és szégyenitse meg azokat, téged pedig magasztaljon fel azoknak bosszúságokra. 

Nekem penig megbocsáss, ha mit együtt laktunkban vétettem volna is ; mert én is csak ember voltam; arról pedig bizonyságot teszek az Isten s az ő szent angyali előtt, mitől fogva az Úr Isten összvehozott bennünket, se szebbet, okosbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kivül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szeretettel voltam.

Köszönöm édesem, az te én hozzám való igaz szeretetedet is, kit mind jó s gonosz állapotomban bőségesen te hozzám megmutattál, kiért az mennynek, földnek teremtő Istene mind lelkedben, testedben áldjon meg s jövendődben is az örök dicsőségben egymással egyesítve is dicsérhessük az mi jó Istenünket, az Úr Jézusért adja úgy."

                                                                         

                                                   /részlet I. Rákóczi György végrendeletéből/

Na, most mondja valaki, hogy nem vagyok nagyravágyó!

Fagyi-tanmese

Az úgy volt, hogy anya elhozta hétvégén a kisfiúkat. Nagyon boldogok voltak, mert beígértünk nekik egy csomó mulatságot. Először megnéztük a szökőkutat, aztán következett a fagyizás, majd a játszótér, ahol két igen pompás - és meglehetősen drága - gumiállat boldog tulajdonosai lettünk.

Nem vettünk villamosjegyet, mert az elég drága, és a célpontok nincsenek is annyira távol egymástól. De azzal nem számoltam, hogy a cukrászda felé menet van egy fagyizó félúton. Mikor a fiúk meglátták, kórusban elkezdtek visítani, hogy itt vegyünk fagyit, itt is van fagyi, bodzás fagyi is van itt!

Tudtam, hogy a cukrászda már nincs nagyon messze, de az ő pici lábaikkal még eltart egy darabig, míg odaérünk. Annyira szerettem volna megértetni velük, hogy mi ennél az útszéli fagyizónál egy annyival jobb cukrászdába megyünk, hogy igazán megéri a fáradtságot, és hogy persze könnyebb itt gyorsan venni egy fagyit, de ott igazi fagyit kaphatnánk.

Nem értették meg, és mivel nem is volt akkora jelentősége, ezért ott vettünk nekik fagyit. De azért csalódottságot éreztem.

Baptista keresztanya, avagy háromszoros ellentmondás

Egy: a bapistáknál nincsenek keresztszülők. Kettő és három: hivatalosan még sem baptista, sem keresztanya nem vagyok. De ma megszületett Eszterke, akit mindannyian úgy vártunk, és ez az ő posztja. Majd egyszer elolvassa, mikor mi már ősöregek leszünk, és amikor már valószínűleg senki nem használ ilyen totál elavult dolgokat, mint a számítógép.

Szóval, Eszterke, egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig kihúzod odabent, én már három hete is nagyon siettem a bel vizsgámmal, hogy túl legyek rajta, mire érkezel, és mikor haza kellett mennem fogorvoshoz, három napig alig bírtam aludni, úgy féltem, hogy valamelyik éjjel jön a hívás, és nem jutok vissza időben Debrecenbe. De aztán csak nem történt semmi, és 14-én betöltöttétek a 40. hetet, bár az is igaz, hogy anya nekem hitt jobban, és én 20-ra számoltam.

Reméltük, hogy azért hét közben megjössz valamikor, nekem már hetekkel előre teljesen teli volt zsúfolva a péntek-szombat-vasárnap, mert biztos voltam benne,  hogy akkorra már rég túl leszünk rajta, de nem így lett, és csütörtökön már nagyon ideges voltam. Úgyhogy a hétvégén minden szabad pillanatomban azért imádkoztam, hogy húzzuk ki még egy kicsit... Különösen a szombat este volt nagyon izgalmas, akkor szinte biztos voltam benne, hogy vasárnap megjössz. Aztán mikor megszülettél, azt mondta a főorvos úr: "Készülődött már nagyon ez a baba kifelé, de valami visszatartotta, azért kellett rásegíteni." Szóval: bocs, ez én voltam, vállalom...

Ma telt be a 41. hét, úgyhogy az lett a döntés, hogy indítani kell. Anya kicsit depressziós volt, hogy pont ő az a szerencsétlen, akinek nem indul meg a szülése, mi meg apával szorongtunk kicsit, mert hát az indított szülések sosem olyan simák, persze ezt nem mondtuk hangosan, mert úgyis tudtuk mind. Úgyhogy anya bekerült, kapott egy tablettát, meg egy tanácsot, hogy ne nagyon biztasson fel senkit, mert egyáltalán nem biztos, hogy ma itt szülés lesz, ez még csak az első próba, és könnyen lehet, hogy nem történik semmi, hanem holnap újra kell próbálkozni. Kis depresszióhullám: "bent fekvő beteg leszek!", aztán apa ment a parókiára belgyógyászatot tanulni, én meg vissza a gyerekklinikára, hogy meg ne tépjék a fülemet lógásért.

12.41-kor jött a hívás, hogy úgy tűnik, a dolog mégis élesbe fordult, repüljünk, úgyhogy biciklire pattantam, és hamarosan bent voltam anyánál, akin tényleg látszott, hogy megkezdődött a dolog. Nagyon édes és szép volt a kék kórházi ruhában, a sápadt kis arcával, és annyira sajnáltam, hogy úgy fáj neki, hogy sírni lett volna kedvem. De aztán kapott fájdalomcsillapítót, és ha nem is sokat, de használt valamennyit. Egy hangja sem volt, csak szorította a fogát, és reszketett szegény, csupa libabőr volt mindkét karja.

Mi meg ültünk az ágy két oldalán, és minden lehetséges sületlenséget összebeszéltünk, hogy szórakoztassuk, de nem nagyon lehetett tudni, hallja-e. A fájásszünetekben panaszkodott, hogy éhes, apa meg biztatta, hogy gondoljon a kínai kajára, amit szülés után majd hoz neki (tudod, szülés után könnyű ételeket ajánlatos fogyasztani).

Elég szülést láttam már, hogy azt mondjam: mindenki extrán kedves volt. Egy rossz szó nem hangzott el, és a főorvos úr vizsgálatkor azt mondta, már csak két óra van hátra. Mi nem annyira hittünk neki, mert nem hangzott túl valószínűnek, hogy ilyen jól és könnyen haladjon a dolog, de aztán kiderült, hogy mégiscsak ő érti jobban a dolgát. Egyszer csak bejött, hogy na, akkor most próbáljuk megnyomni, és az első nyomás után már örvendezett, hogy látja a fejedet. Én csak néztem, hogy biztos el van tájolódva az öreg, de aztán három nyomásra tényleg megszülettél, mi meg csak bámultunk, mert olyan hirtelen történt minden.

Mindenkinek nagyon tetszettél, nagyon szép rózsaszín voltál, és nem lettél olyan kis meggyepált sem, mint a hosszú ideig kínlódó babák, úgyhogy csak csodáltunk és simogattunk, hogy milyen szép vagy, aztán meg mikor megmértek, akkor meg azon ámuldoztunk, hogy milyen nagy vagy, ultrahanggal 3 kilónak mértek két napja, ehhez képest 60 dekával több lettél.

Apa is megfogott, és onnantól kezdve azt hallgattuk, hogy őt jobban szereted, mert nála nem sírtál. Aztán anya felhívta rá a figyelmet, hogy nála se. Aztán persze hamar elvittek, mi meg egyedül maradtunk, és örvendeztünk, anyánál gyorsan letudták a kötelező utómunkálatokat. 

Volt még egy vicces dolog, méghozzá, hogy egyszer csak megjelent Kati néni, akiről azt hitték a szülésznők, hogy a nagymamád, ezért beengedték. Nem is nagyon értettük, hogy került oda, el is kezdte pátyolgatni anyát, hogy "hogy vagy, hát persze, hogy lennél", mi meg néztünk, hogy hát hogy lenne, jól. Simogatta a takarón keresztül hasát (amin már rajta volt a jég, úgyhogy olyan volt, mintha még meglenne a pocakja), és mondta, hogy "jól van a baba", anya meg büszkén mondta, hogy tényleg jól vagy, és csak ezután derült ki, hogy Kati néni teljesen abban a hitben van, hogy még a szülés előtt vagyunk. Ezen nagyokat nevettünk, aztán Kati néni többszörösen hálálkodott az Úr Jézusnak.

Mi is nagyon hálásak vagyunk, és hát -  üdv a bolygón! Reméljük, jól érzed majd magad!

Kopasz orgonasípok rózsaszínben

Hát ez a gyerekhematológia. Nem tudom, miért van több kislány, mint kisfiú. És azt sem tudom, miért visel az összes kislány rózsaszínt. Így még nehezebb őket megkülönböztetni egymástól. Teljesen egyformák a kopasz kis fejükkel, csak a hosszúságuk különbözik.

A hangulat egyébként csuda jó, a kislányok rohangálnak a folyosón, a műanyag fecskendőikkel döfködik egymást, vagy hajgumit szorítanak egymás karjára : "most vért veszek tőled!". Vagy szólnak a nővérnek: "nem ittam eleget, kérek csöpögőt! De hányáscsillapítót is tessék beletenni, mert hánytam!"

Van egy nagyfiú is, felváltva hurcolja őket ölben, és gondosan megméri a lázukat. Csevegünk: "tessék csak nézni, ide megyek rehabilitációra!" - színes prospektus, rehabilitáció leukémiás gyerekeknek. Szuper lesz!

Ezen az osztályon mindenki élni akar. Nagyon is!

Kalandok a kórházban és azon kívül

A héten a gyerekintenzíven voltam gyakorlaton. Ugyanis a gyerekgyógyászat gyakorlatomat a Klinikán csinálom, és itt az a módi, hogy minden héten más osztályt látogat az ember, hogy minél több mindenbe beleszagoljon. Hát, első héten rögtön az intenzíven kezdeni egy kicsit mély víz volt, én amúgy is nagyon rosszul viselem a beteg gyerekeket, a szívem apró darabokra szakad, mikor látok egy gyereket becsövezve, fuldokolva, vagy mikor öten lefogják, egy hatodik meg már tizedjére próbálja megszúrni. Szóval elég sok alkalmam volt sírni, illetve sírást visszafojtani az anyukák előtt. Ténylegesen a gyakorlatom főleg azzal telt, hogy ágyról-ágyra járkáltam, és beszélgettem az anyukákkal (a legtöbben egész nap bent vannak a gyerekükkel), próbáltam nagyjából vigasztalni őket, vagy válaszolni a kérdéseikre (válaszaim 80%-a: "ööö... hát ezt nem tudom, ezt az orvostól kellene megkérdezni"). 

De azért voltak szép pillanataim is, mint például az, hogy megismerkedtem Andriskával. Andriska ötéves, nagyon édes gyerek, és odavan a dinoszauruszokért. Számtalanszor végignéztük a dínós könyvét, és közben kérdésekkel bombázott: "Eszter, te szereted a Triceratopsot? Eszter, te szereted az Ankylosaurust?" Hát hogyne... Továbbá: "Eszter, te szereted a madárpókot?" Na, azt azért már nem, de szerencsére kiderült, hogy ő sem. Még a megismerkedésünk napján átkerült egy másik osztályra, úgyhogy onnantól kezdve időnkén átzarándokoltam hozzá, próbáltam átsegíteni egy kellemetlen beavatkozás utáni pár órán (na, azok nem sorolhatók a szép percek közé), és beszélgettem az anyukájával.

Egyszer aztán az anyukája rákérdezett, hogy nem vagyok-e véletlenül keresztyén! És kiderült, hogy ők is azok, és onnantól kezdve nagyon jókat beszélgettünk Istenről! Még ilyet... Nem ez az első alkalom, hogy hívő keresztyénekkel találkozom a kórházban. Egyszer például teljesen véletlenül jelen voltam egy baptista lelkipásztor házaspár első gyermekének születésénél! Hát nem csodás isteni irányítás?

Egyik nap vittem Andriskának egy joghurtot. Kimentem a fürdőszobába, hogy elmossam a kanalát, és mikor visszajöttem, az ágyon térdelt, és fennhangon imádkozott: "Úr Jézus, köszönöm neked mindennapi joghurtomat, ámen."

A másik kalandom nem szívet melengető, hanem nagyon vicces. Úgy történt, hogy pénteken vettem egy hirdetési újságot, hogy elkezdjek albérletek után nézelődni. Egy hirdetés nagyon megfogta a szemem: Martinkán szoba-konyhás lakás havi 20.000-ért kiadó. Martinka elvileg nincs tőlünk nagyon messze, simán be lehet járni, és mindössze húszezerért? De nem is ez dobogtatta meg leginkább a szívem, hanem az, hogy LEHETNE KERTÜNK! Annyira vágyom kertre, de eddig csak arról mertem ábrándozni, hogy majd erkélyes lakást keresünk, és az erkélyen ládákban fűszernövényeket, salátát, virágokat nevelhetek. De egy igazi kert?! Na, ez minden álmomat felülmúlta!

Kicsit félve említettem meg a húgomnak, mert persze vidékről bejárni sokkal macerásabb, mintha a városban bérelnénk lakást. De csodák csodájára neki is nagyon tetszett az ötlet, és mindketten teljesen fellelkesedtünk. Fel is hívtam rögtön a hirdetést. A hirdető ugyan nem tett rám túl jó benyomást telefonon keresztül ( hogy úgy mondjam, kissé műveletlennek tűnt), de hát ki bánja!

A lényeg, hogy délután biciklire pattantunk, és el is indultunk Martinka felé. Nagyon meleg volt, az út pedig olyan göröngyös, hogy az összes belső szervünk komoly helyzetváltoztatáson ment át, de odafelé ezt még nem bántuk (annyira). A környéket mustrálva percenként változtattuk a véleményünket arról, hogy jó lesz-e Martinkán élni, és borzalmas vicceket gyártottunk arról, hogy mi lesz, ha a szoba-konyha a hirdetésben azt jelenti, hogy nincs is fürdőszoba, vagy hogy ha nagyon rémesnek tűnik majd a hirdető avagy a ház, akkor majd csak elegánsan intünk a bicikliről, és megfordulva elhúzzuk a csíkot.

Az út sokkal hosszabb volt, mint képzeltük, mert hogy eléggé kijöttünk a biciklizésből, és amikor odaértünk... ó, jaj! Azt hiszem, célszerű lett volna tényleg inteni egyet, és gyorsan irányt változtatni. Mikor megláttam a bácsit az út szélén, eléggé úgy tűnt, hogy minket vár, de azért reménykedtem, hogy mégsem, így továbbhaladtam. Aztán persze visszafordultam, mert láttam, hogy mindjárt vége a falunak, úgyhogy kár reménykedni. Meghallgattunk pár rémes megjegyzést a "csinos kislányokról", és befordultunk egy homokos útra. Először azt hittük, a bal oldali ház a meghirdetett. Rémesen festett, mint egy igazi putri, és nagyon koszos gyerekek kandikáltak ki belőle. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy nem ide jövünk, de a megkönnyebbülés csak addig tartott, míg be nem fordultunk egy másik udvarra, ahol egy ól állt. Túloznék, ha azt állítanám, soha nem láttam ennél rémesebbet, mert láttam én már olyan házat is, aminek be volt szakadva a teteje, igaz, abban nem laktak, és nem is hirdette senki albérletnek. Szóval az ólnak két sárpadlós "szobája" volt: egy "konyha", és egy "hálószoba". Arról ne is ejtsünk szót, hogy a villany és víz természetesen nincs bevezetve. Csak azt néztem, hogy hogyan iszkolhatnánk el udvariasan, ámde annál gyorsabban. A "főbérlő néni" hozzátette, hogy persze ki kellene meszelni, és esetleg kaphatunk új heverőt is (ha jó kislányok leszünk).

Summa summárum, szépen megköszöntük, hogy megmutatták, aztán elinaltunk, a homok csak úgy porzott utánunk, majd nem sokkal később leparkoltuk a biciklit, és könnyesre nevettük magunkat, hogy ilyen hülyék is csak mi lehetünk.

TGIF

/Thanks God it's Friday/

A péntek jó nap. Ez a péntek pláne. Ma:
 - bepótolom az egész heti alváshiányomat
 - helyére pakolom számtalan cókmókunkat, amelyek észrevétlenül leszivárogtak a polcokról
 - átültetem a virágaimat
 - végül, de nem utolsósorban helyrepofozgatom testemhez hasonlóan elgyötört lelkemet (a gyerekgyógyászat gyakorlatom első hetét az intenzív osztályon kellett töltenem...)

És mivel csodás idő van, délután biciklizni is fogunk.
Hát nem remek nap ez a mai? Csak aludjam ki előbb jól magam, akkor nemcsak tudni, hanem érezni is fogom...

Tartozom egy vallomással

Méghozzá, hogy múlt hét szerdán átestem a belgyógyászat szigorlatomon. Sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb volt, mint azt valaha álmodni mertem volna.

Az úgy volt, hogy igazából egyáltalán nem volt szándékomban múlt szerdán vizsgázni. Mikor elkezdem a gyakorlatokat, mindig azt képzelem, hogy én majd gyakorlat közben mennyit fogok tanulni, és felveszem a vizsgát jó koránra. Aztán persze a gyakorlat úgy zajlik, hogy délután hazaesek, alszom, alszom, aztán mire felkelek, már felesleges elkezdeni tanulni, mert mindjárt vége a napnak. Szóval a belgyógyászattal is így jártam. Felvettem a vizsgát másodikára, aztán gyakorlat közben semmit nem haladtam, a felkészülésre szánt időmben úgyszintén semmit.

De igazából nagyon is éreztem, hogy felesleges ezt a vizsgát tologatni, mert csak a szenvedéseimet nyújtom vele, a tudásom semmivel sem fog bővülni. És mire lett vizsgaidőpont egy héttel későbbre, addigra már nem adhattam le a vizsgát, úgyhogy az utolsó percben, hétfő este eldőlt a sorsom.

A kedd elég fura lelkiállapotban telt. Mindig elég furán vagyok a vizsgáim előtt. Amolyan számot-vetek-az-életemmel-állapotba kerülök ilyenkor, mérlegelem, hogy mi az, ami igazán fontos, és próbálom azt erősíteni magamban, hogy ez a vizsga épp nem tartozik az életem nagy eseményei közé, amelyek igazán számítanak.

És persze ilyenkor rám tör az iszonyatos lelkiismeret-furdalás is, hogy hogy lehetek ilyen iszonyúan link alak, miért nem tanultam sokkal többet, és vajon Isten mit szól ehhez a szánalmas teljesítményhez, amit az elmúlt hetekben én "tanulásnak" mertem nevezni.

Az volt a jó, hogy az utolsó hetet azzal töltöttem, hogy átnéztem azokat a témaköröket, amikről a többiek írták, hogy főleg azokat kérdezik. Elég hamar beláttam, hogy nekem azt is bőven elég átvennem, annak is nagyon örülhetek, ha azokat tudni fogom, mert egyszerűen képtelen vagyok ennyi mindent a fejembe tömködni. Meg sajnos folyton rajtam van az a gonosz érzés, hogy "na ne már! ezt meg most mi a fenének tanuljam meg? hiszen ezt még a belgyógyászok se tudják mind! én meg aztán soha-soha-soha nem fogom használni!" Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy önkényesen úgy döntöttem, néhány betegséget nem tanulok meg. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember igenis tudjon egy csomó mindent, amit itt az egyetemen belé vernek, és ne kelljen mindenhez konzíliumot kérnie (amúgy ez egyáltalán nincs így, az orvosok a legkisebb hülyeséggel is inkább megkeresik az illetékes szakorvost). De mondjuk az számomra teljesen lényegtelen, hogy egy bizonyos fajta leukémiát pontosan milyen szerekkel, milyen dózisban és hány napon keresztül kezelek. Soha életemben nem fogok leukémiát kezelni. Ez biztos. Ha véletlenül mégis, addigra már teljesen más szerek lesznek. Ez is biztos.

Szóval, lényeg a lényeg, halálra váltan, és a bukás jó nagy esélyével indultam szerdán a vizsgámra. Ott találkoztam egy évfolyamtársammal, akivel az alábbi módon zajlott a beszélgetésünk:

Én: Szia! Hogy vagy ezen a szép napon?

Ő (halálsápadtan): Nagyszerűen, köszönöm.

Én: Neked alá van már írva az indexed?

Ő: Ja, nekem? Nekem igen, merthogy én már másodjára vagyok itt.

Én: Micsoda??? Öt hét pótgyakorlat után???

Ő: Igen. X-nél voltam, megkérdezte, hogy mennyi az aorta meg a mitrális billentyű keresztmetszete. Nem tudtam, erre ő azt mondta, ha ezt nem tudom, mást sem tudok, úgyhogy viszlát a B vizsgán.

Én: Ööööööööööö........... pompás!

Aztán megérkezett még pár ember, mindenki tiszta ideg volt, és elkezdődött a szokásos műsor, melynek során az emberek azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak az égvilágon semmit, aztán utána olyasmikről kezdenek beszélni, amiről te még csak nem is hallottál. Majd megjött a prof, és közölte, hogy mi páran nála leszünk (a felolvasottak szívéről hangosan zuhantak a kövek), pár embert visszahívott későbbre egy másik profhoz.

Utána bementem, kihúztam három jó tételt, kidolgoztam, elsőként jelentkeztem felelni, csupa olyasmit kérdezett, amire a többiek a közös fórumon figyelmeztettek, úgyhogy szinte mindenre tudtam a választ, nagyon meg volt elégedve, folyton hajtogatta, hogy "nagyon jó, nagyon jó", aztán kaptam egy nagy ötöst és viszlát.

Ha most visszagondolok, még mindig nem tudom elképzelni. Hogy történhetett mindez? Én? Belgyógyászatból? Leszigorlatoztam? Pláne ötösre? Micsoda???

Volt egy időszak, amikor minden bokorban jeleket véltem felfedezni, mert azt képzeltem, Isten jeleket küld, hogy megtudjam, milyen döntéseket kell hoznom egy-egy helyzetben. Ez jó nagy hülyeség volt, azóta rájöttem, és a jövőben az ilyesmitől őrizkedni fogok, inkább Isten nyilvánvaló parancsait és a józan eszet kívánom majd segítségül hívni döntéshelyzetekben . Ettől függetlenül úgy gondolom, azért vannak az ember életében jelek. A belgyógyászat szigorlatom is ilyen. Annak a jele, hogy 1. Isten nagyon szeret engem 2. Isten bármit megtehet 3. Istennek van terve velem az orvoslás területén.

Ha olyan fajta lennék, most azt írnám: halleluja! Szóval... halleluja!

Egy kis hazai

Esti beszélgetés a boltban:

Én (az ablaknál állok, és észreveszek egy gólyát): Marci, gyere gyorsan, itt repül egy gólya! Nézd, itt repül, itt repül!
Részeg ember: Mi repül? Egy ufó?
Marci (mélységes megrökönyödéssel) : Mindig tudtam, hogy tudatlan vagy...

További tudnivalók Góliátról:
Büszke volt és vakverő.