2013. június 6., csütörtök

Tervek

Utolérhetetlen vagyok a tervezésben. Kevés dolgot élvezek jobban annál, mint mikor leülök egy darab papírral, és havi étrendtervet, évi költségvetést, vagy mondjuk tanulási tervet készítek. Sajnos, a kivitelezésben már nem vagyok ilyen jó.

Most a hónapban menedzsment kurzusra kell járnom, ez kötelezően része a rezidensképzésnek, és talán ennek is része van abban, hogy elkezdett bennem motoszkálni: talán most már tenni is kellene valamit, hogy a szép céljaim megvalósuljanak. Mert már nyolc hónapja dolgozom, és még szinte elő sem vettem a tankönyvet, pedig tudom, hogy kellene, már öt hónap elszaladt az évből, és az újévi fogadalmaim csodaszépek, de egy percig sem jutott eszembe betartani őket. És az idő csak telik, és sosem fogok rendesen megtanulni angolul, sosem fogok rászokni, hogy napi két liter vizet igyak, és ugyanolyan mozgásszegény életmódot élő, egészségtelenül táplálkozó, lestrapált állampolgár leszek, mint a honfitársaim nagy része. 


Úgyhogy fogtam az elmaradhatatlan papírt, felvázoltam a négy legfontosabb célomat, amit szeretnék megvalósítani az elkövetkező évben, és elkezdtem stratégiát kovácsolni a kivitelezésre.


Az elhatározások mindig azon buknak meg, hogy semmi időm nincs. Hónap elején kiszámítottam, hogy összesen hat olyan nap van, amikor nem ügyelek, nem vagyok ügyelet után (alvónap), nincs vasárnap (mert ilyenkor ugye nem dolgozunk), illetve nincs Bibliaóra (ilyenkor alighogy hazaérek, már mehetek is, és irtó későn esem haza). Pedig sokszor még átfedés is van (pl. az ügyelet utáni nap vasárnap). Úgyhogy azt találtam ki, hogy a teendőket 40 perces blokkokra bontottam, max. ennyit foglalkozom egy dologgal (takarítás, tanulás, torna, stb.) egyszerre, és mikor hazaérek, gyorsan kiszámolom, hogy hány blokk fér még bele a napba, és azokat igyekszem tartani. Ennek eredményeképp még ügyeletben is beiktattam egy tanulási blokkot, és a bibliaórás napon tanulni ÉS tornázni is sikerült, ami rémesen büszkévé tesz.


Most borzasztóan fel vagyok dobva, mert végre nem szúrom el az időt a gép előtt fetrengéssel, és még közelebb is kerülök a céljaimhoz minden egyes nappal.


Persze, ez még csak az eleje, úgyhogy várjuk ki a végét, de egyelőre nagyon élvezem. Az a legjobb, hogy annyi izgalmas dolog kerül így bele egy-egy napba, hogy teljesen megszépíti.


Álljon itt végül két idézet, ami eléggé elgondolkoztatott, és szintén felelőssé tehető abban, hogy az örök tervezőből kezdek megvalósítóvá válni: 


"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen." (Einstein)


"Ahhoz, hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni." (Hegel)

2013. június 1., szombat

Sokadik otthoni gyűjtés

A fiúk a kólát tanulmányozzák, fel kell olvasni, mit tartalmaz. Olvassák: cukor, színezék, aroma...
Pali érdeklődik: Az aroma, az ugyanaz, mint a roma?

Kint játszunk a kertben, Palinak pisilnie kell. Mondom neki, pisilhet nyugodtan a kertben, csak húzódjon be egy bokor mögé, hogy az emberek ne lássák az utcáról. Erre ő értetlenül:
- Az emberek miért néznek utánam, hogy én mit mit csinálok?

Utazunk, mindannyian fáradtak vagyunk, csak a kisfiúk nem. Azzal szórakoztatják egymást, hogy "csúnya" szavakat ordibálnak, és versenyeznek, hogy ki tud csúnyábbat.
Pali: Marci, melyik a csúnyább szó? A rém, vagy a prém?

Kitartás!

Még jól emlékszem a kezdetekre, alig pár hónap telt el azóta. Van szülőszobán egy személyzeti mosdó, általában oda bújtam el sírni, mikor nagyon muszáj volt. Sokszor volt muszáj, mert minden annyira új volt, és annyira nem ment. Nehéz volt vizsgálni, nem éreztem semmit, nem értettem, mit magyaráznak, nehéz volt varrni, hiába mutogatták, csak a gombóc nőtt a torkomban, mert nem és nem láttam, hogy kellene a sebszéleket egyeztetni, és akkor most minek is kell merőlegesnek lenni mire.

Szülőszobás voltam a múltkoriban, tettem-vettem, járkáltam az asszonyok között, az egyiknek magzatburkot kellett repeszteni, ott állt mögöttem a kollegám, akivel együtt kezdtünk, nézte, mit csinálok. Pár másodperc volt az egész, már dobtam is le az eszközt a lemosóba, felnéztem rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónapja még hogy küszködtünk ezzel is. Felváltva vigasztaltuk egymást, hogy "nem voltál annyira gáz", meg "nekem sem ment volna ilyen szűk méhszáj mellett" meg "a múltkor is egy csomó ideig próbálkoztam, aztán segítséget kellett kérnem". Most meg egy mozdulat, ugyanolyan ügyesen megcsináljuk, mint az öregek.

A másik ilyen élmény az ambulancián volt, vizsgáltam az egyik beteget a másik után, kijöttem a függöny mögül, mostam a kezem, és mondtam, hogy teljesen normál méretű a méhe, nem terhes. És hirtelen megdöbbentem a saját szavaimtól, hogy én ezt tényleg éreztem, és tényleg nyugodt szívvel állítom, pedig ezerszer is elsírtam, hogy én soha az életben nem fogok érezni semmit, mert totál béna vagyok, és ilyen rövid ujjakkal amúgy is képtelenség vizsgálni.

És akkor eldöntöttem, hogy ezt felírom magamnak, hogy álljon itt emlékeztetőül, mikor elcsüggedek. Sajnos, nem megy minden elsőre. Én mindig mindenben szerettem volna őstehetség lenni, szerettem volna, ha nem is elsőre, de másodjára azért már egész jól megy minden, de ez csak ritkán fordult elő, és ilyenkor mindig nagyon elkeseredtem. Néhány dolognak fogat összeszorítva nekiveselkedtem, próbáltam, próbáltam újra és újra, és végül csak belejöttem - de sajnos sok mindent sutba dobtam "nekem ez úgysem fog menni"-felkiáltással.

Szeretnék emlékezni rá, hogy igenis, bármit meg lehet tanulni, amit csak az ember szeretne - de meg kell fizetni az árát. A kudarcokat, a sok nehéz órát, a könnyeket. Tessék válogatni, hogy mi az, ami megéri az erőfeszítést, és tessék annak teljes erőből nekiveselkedni.


2013. május 21., kedd

Mit tesz az orvos, ha megbetegszik?

Bemegy dolgozni, mert háthaholnapraelmúlik.

Mivel egész nap odabent ápolgatták, másnap már nem megy be. Lefekszik, és várja, hogy elmúljon.

Mivel nem múlik el, sőt, a könyvesboltban (oda azért el kellett menni) majdnem összeesik, elkezd azon gondolkozni, miféle egzotikus betegséget kaphatott el egzotikus betegeitől. Ez talán szifilisz, esetleg AIDS, de mindenképp a halál.

Egy nap kell, mire rájön, hogy az iszonyú fejfájást és szédülést az okozza, hogy magas láza van. Még idegesebb lesz, és próbálgatja, van-e tarkókötöttsége, mert az ugye agyhártyagyulladást jelentene.

Végiggondolja, vannak-e értéktárgyai, amik felől esetleg végrendelkeznie kellene (nincsenek).

Az fel sem merül benne, hogy bemenjen a központi ügyeletre, mert ugye ott az évfolyamtársai képezik az első vonalat, akik ugyan mivel tudnának többet nála?

Mikor már nagyon rosszul érzi magát, gondosan szőrtelenít, és a legújabb fehérneműjét veszi fel - ha ugyebár valahonnan az utcáról szednék össze öntudatlanul, legalább a sürgősségin ne mondja senki, hogy egy orvos szakadt és ápolatlan.

Aztán néhány lázcsillapító és pár nap alvás végre meghozza a diagnózis helyett a gyógyulást - talán mégsem jön még a halál.


2013. március 23., szombat

Emlékezetes éjszaka

Tizenegy óra múlt, csörög a telefon, mentő érkezett szülőnővel. Lemegyek, aláírom a mentős utalványt, közben hallom, hogy az ambulanciás nővér épp biológiaórát tart. A páciens kérdése: hol fog kijönni a gyerek? Mikor megtudja a szomorú valóságot, felháborodottan felül a vizsgálóasztalon, vádlón mered rám, mintha az én kezem is benne lenne ebben a szörnyűségben, és kétségbeesve kérdezi: dehát miért???

Jó kérdés, hirtelen nem tudok választ adni, látszik, hogy még nincs gyerekem, a nővérnek viszont van, ő azonnal felel: azért, drágám, mert a természet ezt nagyon bölcsen így alkotta meg, na, feküdjön le szépen.

Ordít, visít, vergődik a vizsgálat közben, sír és szidalmaz, mikor végzek, megkérdezi: akkor most ez volt a szülés? Nem, kedves, sajnos nem, na keljen fel, ki kell töltenünk még pár papírt. Leülök az asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy pár óra múlva nekem ezt az asszonykát össze kell majd varrnom... ujjujjujj.

Sok érdekességet megtudunk a hátteréből, mint például, hogy javítóintézetbe került, mert verekedett (ajjajj, nagy bajban vagyok), hogy 17 éves létére egy nála 30 évvel idősebb férfival él együtt immár négy éve, és mikor a nővér finoman megjegyzi, hogy talán várhatott volna még a gyermekvállalással, felháborodva rendreutasít minket, hogy a tizenhárom éves húga már négy hónapja megszült. Értettük.

Visszaérve a szobámba leülök az ágy szélére, és érzem, milyen rettentő kicsi vagyok, milyen rettentő nagy bajban, és imádkozom, hogy Isten adjon valahogy erőt és türelmet, mert hajnaltájt nagyon el tudom veszteni az önuralmamat, nagyon nehezen tűröm az aggresszív visítozókat, és még a végén jól megtépnek.

Legközelebb burkot repeszteni megyek föl, iszonyatos visítás kíséri, és bőszen rám kiabál: ez csúnya volt! Végül a szomszéd ágyon fekvővel egyszerre kezdenek szülni, a másik talán picit hamarabb, oda öltözök be, és felhívom az egyik ügyeletestársat, hogy jöjjön segíteni.

Nehezen boldogulnak, ő is megkapja párszor, hogy ez csúnya volt, halálsikolyok tömkelege, az én szülőnőm nagyjából jól együttműködik, a szomszéd ágyról a szakorvos szid is rendesen: " na ezt még visszakapja, Farkas... maga aztán tud választani... a hülye vén szakorvosoknak hagyja az ilyen eseteket, maga meg beáll a könnyű szülésbe, na jól van, ez még sokba fog kerülni magának..." Persze nem gondolja komolyan, nevetünk is sokat kínunkban. Végre megszületnek a babák, ugyanabban a percben, kedvencünk fel is kiált rögtön: császármetszéssel szültem, doktor úr?

Versenyt varrunk, a szakorvos dörmög: " ha maga végez előbb, az csak azért van, mert én császármetszést csináltam!" De hiába, én nyerek. Majd viszek neki egy kis süteményt vigaszdíjnak.

2013. március 10., vasárnap

Befejezetlen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Nem egy extra királylány, csak amolyan mindennapi. A története is mindennapi. Mikor kicsi volt, sok tündérmesét olvasott, amikből jó sok butaságot megtanult, ezeknek aztán nagy hasznát vette a későbbi életében.

Ahogy nőtt-növekedett, egyre több dolgot megtanult az életről, és rá kellett jönnie, hogy a tündérmesék többnyire a legcsekélyebb mértékben sem fedik a valóságot. A legfájdalmasabb tapasztalat az volt, hogy az első herceg, akivel az ember életében találkozik, többnyire nem az igazi. A második, és a harmadik herceg sem feltétlenül. Hiszen annyi herceg szaladgál a világban! A tündérmesék erről nem beszéltek. Egy idő után arra is rájött, hogy sok dolog, ami előszörre tündérmesének tűnik, igazából rémmese, de ez csak később derül ki.

Találkozott sokféle herceggel, voltak köztük kedvesek és kevésbé kedvesek, helyesek és csúnyábbak, fiatalok és idősebbek, de egyik sem volt az igazi, közös jellemzőjük az volt, hogy többnyire jó nagy fájdalmat okoztak neki, mert elég buta volt hozzá, hogy újból és újból reménykedjen.

Aztán múltak az évek, és a királylány riadtan vette észre, hogy azok kezdenek a bálokba járni, akik még kis taknyosok voltak, mikor annak idején ő kezdte a bálozást. Egyre több lett a feladat és a felelősség is az uralkodással kapcsolatban, nem is volt már ideje hercegeken gondolkozni, de már nagyon egyedül érezte magát, a feladatait pedig túl nehéznek.

Az újabb hercegről, akivel találkozott, már az első pillanatban ordított, hogy nem az igazi, de kedves volt, és lehetett vele beszélgetni. És segített a feladatokban is, mert ő is épp úgy küszködött velük. Nevetni is lehetett vele.

A királylány tudta, hogy nagyon könnyű elhibázni, és ha így folytatja, nagyon könnyen bekerülhet a története az Elfuserált Tündérmesék közé, amik a következő generáció rémisztgetésére (esetleg okulására) szolgálnak. Tudta, hogy ez a történet nem jó, nem szép, nem szabályos, és csak némi keserédes örömöt hordozhat magában, az is bőségesen megbosszulja majd magát. De elfáradt. És már nem is tudta, hogy léteznek-e igazából tündérmesék, vagy csak áltatás az egész, és végül az összesről kiderül, hogy valójában cukormázba bújtatott hazugság.

Nem tudta eldönteni, hogy nem lenne-e jobb mégis belevágni valamibe, amiről ugyan már az elejétől látszik, hogy nem az igazi, de végülis annyira nem rossz. Mi van, ha az ember nem is remélhet jobbat? Mi van, ha nincs mindenkinek tündérmeséje? Mi van, ha igazából csak néhány szerencsés kiválasztottnak van, és ő nem tartozik közéjük? A magány olyan fojtogató tud lenni.

Kérlek, szurkoljatok neki.

2013. március 1., péntek

Tavasz, szerelem, Szabó Lőrinc

       Tavasz
 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.
„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

2013. február 28., csütörtök

Buta liba ábrándozik

Az úgy volt, hogy mostanában kicsit (nagyon) feszült a légkör a munkahelyen, és tegnap volt a csúcs, vagyis a Mariana-árok. Egyszerre kellett volna megküzdeni a rosszindulatú kollegával (akkor rúg beléd a legnagyobbat, ha kedves vagy), az indokolatlan, sértő, általánosításból kapott letolásokkal, az aktuális felettes rosszkedvéből adódó lealázásokkal, és egy csokor rosszindulatú rágalommal és pletykával. Egész nap kapkodtam a fejem, és egész este letompulva bambultam magam elé. Éjszaka rosszul aludtam, rémálmaim voltak, felriadtam hajnalban, reggel pedig mentem forgalmi vizsgázni. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy megbuktam. 

A vizsga előtti tíz percben fel-alá sétáltam az utcán, és bőgtem, akármelyik tegnapi esemény jutott eszembe. A vizsgabiztos teljesen korrekt volt, csak a harmincötödik percben buktatott meg, mikor kis híján nekimentem egy autónak - őszintén szólva, én már hamarabb megbuktattam volna magam. A egészben annyi volt a jó, hogy valahol a város közepén kellett kiszállnom, elég sokat gyalogoltam hazáig, és bőségesen volt alkalmam kibőgni magam, mert semmi jobb elfoglaltságom nem akadt,  ugyanis a fülhallgató folyton kiesett a fülemből. Most néztem meg GoogleMapsen, a Nyíl utca 950 méter, na én azt bőségesen kihasználtam.

Aztán hazajöttem, rengeteget aludtam, majd elkezdtem valami olyan filmet keresni, amit még nem láttam. A választás végül a Napsütötte Toszkánára esett, amiről már hallottam párszor, de valahogy mindig visszariadtam az émelyítő édességet sugalló címtől. Hát, nem is bírtam végignézni, de az 1 óra 50 percből az első óra, amíg meg nem jelent Az Olasz Férfi, szerintem kedves és kellemes kikapcsolódás volt. Utána belefulladtunk a nyáltengerbe, úgyhogy muszáj volt kikapcsolni. 

Mindig azt hittem, hogy nem szeretem az Egyenlítőhöz nálunk közelebb fekvő vidékeket. Ausztria, Svájc, vagy Írország az álmom. Esetleg Görögország, ha mindenáron dél. De Olaszország? Ugyan.

Mégis azon kaptam magam, hogy bőszen ábrándozom, hogy sutba dobom a napi nyolc(tíz) órás, havi öt-hat ügyeletes mókuskereket, felkerekedek, szerzek egy szép házat egy nagy kerttel, mindenféle növényt termesztek majd, szülök egy kosár gyereket, állandóan olyasmiket főzök, amiket a Citomhabon, a Maimónin, vagy a Csakapuffinon szoktak, és végül én és a gyerekeim is akkorák leszünk, mint megannyi Fit-Ball.

Hát nem csodás ábránd? Kár, hogy rájöttem: se pénzem, se férjem nincs, úgyhogy a tervnek egyelőre lőttek. De most komolyan: miért kell a nőknek rendes állásban dolgozniuk? Miért nem csinálhatják azt, ami a nőnek eredetileg a feladata lenne?

Jaj, már látom x évvel idősebb önmagamat, aki épp azon sóhajtozik, hogy a sok kölyök miatt oda a hivatás.

2013. február 17., vasárnap

Idióta helyzet

Látogatási tilalom van nálunk az influenzajárvány miatt. Nem lehet újszülötteket megnézni, az anyukákat sem engedjük le a hallba, a kisbabák immunrendszere nem tolerálja túl jól a napi húsz látogatót.

Ülök a gyermekágyas osztályon, zárójelentést írok. Belép egy férfi, sziával köszön. A zsebemben kinyílik a bicska, jó napottal köszönök, elhiszem, hogy sem nagykorúnak, sem orvosnak nem látszom, de akkor is rajtam van a kórházi ruha, szerintem nem illik egészségügyi dolgozót letegezni. Mit szeretne? A feleségének hozott csomagot. Jó, bevisszük neki, adja ide, most nem kezdem el faggatni, hogy egyáltalán hogy jutott fel, a portán kell leadni a csomagokat. Elveszem a csomagot, áll tovább. Segíthetek még valamit? A feleségemet várom, mindjárt kijön.

Elnézést, de ezt sajnos nem lehet, egyébként is most indult el a nagyvizit, adjunktus úr nagyon bosszús szokott lenni, ha nem találja az asszonyokat a kórteremben.De a feleségem kórházi dolgozó... itt dolgozik ebben a kórházban, és csak gyorsan lefényképezném.Most erre mit mondjak? Fényképezze, aztán reménykedjünk, hogy nem ér el a kórtermükig a nagyvizit, míg visszaér... Visszaülök a gép elé, az arcom bosszús, nem szólok egy szót sem, írok tovább, nem fogok nekiállni veszekedni senkivel, remélem, senki nagyobb nem jár erre, mert akkor kapok a fejemre.

Elbúcsúznak, apuka végre viszontlátással köszön, kurtán visszaköszönök, fel sem nézek, haragszom kicsit, meg is könnyebbültem, hogy végre megy már, köszönöm szépen, mondja, és lerak elém egy kétezrest.

Felháborodott fintort vágok, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, de már úgyis kilépett az ajtón.

Egyrészt nem értem, hogy valaki azért, mert kórházi dolgozó, miért képzeli azt, hogy neki többet szabad, mint másoknak... én sosem gondolnám, hogy mondjuk a traumatológián bármihez is több jogom lenne, mint egy átlag földi halandónak, sőt, tudom, hogy mennyire rossz, mikor megszegik a szabályokat, épp ezért igyekeznék betartani őket.

Másrészt... Valaki komolyan azt hiszi, hogy azzal, hogy letesz elém egy kétezrest, megvásárolta a jogot arra, hogy megszegje a szabályokat? Én nem engedtem meg, hogy megszegjék a szabályokat, nem jár nekem köszönöm, pláne nem pénz, egyszerűen nem kezdtem el rendőrt játszani, de nem hagytam jóvá, nem egyeztem bele, és nem tűrtem el jó szívvel.

Mégis, mit képzelnek az emberek?

2013. február 14., csütörtök

Megszólítások a munkahelyen

Esztikém
Eszterke
Drága Eszter! Szólíthatlak drága Eszternek?
Farkaska
Kicsi
Anyám
Mókuska
Nyuszi
Husi
Doktornőci
Bébityúk

2013. február 12., kedd

A szerelem nagyon egyszerű

Van úgy, hogy te szereted, ő meg nem.
Van úgy, hogy ő szeret, te is nagyon, csak nem úgy.
Van úgy, hogy te is szereted, meg ő is szeret, csak nem szabad.

Az az igazi, mikor te is szereted, ő is szeret, és Istennek is tetszik ez az egész.

Az a baj, hogy mindez csak érzelmek nélkül egyszerű, de ha nincsenek érzelmek, akkor az meg nem szerelem.

Kisöcséim és a nők

Anya sokat vezet, naponta legalább 100 kilométert. Általában a kicsik is mennek vele. Legutóbb a városba mentek, mikor a fiúk izgatottan visítozni kezdtek:
- Nézd már, anya! Egy nő vezeti azt az autót!


Pali büszkén mutogatja az új kisautóját a bábukkal együtt, és ismerteti a szerepeket:
- A legónő hátul ül. A legónő nem beszél.

2013. február 2., szombat

Fogyókúra és hitélet

A maximalistáknak nehezen megy az életmódváltás. Fogalmuk sincs róla, mi az a fokozatosság, vagy mit jelent kis lépéseket tenni a cél felé. Óriási, tökéletes lépésekkel szeretnének haladni, és ha ez nem jön össze, inkább ott maradnak fekve az árokszélen, mint hogy kompromisszumot kössenek, és lassabbra vegyék a tempót.

Ha egy maximalista eldönti, hogy fogyókúrázik, akkor a következőképpen teszi: elhatározza, hogy mostantól kezdve semmit nem eszik, amit szokott. Tészta sincs, és pizza sem. Kenyér is csak kevés és barna. Semmi zsíros étel, semmi kedvenc kínai kaja, semmi sütemény, semmi csokoládé, túró rudi sincs, mert azon is van csokoládé, és joghurt sem, mert abban is van cukor. Gyümölcs van, mert az egészséges, lehetőleg valami jó savanyú. És zöldségek sovány sonkával. És csak napi háromszor. Szigorúan hat előtt. És kopogó szemek. És torna, naponta egy óra. És edzőterembe is kell járni.

Ha azt dönti el, hogy közelebb szeretne kerülni Istenhez, akkor irgalmatlanul korai időpontot választ a felkeléshez. Reggel elolvas egy igeszakaszt, elmélkedik felette. A napi áhítatot is elolvassa. Igéket memorizál, és imádkozik, legalább egy háromnegyed órán keresztül. Este pedig kétféle bibliatanulmányt végez.

El kell mondanom, hogy meddig bírja ezt? 


2013. január 22., kedd

Mindennapos tébolyda

Fél hatkor csörög az ébresztő. Lenyomom, még tíz perc. Valahogy nem tudatosult még bennem a munkával eltöltött lassan négy hónap alatt, hogy tíz perc múlva sem leszek kipihentebb. Sajnos kikapcsoltam a szundi gombot is... tovasodor az álom, kínai zacskós levesek, és rengeteg Ármin nevű egyén szerepel benne, kezd gyanús lenni ez a sok Ármin, álmomban kezdem sejteni, hogy tíz perc alatt nem találkozhattam volna ennyivel, és rémülten felriadok. Fél hét. Szuper.

Kipattanok az ágyból, irány a fürdőszoba, hajat kell mosni, lassú, álmos mozdulatokkal mosom a hajam, közben szidom saját magam, hogy Eszterke, ne aludjál, igyekezz, tempó, negyvenkor indulni kell! Fogmosás, hajszárítás, ruhakeresgélés, milyen szerencse, hogy alig van ruhám, most legalább nem kell törni a fejem, hogy mit vegyek fel. Azt, amit minden nap, kész! Szerencsére legalább az ebédemet elcsomagoltam tegnap, meg a frissen vasalt fehér ruhámat, felkapom, aztán nyomás! Csak öt perccel indulok később, mint szoktam, és még a csizmámat is megtakarítottam. Büszke vagyok.

Fülemben a Debrecen Rádió, mindig ezt hallgatom, rettenetes magyar szám a vadonatúj érzésről, egyszerűen nem bírom összerakni a szövegét, de lehet, hogy mégiscsak van valami értelme, egyszerűen én vagyok túl sötét ahhoz, hogy felfogjam. Elkezd bennem motoszkálni, hogy elmaradt a reggeli Bibliaolvasás, az ima, én meg ezt a szörnyedelmet hallgatom, ahelyett, hogy imádkoznék. Ki a fülből a fülhallgató, kezdem számba venni a napot, a barátokat szanaszéjjel az országban (sőt, Európában), kérem mindenkire az áldást, közben beázik a csizmám, pedig vettem hozzá vízhatlanító sprayt, de minek is használnám

Időben beérek, az ajtóban belefutok az ügyeletes rezidenstársba, rémesen néz ki, akárcsak én tegnap reggel, mikor hazamentem ügyeletből. Fénysebességgel öltözködöm, gyűrött a zöld ruhám meg nagy is, mindenem kint van belőle, lecsúszik a vállamról, le kéne cserélni, felfutok a harmadik emeletre lecserélni, közben benézek a szülőszobára: mi újság? Nemsoká szülni fogunk. Ok, akkor szóljatok le, ha tényleg szülés van, vizitelnem kell a gyermekágyas osztályt.

Rohamvizit a gyermekágyon, nem szeretek rohanni, szeretek normálisan elbeszélgetni az asszonyokkal, hogy mi újság. Az asszonyok egy része nincs a szobában, és hiába kérjük mindig őket, nem öltöznek le alulról, és nem ágyban fekve várják a vizitet. Toporgok, próbálok kedves lenni, nem túl türelmetlen, közben fohászkodok, hogy ne szüljön meg odafent az az asszony, amíg körbe nem értem. Mintha soha nem érne véget a vizit, rengeteg gyermekágyasunk van, lecsapom a kartonokat az asztalra, és rohanok fel a lépcsőn: na, mi újság? Semmi, lehet, hogy egyáltalán nem is lesz ebből spontán szülés, mindjárt jön a főorvos úr elbírálni, hogy császármetszés lesz-e. Visszarohanok a gyermekágyra, hogy megkaptuk-e már a listát a kisbabákról, akiket hazaengednek, hogy tudjam írni az asszonyok zárójelentését. Nem kaptuk. Akkor megyek fel a megbeszélésre. Akkor veszem észre, hogy megint szuper minőségű zsilipruhát sikerült kiválasztanom, a mellemen több helyen is lyuk tátong rajta. Szuper! Így viziteltem le, és így rohangálok már fél órája a házban. Na, akkor újabb ruhacsere, csak XXL-esek vannak, szerencsére egy tündéri szülésznő megszán, és ad a dugikészletükből egy rendes méretűt.

Megbeszélés, feszülten figyelek, nem beszélgetek, sosem szoktam. A mellettem ülő szigorló kap egy regisztrátumot a magzati szívműködésről, öt perc múlva elemeznie kell, kétségbeesetten forgatja, engem kérdezget. Suttogva magyarázok, persze, épp akkor, mikor az osztályvezető főorvos hozzám szól, nem hallom, az előttem ülő kollega fogja meg a karomat: Eszter, te vizitelted a gyerekágyat? Jaj, igen, elnézést, főorvos úr, ég a képem.

Megbeszélés után rohanás le, megkaptuk a listát, jöhetnek a zárójelentések, recepteket is kell írni, a nyomtató szokás szerint beszívja-összegyűri a papírokat, mérsékelten püfölöm. 

Készen vannak a zárójelentések, császármetszésbe kell menni, rohanás fel. Még nem most rögtön, van egy szusszanásnyi idő. Rohanás le, felírom a még hiányzó receptet, rohanás vissza. A császármetszés jól megy, örülök, nem mindig megy jól, igazából orvosa válogatja, van, akinek nagyon könnyű asszisztálni, van, akinek lehetetlen, szerencsére most egy áldott jó emberrel vagyok együtt, minden nyugis, az utolsó pillanatban mégsem az a műtősnő jött be, aki gyűlöl engem, minden csodás. Kimegyünk, gyerünk lepapírozni, kétféle naplóba kell beírni az adatokat, a szülésről és a csecsemőről is írunk egy lapot, és kazalnyi beleegyezőt kell aláírni. Mintha lenne értelme, ha valami baj van, hiába írták alá, hogy tudomást vesznek a szövődményekről, a mi hátsó felünket fogják szétrúgni, de azért csak írjuk, ezt kéri a törvény.

Dugig van a szülőszoba, mindenki érzi a frontot, az asszonyok szülnek, a munkatársak fejfájósak, fáradtak és idegesek. Bónuszként ma még festik is a szülőszobát, na, nem azt a részét, ahol az asszonyok fekszenek, azért az kicsit durva lenne, csak a folyosót meg az előteret. Az asszonyok jajgatnak, kiabálnak, a festők fütyörésznek, mindent összejárkálnak, rettenetes a szag.

Hívnak a gyermekágyról, számonkérő hang, doktornő, elfelejtetted kiszedni a varratot, nem, nem felejtettem el, csak császármetszésbe kellett mennem, kicsit bosszús leszek, nem szokásom elmászkálni cigizni/kávézni/a szobába kaszinózni, rosszulesik, hogy nem jut eszükbe, valószínűleg azért nem szedtem ki, mert fontosabb dolgom volt. Na, gyerünk varratot szedni, közben kiadtak egy újabb adag kisbabát, jöhetnek az új zárójelentések.

Maradt egy kicsi az ebédből, nekem is adnak belőle, állva bekanalazom, nagyon jólesik, már kezdek szédülni. Jöhet a délutáni munka, előre elkezdem írni a zárójelentéseket, mert nem két perc őket megírni, és utálom, mikor reggel türelmetlenkednek, hogy mikor leszek már készen. Megírok vagy húsz zárójelentést, a fejem már majd' széthasad, a számítógép a fűtőtest mellett van, nem lehet rendesen lecsavarni, mindig majd' felrobbanok a melegtől, és már a gépelést is nagyon unom, soha nem lesz vége.

Végre befejezem, három óra, rohannom kell, fél négykor megy a troli, négyre megyek vezetni, nem tudom, hogy fog menni, múlt héten olyan borzasztó volt, hogy még most is bukfencet vet a gyomrom, ha rágondolok. Felszaladok a szülőszobára, hogy megnézzem, átvették-e az ügyeletesek, szólok nekik, hogy elmentem. 

Az ügyeletesek épp egy császármetszésbe mosakszanak, kicsit lelombozva megkérdezem, maradjak, amíg végeztek? Hát, köszi, igen. Akkor ez még legalább negyven perc, na, ez frankó, el fogok késni, felhívom az oktatót, hogy számítson rá. Nézem az órát, közben elkezdem a császármetszés papírmunkáját, mindjárt kijönnek, már harmincöt van... Eszter, gyere szülésbe.

Először szül, lesz gátmetszés is, varrni kell, kizárt, hogy négy előtt elszabaduljak. Negyvenötre megvan a baba, egészkor elkezdem bevarrni, tizenhárom perc alatt kész a varrat, de már hiába. Erre mondják azt, hogy ez a hajó elment. Búsan felhívom az oktatót, nem megyek ma, és töröljük a holnap négy órát is, ez nem fog menni. Odaveszett ötezer forintom, nem esik jól.

Lemegyek a szobába, és olyan csigalassan öltözöm, ahogy csak tudok. Ennyi rohanás után rám fér... És jöhet a vásárlás, a csekkek befizetése és a főzés. Háromnegyed ötkor lépek ki az ajtón, sötét van, mint reggel, mikor elindultam. Holnap újra itt.


2013. január 12., szombat

2013 - az akarat éve

Már kiskölyöknek is igen akaratos fajta voltam. Ez elég hasznos is tud egyébként lenni, például, ha hamar meg akarsz tanulni járni, meg akarod érteni az algebrát, vagy le kell érettségizned fizikából. De mostanában valahogy elvesztettem ezt a fajta akaratosságot.
 
Mióta dolgozom, kicsit szétcsúszott velem a világ. Tudom én, hogy mit kellene csinálni: rendszeresen takarítani, főzni, tornázni, Bibliát olvasni... de valahogy mindig arra várok, hogy  kedvet kapjak ezekhez a dolgokhoz. Csak az a baj, hogy az ember a legritkább esetben gondolja azt reggel 5:20-kor: "Milyen csodás reggel! Annyira vágyom arra, hogy Bibliát olvassak!" Ezért lenyomom a telefont, és nyugodt szívvel alszom tovább: "Úgysincs értelme, hogy egész nap hullafáradt legyek! Bizonyára Isten sem ezt szeretné!"
 
Úgyhogy általában hazajövök, már túl éhes vagyok ahhoz, hogy nekiálljak főzőcskézni, ezért útközben veszek valami rémesen drága és egészségtelen kaját, az egészet megeszem, közben a leveleimet olvasom, facebookozok, vagy valami bugyuta filmet nézek, aléltan heverek az ágyon, de nem alszom, egyre rosszabb kedvem lesz attól, hogy megint túl sokat ettem és költöttem, és hogy megint vége a napnak, és nem volt benne semmi igazán hasznos és értelmes. A rossz érzéstől csak kornyadozok, de le nem fekszem, mire lefekszem, már túl késő van, reggel nem bírok felkelni, és kezdődik elölről az egész.
 
Ma, az évben először volt időm kicsit leülni, hogy összerázzam magam, és az újévi fogadalmaim nagy része arról szól, hogy ezentúl igyekszem normális napirendet kialakítani, és nem önpusztítani, azzal a felkiáltással, hogy nincs kedvem értelmes dolgokat csinálni.
 
Teljes akaratosságommal nekifeszülök a 2013-nak.

2013. január 8., kedd

Most akkor ki kit támogat?

A tegnapi nap reggeltől kezdve megdöntött mindenféle pocséksági rekordot. Nem aludtam ki magam rendesen, és egész délelőtt csak ment a fel-alá rohangálás receptekkel, papírokkal, zárójelentésekkel, türelmetlen, rosszkedvű emberek között, senkinek nem volt kedve dolgozni, és ilyenkor persze a legkisebbeken és legbénábbakon csattan az ostor, merthogy miért olyan kicsik és bénák?
 
A hivatalos munkaidőben (fél négyig) nem sok érdemleges történt két császármetszésen kívül, amikben rosszabbul asszisztáltam, mint valaha - ezt mások is így látták, és a véleményüket  világért sem rejtették volna véka alá. Aztán négytől indult a nagyüzem, valahogy mindenkinek szülni támadt kedve, indult a rohangálás mentőket felvenni, szüléseket vezetni, szüléseket lekönyvelni számtalan felesleges papírra.
 
Estére már annyira kiborultam, hogy bezárkóztam kicsit a szülőszoba vécéjébe bőgni (arra nem volt lehetőség, hogy lemenjek a szobába, mert bármikor megszülhetett valaki), és azt hajtogattam, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz, a napnál is nyilvánvalóbb, hogy nem vagyok egészségügyi pályára termett, tévedés az orvosi címem, vagy ha mégsem, akkor nem ilyen akut szakmát kellene választanom, valami nyugisabbat inkább, és főként valami könnyebbet, amiben nem vagyok ennyire béna. Persze mindeközben tudtam, hogy ez az egész nem igaz, mert Isten maga szerezte nekem ezt a helyet, és ő talán kicsit jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint én. Ez volt az egyetlen, ami megvigasztalt, és valamennyire erőt öntött belém.
 
Aztán feltápászkodtam, arcot mostam, levezettem egy szülést, míg varrtam az egyik kismamát, addig buzgón fohászkodtam, hogy a szomszéd ágyon vajúdó bírja még egy picikét (a hangokból ítélve megvolt az okom az aggodalomra, hogy hamarabb megszül, minthogy én végzek), és próbáltam minél sebesebben varrni.
 
Végül megvárt az utolsó asszonyka is (aznap a tizenegyedik szülőnőnk), ő is megszült szépen, én meg elkezdtem lesuvickolni magamat, és szemügyre venni a ruhámat, hogy a lyukakon és foltozásokon kívül miféle tiritarka díszítést viselek még magamon, mikor a legutoljára szült kismama megszólalt.
 
- Doktornő, maga hogy bírja ezt? Mióta engem hozott a mentő, maga még el sem mozdult innen! Szereti ezt csinálni?
 
Nyögtem valamit, hogy persze, szeretem, ami az esetek 99%-ában igaz is, tegnap este nem voltam épp a szerelem csúcspontján, bár a két legutolsó szülés megnyugtatott, szépen mentek, nyugodt, begyakorolt mozdulatokkal, végre úgy éreztem, mégis ragadt rám valami.
 
- Most már aztán menjen gyorsan pihenni! Nagyon fáradt lehet!
 
Néztem az asszonyt, aki épp most szült meg, és akihez egész este egy mosolyom sem volt a nagy kapkodásban, megszégyenítő volt, hogy épp ő törődik velem és kedves hozzám, de rettenetesen jólesett.