2012. június 30., szombat

Hátamon a házam

Költözünk. Egy hete még úgy volt, hogy nyári koliba, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtünk albérletet nézni, és ma/holnap már be is költözünk.

Nem sok lakást néztünk meg egyébként. Az első volt még annak idején a martinkai disznóól, aztán jártunk még egy icipici padlástérben, amit a főbérlő néni fejenként 60 ezerért szeretett volna kiadni nekünk (mi még úgy tudtuk, hogy összesen mindennel 50 ezer, ráadásul a néni erős hajlandóságot mutatott arra, hogy gyakran időzzön nálunk, lévén ez az ő házának padlástere). Aztán jártam még egy bútorozatlan, külvárosi lakásban hét elején, amire rámondtam, hogy kivesszük, mert jó helyen volt, és persze olcsó.

Még szerencse, hogy szombatig kellett megmondanom, hogy tényleg kivesszük-e. Velem az a baj, hogy bármit beveszek. Komolyan. Az emberek mondanak valamit, és én azt elhiszem. Pedig egy ingatlanközvetítő szavára adni nem épp életbiztosítás. Addig-addig mondta, hogy ez mennyire szép lakás, mennyire jó helyen van, és mennyire kedvező árú, ennyiért a belvárosban nem lehet lakást kapni, hogy én is kezdtem magam nagyon szerencsésnek érezni, hogy még nem csúsztam le erről a lehetőségről.

Aztán mikor hazajöttem, felhívtam anyát, aki emlékeztetett, hogy villanytűzhelyet szerettem volna, és hogy nem kell kivenni az első lakást, amit az ember meglát.

Csütörtökön újabb körútra indultam, de előtte komolyan beszéltem Istennel. Elmondtam neki, hogy elseje, az vasárnap (ezt szerintem egyébként is tudta), és addig találnom kellene egy helyet, meg közben a keddi gyerekgyógyászat szigorlatomra is készülnöm kell. Ezenkívül feltártam előtte a valót (ez sem lehetett számára meglepetés), hogy egyáltalán nem konyítok semmihez, ami víz, gáz, szigetelés, tuti, hogy nem veszem észre a lakás hibáit, bármit rám lehet beszélni, mert én elhiszem, és nagyon-nagyon kellene mellém egy férfi, aki ezeket kézben tartja, míg én a kilátást csodálom. De ilyen férfi egyelőre nincs, úgyhogy ünnepélyesen megkértem Istent, hogy most töltse be ezt a szerepet, és tartsa kézben a dolgokat.

Aznap két lakást néztem meg. Az egyik nem volt rossz, de a konyhája botrány. A másikat igazából csak véletlenül hívtam fel, a neten találtam a hirdetést. A lakás nagyon szép, kicsi (kevés a rezsi), olcsó, van hűtő, mosógép, internet - nem hátrány - , villanytűzhelye van, amiről azt mondta a tulaj, hogy nem tudja, jó-e, mert elég régi, de ha nem jó, szívesen kicserélik. De addig nem tartják fenn a lakást, amíg két havi kauciót ki nem fizetünk, és meg nem kötjük a szerződést.

Anyával beszéltem, és azt mondta, két havi kauciót a hétvége előtt nem tudunk kifizetni, bízzuk Istenre, hogy addig kiadják-e. Felhívtam a főbérlőt, aki azt mondta, semmi gond, szívesen fenntartja a lakást. Búcsúzóul még megkérdezte, kell-e segíteni költözni!!!

Szóval megvan a lakás, és most egy felrobbant turkálót kerülgetek. Na jó, nincs felrobbanva, minden szépen be van dobozolva infúziós meg gyógyszeres dobozokba (a klinikán kukáztam őket), meg szemeteszsákokba. Nagyon izgatott vagyok!

2012. június 26., kedd

Tripla H

A szerelem nehéz ügy. Persze, vannak még más nehéz ügyek az életben: a gyereknevelés, a családfenntartás, a vállalkozás, a gazdasági világválság, a politika... csakhogy ezekről nem sokat tudok. Arról viszont igen, hogy ez a szerelemdolog eléggé megszenveszti a körülöttem élők nagy hányadát.

Mindig irigyeltem azokat, akik értelmesen tudják kezelni az ilyen típusú ügyeiket is. Mint például Joshua Harris. Tizenévesen teljesen kivoltam Joshua Harristól, és totál elmebetegnek tartottam, de ma már nem. Ő úgy gondolja, hogy ha valaki felkelti az ember figyelmét, a következőket kell tenni: 1. végiggondolni, lehet-e ez Isten terve? (pl. hívő-e az illető) 2. imádkozni az egészért 3. kezdeményezni, ha az ember fiú/ várni, hogy a fiú kezdeményezzen, ha az ember lány (brrr) 4. ismerkedni, úgy, hogy nem veszted el a fejed, és közben ezer oldalról megfigyelni a másikat, meg hogy hogyan alakul a kapcsolatotok (erről a részről nagyon sokat ír) 5. ha minden stimmel, megkérni a kezét, ha az ember fiú/igent mondani, ha az ember lány 6. összeházasodni 7. boldogan, amíg meg nem. A szerelem kb. az ötödik-hatodik pont táján kerülhet a képbe.

Huszonévesen újraolvastam Joshua Harrist, és majdnem az egész könyvet végigbőgtem, mert rájöttem, hogy sajnos nem ő az agybeteg, hanem én. Nekem ez az egész egyszerűen nem megy. Próbáltam, becsszó. De nem megy. Nálam az úgy van, hogy a szerelem sötét verem, és én belezuhanok. És általában akkor veszem észre a dolgot, mikor már benne vagyok, úgyhogy esélyem sincs ellene védekezni. Az esetek 98%-ában már az észlelés pillanatában tudom, hogy ez az egész tiszta hülyeség, amit nemhogy Isten, de én sem akarok, de attól még egyáltalán nem könnyű kimásznom belőle.

De van, akinek meg azért nem megy a Joshua Harris-módszer, mert nem tud szerelmes lenni senkibe. (Ezt én persze fel nem foghatom, de van ilyen). 

Nem tudom, miért van ez, hibáztathatjuk a genetikát, a családi örökséget, vagy a médiát, én egyiket sem teszem. Hanem megsúgom: én azt tapasztaltam, hogy a Tripla H-nak (Halmozottan Hátrányos Helyzetűek) vannak az isteni kincstárban bizonyos segélyek elkülönítve. Használjátok! Csak annyit kell mondani: Istenem, én aztán tényleg Halmozottan Hátrányos Helyzetű vagyok ebben a témában. Másoknak megy, de nekem nem. És azt sem tudom, mit csinálok rosszul, vagy mit kellene másképp csinálni, azt meg végképp nem tudom, hogy így hogy fogom megtalálni a páromat, de KÉRLEK, SEGÍTS!

Az a tapasztalat, hogy ha ezt elmondod, a segélyt folyósítják. Az egyetlen kulcs az őszinteség. És hogy ne akard megszabni Istennek, hogyan segítsen. Ha az ilyen korlátoltakhoz is nyilvánvalóan tud szólni, mint amilyen én vagyok, akkor mindenki máshoz is.

Ja, és ne szégyelljetek ehhez a típusú segélyhez folyamodni, mondván, milyen ciki Tripla H-nak lenni. Mindenki az, csak ki ebben, ki abban.

Természetesen majd a Csipkerózsika- sztorit is leírom a maga idejében, de egyelőre csak annyit mondhatok: Isten megfogta a kezem, és megyünk lépésről-lépésre, időnként nagyokat esve, de érzem, hogy erősen fogják a kezem, és tudom, hogy célba érünk.

2012. június 25., hétfő

Mai teljesítményem

- elenyészően kevés tétel megtanulása
- egy pompás kenyér sütése
- egy kókuszdió meglékelése egy buborékfújó és egy kötőtű segítségével (a buborékfújó töltötte be a kalapács, a kötőtű pedig a szög szerepét - igazán kár, hogy a kókuszról kiderült: romlott)
- megpróbáltam fél kézzel felemelni a gyerekgyógyászat könyvem első kötetét, de ráejtettem a körmömre (nagyon fáj!)

Szeretnék én is csatlakozni a klubhoz ...


Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem egy csomó minden annyira csodálatosnak tűnik az életemben így utólag. De valahogy benne lenni a dolgok közepében... na, az hajmeresztő. Miért vagyunk mi emberek ilyen korlátoltak? Tudnunk kellene, hogy a mostani problémáinknak is csodálatos megoldása lesz... Nekem pláne tudnom kellene, hiszen neurológiából és belgyógyászatból is leszigorlatoztam, ami esetemben felér a Vörös-tenger kettéválasztásával.

Istenem! Hinni akarok, kérlek, segíts, hogy ne legyek ilyen béna!

2012. június 23., szombat

Szörnytorta, avagy az élet alapvető szabályai

Szerdán búcsúztattuk szívemnek igen kedves zenésztársamat a vifiből :''(, és ennek örömére, avagy bánatára muszáj volt sütnöm egy tortát, mivelhogy a csapatban én volnék a Tepsitündér.

Szóval, az életben vannak alapvető szabályok. A tortasütésben is. Kettőt most közrebocsátok:
1. Soha ne dolgozz kipróbálatlan receptből, ha nem házi használatra sütsz!
2. Ha mégis ilyen dilinyós vagy, akkor legalább fogj hozzá előző nap!

Legalább a másodikat betartottam...

Az történt ugyanis, hogy találtam egy elég jónak tűnő receptet egy elég megbízható oldalon, ahonnan már többször kipróbáltam recepteket, és mind jók lettek. Elég sokszor sütök tortát, de általában gyümölcsöseket, a fiúk meg jobban szeretik a csokitortákat, ezért kellett ismeretlen recepthez folyamodnom. Gondoltam, ide nekem az oroszlánt, ugyan, mi baj történhet! De azért biztos, ami biztos, meg hogy ne kelljen annyira kapkodni a nagy napon, előtte való nap nekifogtam.

Az első baj ott történt, hogy a recept nem írt sütőport, én hülye meg elhittem. Biztos vannak olyanok - és minden tiszteletem az övék -, akik sütőpor nélkül is pompásan magas tortákat sütnek, de én egyelőre nem tartozom közéjük (azért a reményt még nem adtam föl, és egyszer igenis meg fogom tudni a titkot!). Szóval, a torta lapos lett, mint a palacsinta.

Aztán a krém. Most nem fogom itt pocskondiázni a magyar tejszín minőségét, ezt megteszik helyettem a gasztrobloggerek, lényeg a lényeg, hogy a tejszín az egyik pillanatban még folyt, a másik pillanatban már vajjá lett. Iszonyúan nézett ki a meggyel összekeverve.

Ezek után tanácskoztunk a húgommal, hogy most mégis mi a búbánatos bánatot kezdjek, mire ő javasolta, hogy vágjam körbe a torta peremét, úgy jobban is díszíthető, a peremet összemorzsolva pedig csinálhatok egy harmadik réteget a kettő közé, és így magasabb és szép is lesz.

Megtettem. Szóval, a krém igen nagy százaléka a piskótamorzsalékkal együtt kifolyt a lapok közül, mert nem volt, ami megtartsa az oldalát, lévén kisebb a tortaformánál.

A csokimázat már sírva kentem a tetejére, és semmiféle vigasztalás nem segített. Megvetően belöktem a hűtőbe a Szörnytortát, és teljesen elkeseredve mentem lefeküdni, azzal a tudattal, hogy 1. órák hosszat álltam a sütő mellett a 40 fokban, mialatt tanulnom kellett volna 2. egy csomó pénzt elköltöttem, és mindezt azért, hogy 3. végül egy Szörnytortát kapjak, amit még egy családi szülinapra sem szívesen tálalnék fel.

De aztán eljött a másnap reggel, és a reggelek mindig új erőt adnak. Megint felültem a biciklire, és elmentem a boltba, hogy erkölcstelenül nagy mennyiségű csokoládét és vajat (nem margarint!) vásároljak, aztán megint megsütöttem a lapot, ezúttal sütőporral, felvertem a tejszínt hihetetlen gondossággal, és imádkoztam, hogy időre megkössenek az alkotóelemek, merthogy nem sok időm volt a délutáni összejövetelig (ugyanis a héten minden délelőtt gyakorlatra jártam). 

Akik előző nap láttak tortát sütni (majd bőgni felette), mind teljesen ki voltak akadva, hogy hogy lehetek ilyen idióta, mert szerintük a Szörnytorta is teljesen megfelelő lett volna (tcha!). De nekem lett igazam, mert a torta csodás lett, gyönyörű, és az ünnepelt három nagy szeletet megevett belőle, amitől sokkal boldogabb lettem, mint a szóbeli dicséreteitől.

A lányok pedig megették a Szörnytortát. Mindenki nagyon boldog volt, és itt a vége, fuss el véle!


2012. június 18., hétfő

Gyötrő szerelmi szenvedés mint szépítőszer

Szokták mondani, hogy a szerelem megszépíti az embert, de ezt általában arra az esetre értik, mikor az illetőt viszontszeretik, és a boldogságtól szépül meg.

Nem kell azonban azoknak sem csüggedniük, akik nem ilyen szerencsések, mert ők is szépülhetnek! Ugyanis mikor az ember túljut az első elkeseredésen, pozitív változások jöhetnek az életébe:
- elkezdi szemügyre venni a ruhatárát, és rájön, hogy csinosabban kellene öltözködnie
- elkezd csatokat, fülbevalókat, nyakláncokat és hasonló vacakságokat hordani
- kezd valamit a hajával
- rájön, hogy az életnek igazából többről kellene szólnia, minthogy egy fiú után nyivákol, elkezdi élvezni az életet a maga valójában, ettől jobban érzi magát és ez meg is látszik rajta
- a gyötrő szerelmi szenvedés állapotában pedig egy falat sem megy le a torkán, így több kilót is lead könnyedén, észrevétlenül

Csak a piros szemek nincsenek még divatban, de ez még változhat.

Szóval, hölgyeim, ha szépülni akarnak, válasszanak maguknak egy fiút, akiért köztudottan egy csomó lány odavan, és jól szeressenek bele. Garantált a szépülés.

Na jó, ez csak vicc.

2012. június 16., szombat

Ez történt mostanában


Utolsó (előtti) nagy hajrá

Vizsgaidőszak van hivatalosan is, és én is elérkeztem az utolsó szigorlatomhoz, ami a gyerekgyógyászat. A tételsor nyolc oldal, ez kicsit elkedvetlenítő. A szobában változó a hangulat: hol halál és pusztulás, hol indokolatlan nevetőgörcs kínoz mindannyiunkat.

Jelenleg ketten vagyunk a szobában, a helyzet a következő:
 - trópusi meleg van, és be kell sötétíteni, különben betűz a nap (már nem sokáig, mivel keletre néz az ablakunk, így hamarosan olyan sötét lesz, hogy fel kell majd kapcsolni a villanyt)
 - ma én vagyok a hányingerem-van-nem-megy-le-egy-falat-sem-a-torkomon-soros, a húgom része pedig a felfalok-mindent-ami-elém-kerül-és-evés-közben-újabb-ételekről-álmodozom
 - rádió Fm95-öt hallgatunk (Debrecen rádió!) mindketten fülhallgatóval a gépünkön, és időnként csípős megjegyzéseket teszünk, vagy hahotázunk a béna zenék/kommentárok miatt (a mai toplistás: "nyár van és semmi baj, olvadunk, mint a vaj" ????? hogy micsoda???????), táncolunk, és egymás táncán nevetünk
- egy jobb életről álmodozunk (amikor vége lesz a vizsgaidőszaknak, amikor strandra mehetünk, amikor végre saját lakásunk lesz, amikor végre dolgozni fogok, amikor végre megkérik a kezemet, stb)
- felváltva mutogatjuk egymásnak a pocsék minőségű tananyagainkat (pl. egy sor dia, melyek azt mutatnák, hogy pozitívan vagy negatívan befolyásolja a kortizol a szervezet anyagcserefolyamatait - csak épp a felfelé és lefelé nyilak helyett KOCKÁK vannak - te magad találhatod ki, hogy szerinted merrefelé hat)
- gondolkozunk, hogy mit csinálhatnánk még

CSAK EZT ÉLJÜK TÚL!! És akkor tanulhatok az államvizsgára... szép lesz a nyár :)

2012. június 15., péntek

Szólok apának, ő megoldja

Már-már közhellyé válik a hívők között az a mondat, hogy "az a baj, hogy nem helyes az Istenképünk, az általunk elképzelt Istent imádjuk, nem azt, aki ő valójában." Én legalábbis számtalanszor hallottam már ezt.  Azt is hozzá szokás tenni, hogy mivel nem a valódi Istent imádjuk, ez tulajdonképpen bálványimádás. Erre csak annyit mondhatok: köszi szépen. Nincs szándékomban bálványokat imádni. Egyszerűen ember vagyok, és rosszak a meglátásaim. Nem akarom én másnak elképzelni Istent, mint aki, csak épp így jön össze.

Nem gondolnám, hogy valaha is tökéletes lesz az Istenképem, amíg itt vagyok ezen a bolygón. De én is fontosnak tartom, hogy folyamatosan megismerjem őt a Biblia alapján, és kidobáljam azokat a nem helyes gondolatokat, amiket róla gondoltam eddig. Példának okáért sok-sok éven át féltem Istentől, és azt hittem, ő valami szőrszálhasogató alak, akit nem igazán izgat, ha egyes dolgokat jól csinálok, amíg vannak olyan dolgok is, amiket elszúrok. És minden egyes hibámnál (elárulom: SOK volt és van is belőlük) vártam, hogy mikor sújt le rám a botütés. Szóval egészen üdítő volt ráébredni, hogy ez nem igaz.

Már vagy két hónapja, hogy megint nagyot változott az Istenképem, és ennek nagyon örülök. Egy vasárnap délutáni Istentiszteleten történt. A lelkipásztor arról beszélt, hogy sok-sok gyereket megkérdezett: ki szokott neki segíteni, ha bajba kerül? A kicsik azt mondták: apa, anya. A nagyok: a barátom, vagy megoldom magam. Aztán azzal folytatta a gondolatmenetet, hogy nekünk úgy kellene viselkednünk, mint az egészen kicsi gyerekeknek, és Istenhez kellene fordulnunk minden problémánkkal.

Van úgy, hogy az ember százszor is hall valamit, de nem érdekli, nem érti, hidegen hagyja. Aztán egyszer csak eltalálja, és akkor meg azt nem érti, hogy hogy nem volt ez eddig nyilvánvaló? Na, velem épp ez történt.

Nagyon fárasztó nagynak lenni, nem? Engem eléggé fáraszt. Folyamatosan azzal szembesülök, hogy nem tudok mindent megoldani, és hogy egy csomó minden sajnos nem az én hatásköröm. Imádkoztam én eddig is ezekért a dolgokért, csak valahogy egész más szívvel. Most hirtelen nyilvánvalóvá lett minden.

Hiszen én ismerek olyasvalakit, akinek ezek a dolgok a hatáskörébe tartoznak! Hiszen ez az illető szeret engem és a javamat akarja! Hiszen ő maga kéri, sőt, parancsolja, hogy ezeket a dolgokat vele beszéljem meg mindenki más előtt! Hiszen ő az apám!

Azóta áradnak a kérések, reggel, este, de főleg napközben, mert bármi történik, azonnal meg kell vele beszélnem.

Figyelj, apa...
... a testvérem szomorú, és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki...
... fáj a fogam... most nem tudok fogorvoshoz menni, kérlek, segíts, hogy addig nyugton legyen, míg végre elmehetek...
... Eszterke nem születhet meg hétfő előtt, sehogy nem fér bele a programba...
... egy csomó embernek ellopták a biciklijét, kérlek, vigyázz az enyémre...
... tanulnom kell ma egy csomót, lusta vagyok és fáradt...
... nem találom a kulcsom...
... pénzre lenne szükségem...
...szerelemes vagyok...
...most valami nagy butaságot csináltam, és fogalmam sincs, hogy mászok ki belőle...
...mi lesz a jövőmmel? aggódom...
...mérges vagyok, és ráadásul tudom, hogy nincs igazam...
...el kellene érnem ezt a villamost...
...szükségem lenne erre a könyvre...

A lista végtelen, a kéréseim töredékére sem emlékszem.
Csak annyit mondhatok: apa megoldja. Tényleg!

2012. június 6., szerda

Új háttérkép - hát nem gyönyörű?


Otthoni gyűjtés még régebbről

Vendégek voltak nálunk. Én csak előkészítettem az asztalt az ebédhez, aztán hátramentem, később hallottam, hogy anya hívja a kisfiúkat is enni. Egy fél óra múlva találkozom Marcival a folyosón:
- Ettél, szívem?
- Nem.
- Dehát miért nem?
- Mert restelltem előremenni...


Anyáék szobájában ülök, nézem Pali gumiállatát, amit még mi vettünk neki, mikor nálunk voltak:
- Na, jó kis hattyút vettünk neked?
- Én még egy krokodilt is akartam volna.

Biztos pont kell

Az évfolyamunk kész tébolyda így végzés előtt alig több, mint két hónappal.

Fő problémák:
- hogy fogok leállamvizsgázni?
- mi is akarok lenni tulajdonképpen?
- biztos, hogy orvos akarok lenni?
- hol fogok dolgozni?
- hol fogok lakni?
- kivel fogok lakni?
- nincs senkim!
- nem kapunk egy városban helyet a párommal!

Azt hiszem, ha gondolkoznék még egy percig, eszembe jutna egy újabb adag panasz. Senkinek sincsenek még teljesen egyenesben a dolgai, ki az állásában biztos, ki a lakásában, ki a párkapcsolatában, de mindenkinek van panaszkodnivalója, izgulnivalója.

Olyan kis hülyék vagyunk mi, emberek. Azt hisszük egy csomó mindenre, hogy biztos, pedig hát mi biztos? Az emberek meghalhatnak, becsaphatnak, hűtlenekké válhatnak, összedőlhet a ház, ellopják a pénzt, súlyosan megbetegedhetek.

Ami most van, ugyanúgy nem biztos, mint ami még nincs, hiába szorongatjuk a markunkban.

Annyira hajlamos vagyok én is elsüllyedni a mocsárban, mintha nem láttam volna eddig számtalan teljesen nyilvánvaló csodát a vizsgáimon vagy akár az állásra jelentkezésemkor.

Pedig hát nem hallottátok még, hogy "kérjetek, és havazik?" :) 
(Nyugi, én is máshogy ismertem ezt az igét eredetileg...)