Ez a nagy kérdés mostanában. Már egy jó ideje.
Eleinte úgy voltam vele, hogy az orvosnak muszáj csinálnia a karrierjét, mert hát nem lehet hat év után kiállni a sorból, mindenki le fog sajnálni és komplett elmebetegnek néz majd, ha elmegyek szülni szakvizsga előtt, és ki tudja, mikor vetődök vissza, mindent elfelejtve.
Aztán az idén valahogy kialakult bennem az, hogy amúgy sem úgy akarom csinálni az életemet, mint mások. Akkor meg már csináljam teljes szívből azt, ami a meggyőződésem. Hova sietek? Mi olyan sürgős? Nagy karrierre van szükségem? Mások elismerésére? Sok pénzre? Vagy csak egyszerűen arra, hogy ne legyek "furcsa", hanem illeszkedjek én is szépen a képbe, hogy békén hagyjanak? És nagyon erősen kialakult bennem a vágy, hogy egy időre hátat fordítsak ennek az egész orvosi szakmának, és gyerekeket neveljek.
Hát, az élet egyelőre nem ezt hozta, és az egészből egy elég nagy frusztráltság lett.
Ma nem kaptam olyan biztató híreket az esetleges jövendőbeli munkahelyem felől, mint azt vártam. Már eléggé elrendezettnek tűnt számomra, meglehetősen készpénznek vettem. Lázadoztam is időnként, hogy én nem egészen ezt szeretném, de mégis, biztos pontnak tűnt. Hát, most már nem olyan biztos.
Ma az agrárosoknál voltunk diákkörben, akik "Isti bácsit" (Victor István hejcei református lelkész) hívták meg vendégül, és azt hiszem, egy pár dolog letisztázódott bennem.
Szóval, úgy gondolom, hogy egy nőnek nem az a dolga, hogy átvegye a férfi feladatait. A nők azért lettek kitalálva, hogy gyerekeket szüljenek, hogy gondozzák a háztartást, hogy főzzenek, hogy szépítsék a házat, hogy felvarrják a férfi leszakadt gombjait, és hogy egy olyan hátteret teremtsenek, ahová jó hazamenni. Úgyhogy azt hiszem, mi nők, akik szakmát tanulunk/tanultunk, jobb helyzetben vagyunk, mint a férfiak.
Mert amíg el nem vesz minket valaki feleségül, és nem lesznek gyerekeink, addig élvezhetjük, hogy az Istentől kapott egyéb adottságainkat is kibontakoztathatjuk, másképpen is Isten dicsőségére lehetünk. Aztán ha felnőnek a gyerekeink, megint lesz jó, értékes, szép feladatunk. De a feladatunkkal, a tehetségünkkel nem az a dolgunk, hogy a családunkról gondoskodjunk. Szerintem ez szuper!
Úgy döntöttem, ajándékként élem meg ezt az időszakot, amit Istentől kaptam a szakmámban - afféle "jutalomjátékként".
Isti bácsi annyira jókat mondott, annyira segített átgondolni az egészet! Próbálok összeszedni tőle néhány nagyon jó gondolatot.
Először is azt hangsúlyozta, hogy mi nem keresztyén orvosok, agrármérnökök, cipészek, stb. vagyunk, hanem orvos-keresztyének, cipész-keresztyének és így tovább. A keresztyén a fő jelző!
A munkánk és a jövedelmünk épp ezért elválik egymástól. Nekünk arra kell, hogy gondunk legyen, hogy a munkánkat olyan szépen, precízen végezzük, hogy mindenki lássa rajta Jézus keze nyomát - a fizetség meg ne érdekeljen, azt úgyis kirendeli az Atya, és tapasztalat : többet ad, mint amennyit a munkánk ér.
Annyira jó ebben a tudatban lenni, hogy nem kell izgulni, számolgatni éjszakákon át, kuporgatni... (most ezzel nem azt mondom, hogy nem kell okosan kezelni a pénzünket), hanem rábízhatjuk Istenre az egész életünket.
Még egy best of : "A mi családunkban a gyerekek megtanulták, hogy a hús ízesítő" :)
/17 gyereket neveltek fel Judit nénivel/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése