Szerdán búcsúztattuk szívemnek igen kedves zenésztársamat a vifiből :''(, és ennek örömére, avagy bánatára muszáj volt sütnöm egy tortát, mivelhogy a csapatban én volnék a Tepsitündér.
Szóval, az életben vannak alapvető szabályok. A tortasütésben is. Kettőt most közrebocsátok:
1. Soha ne dolgozz kipróbálatlan receptből, ha nem házi használatra sütsz!
2. Ha mégis ilyen dilinyós vagy, akkor legalább fogj hozzá előző nap!
Legalább a másodikat betartottam...
Az történt ugyanis, hogy találtam egy elég jónak tűnő receptet egy elég megbízható oldalon, ahonnan már többször kipróbáltam recepteket, és mind jók lettek. Elég sokszor sütök tortát, de általában gyümölcsöseket, a fiúk meg jobban szeretik a csokitortákat, ezért kellett ismeretlen recepthez folyamodnom. Gondoltam, ide nekem az oroszlánt, ugyan, mi baj történhet! De azért biztos, ami biztos, meg hogy ne kelljen annyira kapkodni a nagy napon, előtte való nap nekifogtam.
Az első baj ott történt, hogy a recept nem írt sütőport, én hülye meg elhittem. Biztos vannak olyanok - és minden tiszteletem az övék -, akik sütőpor nélkül is pompásan magas tortákat sütnek, de én egyelőre nem tartozom közéjük (azért a reményt még nem adtam föl, és egyszer igenis meg fogom tudni a titkot!). Szóval, a torta lapos lett, mint a palacsinta.
Aztán a krém. Most nem fogom itt pocskondiázni a magyar tejszín minőségét, ezt megteszik helyettem a gasztrobloggerek, lényeg a lényeg, hogy a tejszín az egyik pillanatban még folyt, a másik pillanatban már vajjá lett. Iszonyúan nézett ki a meggyel összekeverve.
Ezek után tanácskoztunk a húgommal, hogy most mégis mi a búbánatos bánatot kezdjek, mire ő javasolta, hogy vágjam körbe a torta peremét, úgy jobban is díszíthető, a peremet összemorzsolva pedig csinálhatok egy harmadik réteget a kettő közé, és így magasabb és szép is lesz.
Megtettem. Szóval, a krém igen nagy százaléka a piskótamorzsalékkal együtt kifolyt a lapok közül, mert nem volt, ami megtartsa az oldalát, lévén kisebb a tortaformánál.
A csokimázat már sírva kentem a tetejére, és semmiféle vigasztalás nem segített. Megvetően belöktem a hűtőbe a Szörnytortát, és teljesen elkeseredve mentem lefeküdni, azzal a tudattal, hogy 1. órák hosszat álltam a sütő mellett a 40 fokban, mialatt tanulnom kellett volna 2. egy csomó pénzt elköltöttem, és mindezt azért, hogy 3. végül egy Szörnytortát kapjak, amit még egy családi szülinapra sem szívesen tálalnék fel.
De aztán eljött a másnap reggel, és a reggelek mindig új erőt adnak. Megint felültem a biciklire, és elmentem a boltba, hogy erkölcstelenül nagy mennyiségű csokoládét és vajat (nem margarint!) vásároljak, aztán megint megsütöttem a lapot, ezúttal sütőporral, felvertem a tejszínt hihetetlen gondossággal, és imádkoztam, hogy időre megkössenek az alkotóelemek, merthogy nem sok időm volt a délutáni összejövetelig (ugyanis a héten minden délelőtt gyakorlatra jártam).
Akik előző nap láttak tortát sütni (majd bőgni felette), mind teljesen ki voltak akadva, hogy hogy lehetek ilyen idióta, mert szerintük a Szörnytorta is teljesen megfelelő lett volna (tcha!). De nekem lett igazam, mert a torta csodás lett, gyönyörű, és az ünnepelt három nagy szeletet megevett belőle, amitől sokkal boldogabb lettem, mint a szóbeli dicséreteitől.
A lányok pedig megették a Szörnytortát. Mindenki nagyon boldog volt, és itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése