Már-már közhellyé válik a hívők között az a mondat, hogy "az a baj, hogy nem helyes az Istenképünk, az általunk elképzelt Istent imádjuk, nem azt, aki ő valójában." Én legalábbis számtalanszor hallottam már ezt. Azt is hozzá szokás tenni, hogy mivel nem a valódi Istent imádjuk, ez tulajdonképpen bálványimádás. Erre csak annyit mondhatok: köszi szépen. Nincs szándékomban bálványokat imádni. Egyszerűen ember vagyok, és rosszak a meglátásaim. Nem akarom én másnak elképzelni Istent, mint aki, csak épp így jön össze.
Nem gondolnám, hogy valaha is tökéletes lesz az Istenképem, amíg itt vagyok ezen a bolygón. De én is fontosnak tartom, hogy folyamatosan megismerjem őt a Biblia alapján, és kidobáljam azokat a nem helyes gondolatokat, amiket róla gondoltam eddig. Példának okáért sok-sok éven át féltem Istentől, és azt hittem, ő valami szőrszálhasogató alak, akit nem igazán izgat, ha egyes dolgokat jól csinálok, amíg vannak olyan dolgok is, amiket elszúrok. És minden egyes hibámnál (elárulom: SOK volt és van is belőlük) vártam, hogy mikor sújt le rám a botütés. Szóval egészen üdítő volt ráébredni, hogy ez nem igaz.
Már vagy két hónapja, hogy megint nagyot változott az Istenképem, és ennek nagyon örülök. Egy vasárnap délutáni Istentiszteleten történt. A lelkipásztor arról beszélt, hogy sok-sok gyereket megkérdezett: ki szokott neki segíteni, ha bajba kerül? A kicsik azt mondták: apa, anya. A nagyok: a barátom, vagy megoldom magam. Aztán azzal folytatta a gondolatmenetet, hogy nekünk úgy kellene viselkednünk, mint az egészen kicsi gyerekeknek, és Istenhez kellene fordulnunk minden problémánkkal.
Van úgy, hogy az ember százszor is hall valamit, de nem érdekli, nem érti, hidegen hagyja. Aztán egyszer csak eltalálja, és akkor meg azt nem érti, hogy hogy nem volt ez eddig nyilvánvaló? Na, velem épp ez történt.
Nagyon fárasztó nagynak lenni, nem? Engem eléggé fáraszt. Folyamatosan azzal szembesülök, hogy nem tudok mindent megoldani, és hogy egy csomó minden sajnos nem az én hatásköröm. Imádkoztam én eddig is ezekért a dolgokért, csak valahogy egész más szívvel. Most hirtelen nyilvánvalóvá lett minden.
Hiszen én ismerek olyasvalakit, akinek ezek a dolgok a hatáskörébe tartoznak! Hiszen ez az illető szeret engem és a javamat akarja! Hiszen ő maga kéri, sőt, parancsolja, hogy ezeket a dolgokat vele beszéljem meg mindenki más előtt! Hiszen ő az apám!
Azóta áradnak a kérések, reggel, este, de főleg napközben, mert bármi történik, azonnal meg kell vele beszélnem.
Figyelj, apa...
... a testvérem szomorú, és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki...
... fáj a fogam... most nem tudok fogorvoshoz menni, kérlek, segíts, hogy addig nyugton legyen, míg végre elmehetek...
... Eszterke nem születhet meg hétfő előtt, sehogy nem fér bele a programba...
... egy csomó embernek ellopták a biciklijét, kérlek, vigyázz az enyémre...
... tanulnom kell ma egy csomót, lusta vagyok és fáradt...
... nem találom a kulcsom...
... pénzre lenne szükségem...
...szerelemes vagyok...
...most valami nagy butaságot csináltam, és fogalmam sincs, hogy mászok ki belőle...
...mi lesz a jövőmmel? aggódom...
...mérges vagyok, és ráadásul tudom, hogy nincs igazam...
...el kellene érnem ezt a villamost...
...szükségem lenne erre a könyvre...
A lista végtelen, a kéréseim töredékére sem emlékszem.
Csak annyit mondhatok: apa megoldja. Tényleg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése