2012. május 21., hétfő

Baptista keresztanya, avagy háromszoros ellentmondás

Egy: a bapistáknál nincsenek keresztszülők. Kettő és három: hivatalosan még sem baptista, sem keresztanya nem vagyok. De ma megszületett Eszterke, akit mindannyian úgy vártunk, és ez az ő posztja. Majd egyszer elolvassa, mikor mi már ősöregek leszünk, és amikor már valószínűleg senki nem használ ilyen totál elavult dolgokat, mint a számítógép.

Szóval, Eszterke, egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig kihúzod odabent, én már három hete is nagyon siettem a bel vizsgámmal, hogy túl legyek rajta, mire érkezel, és mikor haza kellett mennem fogorvoshoz, három napig alig bírtam aludni, úgy féltem, hogy valamelyik éjjel jön a hívás, és nem jutok vissza időben Debrecenbe. De aztán csak nem történt semmi, és 14-én betöltöttétek a 40. hetet, bár az is igaz, hogy anya nekem hitt jobban, és én 20-ra számoltam.

Reméltük, hogy azért hét közben megjössz valamikor, nekem már hetekkel előre teljesen teli volt zsúfolva a péntek-szombat-vasárnap, mert biztos voltam benne,  hogy akkorra már rég túl leszünk rajta, de nem így lett, és csütörtökön már nagyon ideges voltam. Úgyhogy a hétvégén minden szabad pillanatomban azért imádkoztam, hogy húzzuk ki még egy kicsit... Különösen a szombat este volt nagyon izgalmas, akkor szinte biztos voltam benne, hogy vasárnap megjössz. Aztán mikor megszülettél, azt mondta a főorvos úr: "Készülődött már nagyon ez a baba kifelé, de valami visszatartotta, azért kellett rásegíteni." Szóval: bocs, ez én voltam, vállalom...

Ma telt be a 41. hét, úgyhogy az lett a döntés, hogy indítani kell. Anya kicsit depressziós volt, hogy pont ő az a szerencsétlen, akinek nem indul meg a szülése, mi meg apával szorongtunk kicsit, mert hát az indított szülések sosem olyan simák, persze ezt nem mondtuk hangosan, mert úgyis tudtuk mind. Úgyhogy anya bekerült, kapott egy tablettát, meg egy tanácsot, hogy ne nagyon biztasson fel senkit, mert egyáltalán nem biztos, hogy ma itt szülés lesz, ez még csak az első próba, és könnyen lehet, hogy nem történik semmi, hanem holnap újra kell próbálkozni. Kis depresszióhullám: "bent fekvő beteg leszek!", aztán apa ment a parókiára belgyógyászatot tanulni, én meg vissza a gyerekklinikára, hogy meg ne tépjék a fülemet lógásért.

12.41-kor jött a hívás, hogy úgy tűnik, a dolog mégis élesbe fordult, repüljünk, úgyhogy biciklire pattantam, és hamarosan bent voltam anyánál, akin tényleg látszott, hogy megkezdődött a dolog. Nagyon édes és szép volt a kék kórházi ruhában, a sápadt kis arcával, és annyira sajnáltam, hogy úgy fáj neki, hogy sírni lett volna kedvem. De aztán kapott fájdalomcsillapítót, és ha nem is sokat, de használt valamennyit. Egy hangja sem volt, csak szorította a fogát, és reszketett szegény, csupa libabőr volt mindkét karja.

Mi meg ültünk az ágy két oldalán, és minden lehetséges sületlenséget összebeszéltünk, hogy szórakoztassuk, de nem nagyon lehetett tudni, hallja-e. A fájásszünetekben panaszkodott, hogy éhes, apa meg biztatta, hogy gondoljon a kínai kajára, amit szülés után majd hoz neki (tudod, szülés után könnyű ételeket ajánlatos fogyasztani).

Elég szülést láttam már, hogy azt mondjam: mindenki extrán kedves volt. Egy rossz szó nem hangzott el, és a főorvos úr vizsgálatkor azt mondta, már csak két óra van hátra. Mi nem annyira hittünk neki, mert nem hangzott túl valószínűnek, hogy ilyen jól és könnyen haladjon a dolog, de aztán kiderült, hogy mégiscsak ő érti jobban a dolgát. Egyszer csak bejött, hogy na, akkor most próbáljuk megnyomni, és az első nyomás után már örvendezett, hogy látja a fejedet. Én csak néztem, hogy biztos el van tájolódva az öreg, de aztán három nyomásra tényleg megszülettél, mi meg csak bámultunk, mert olyan hirtelen történt minden.

Mindenkinek nagyon tetszettél, nagyon szép rózsaszín voltál, és nem lettél olyan kis meggyepált sem, mint a hosszú ideig kínlódó babák, úgyhogy csak csodáltunk és simogattunk, hogy milyen szép vagy, aztán meg mikor megmértek, akkor meg azon ámuldoztunk, hogy milyen nagy vagy, ultrahanggal 3 kilónak mértek két napja, ehhez képest 60 dekával több lettél.

Apa is megfogott, és onnantól kezdve azt hallgattuk, hogy őt jobban szereted, mert nála nem sírtál. Aztán anya felhívta rá a figyelmet, hogy nála se. Aztán persze hamar elvittek, mi meg egyedül maradtunk, és örvendeztünk, anyánál gyorsan letudták a kötelező utómunkálatokat. 

Volt még egy vicces dolog, méghozzá, hogy egyszer csak megjelent Kati néni, akiről azt hitték a szülésznők, hogy a nagymamád, ezért beengedték. Nem is nagyon értettük, hogy került oda, el is kezdte pátyolgatni anyát, hogy "hogy vagy, hát persze, hogy lennél", mi meg néztünk, hogy hát hogy lenne, jól. Simogatta a takarón keresztül hasát (amin már rajta volt a jég, úgyhogy olyan volt, mintha még meglenne a pocakja), és mondta, hogy "jól van a baba", anya meg büszkén mondta, hogy tényleg jól vagy, és csak ezután derült ki, hogy Kati néni teljesen abban a hitben van, hogy még a szülés előtt vagyunk. Ezen nagyokat nevettünk, aztán Kati néni többszörösen hálálkodott az Úr Jézusnak.

Mi is nagyon hálásak vagyunk, és hát -  üdv a bolygón! Reméljük, jól érzed majd magad!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése