2012. május 13., vasárnap

Kalandok a kórházban és azon kívül

A héten a gyerekintenzíven voltam gyakorlaton. Ugyanis a gyerekgyógyászat gyakorlatomat a Klinikán csinálom, és itt az a módi, hogy minden héten más osztályt látogat az ember, hogy minél több mindenbe beleszagoljon. Hát, első héten rögtön az intenzíven kezdeni egy kicsit mély víz volt, én amúgy is nagyon rosszul viselem a beteg gyerekeket, a szívem apró darabokra szakad, mikor látok egy gyereket becsövezve, fuldokolva, vagy mikor öten lefogják, egy hatodik meg már tizedjére próbálja megszúrni. Szóval elég sok alkalmam volt sírni, illetve sírást visszafojtani az anyukák előtt. Ténylegesen a gyakorlatom főleg azzal telt, hogy ágyról-ágyra járkáltam, és beszélgettem az anyukákkal (a legtöbben egész nap bent vannak a gyerekükkel), próbáltam nagyjából vigasztalni őket, vagy válaszolni a kérdéseikre (válaszaim 80%-a: "ööö... hát ezt nem tudom, ezt az orvostól kellene megkérdezni"). 

De azért voltak szép pillanataim is, mint például az, hogy megismerkedtem Andriskával. Andriska ötéves, nagyon édes gyerek, és odavan a dinoszauruszokért. Számtalanszor végignéztük a dínós könyvét, és közben kérdésekkel bombázott: "Eszter, te szereted a Triceratopsot? Eszter, te szereted az Ankylosaurust?" Hát hogyne... Továbbá: "Eszter, te szereted a madárpókot?" Na, azt azért már nem, de szerencsére kiderült, hogy ő sem. Még a megismerkedésünk napján átkerült egy másik osztályra, úgyhogy onnantól kezdve időnkén átzarándokoltam hozzá, próbáltam átsegíteni egy kellemetlen beavatkozás utáni pár órán (na, azok nem sorolhatók a szép percek közé), és beszélgettem az anyukájával.
Egyszer aztán az anyukája rákérdezett, hogy nem vagyok-e véletlenül keresztyén! És kiderült, hogy ők is azok, és onnantól kezdve nagyon jókat beszélgettünk Istenről! Még ilyet... Nem ez az első alkalom, hogy hívő keresztyénekkel találkozom a kórházban. Egyszer például teljesen véletlenül jelen voltam egy baptista lelkipásztor házaspár első gyermekének születésénél! Hát nem csodás isteni irányítás?

Egyik nap vittem Andriskának egy joghurtot. Kimentem a fürdőszobába, hogy elmossam a kanalát, és mikor visszajöttem, az ágyon térdelt, és fennhangon imádkozott: "Úr Jézus, köszönöm neked mindennapi joghurtomat, ámen."

A másik kalandom nem szívet melengető, hanem nagyon vicces. Úgy történt, hogy pénteken vettem egy hirdetési újságot, hogy elkezdjek albérletek után nézelődni. Egy hirdetés nagyon megfogta a szemem: Martinkán szoba-konyhás lakás havi 20.000-ért kiadó. Martinka elvileg nincs tőlünk nagyon messze, simán be lehet járni, és mindössze húszezerért? De nem is ez dobogtatta meg leginkább a szívem, hanem az, hogy LEHETNE KERTÜNK! Annyira vágyom kertre, de eddig csak arról mertem ábrándozni, hogy majd erkélyes lakást keresünk, és az erkélyen ládákban fűszernövényeket, salátát, virágokat nevelhetek. De egy igazi kert?! Na, ez minden álmomat felülmúlta!

Kicsit félve említettem meg a húgomnak, mert persze vidékről bejárni sokkal macerásabb, mintha a városban bérelnénk lakást. De csodák csodájára neki is nagyon tetszett az ötlet, és mindketten teljesen fellelkesedtünk. Fel is hívtam rögtön a hirdetést. A hirdető ugyan nem tett rám túl jó benyomást telefonon keresztül ( hogy úgy mondjam, kissé műveletlennek tűnt), de hát ki bánja!

A lényeg, hogy délután biciklire pattantunk, és el is indultunk Martinka felé. Nagyon meleg volt, az út pedig olyan göröngyös, hogy az összes belső szervünk komoly helyzetváltoztatáson ment át, de odafelé ezt még nem bántuk (annyira). A környéket mustrálva percenként változtattuk a véleményünket arról, hogy jó lesz-e Martinkán élni, és borzalmas vicceket gyártottunk arról, hogy mi lesz, ha a szoba-konyha a hirdetésben azt jelenti, hogy nincs is fürdőszoba, vagy hogy ha nagyon rémesnek tűnik majd a hirdető avagy a ház, akkor majd csak elegánsan intünk a bicikliről, és megfordulva elhúzzuk a csíkot.

Az út sokkal hosszabb volt, mint képzeltük, mert hogy eléggé kijöttünk a biciklizésből, és amikor odaértünk... ó, jaj! Azt hiszem, célszerű lett volna tényleg inteni egyet, és gyorsan irányt változtatni. Mikor megláttam a bácsit az út szélén, eléggé úgy tűnt, hogy minket vár, de azért reménykedtem, hogy mégsem, így továbbhaladtam. Aztán persze visszafordultam, mert láttam, hogy mindjárt vége a falunak, úgyhogy kár reménykedni. Meghallgattunk pár rémes megjegyzést a "csinos kislányokról", és befordultunk egy homokos útra. Először azt hittük, a bal oldali ház a meghirdetett. Rémesen festett, mint egy igazi putri, és nagyon koszos gyerekek kandikáltak ki belőle. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy nem ide jövünk, de a megkönnyebbülés csak addig tartott, míg be nem fordultunk egy másik udvarra, ahol egy ól állt. Túloznék, ha azt állítanám, soha nem láttam ennél rémesebbet, mert láttam én már olyan házat is, aminek be volt szakadva a teteje, igaz, abban nem laktak, és nem is hirdette senki albérletnek. Szóval az ólnak két sárpadlós "szobája" volt: egy "konyha", és egy "hálószoba". Arról ne is ejtsünk szót, hogy a villany és víz természetesen nincs bevezetve. Csak azt néztem, hogy hogyan iszkolhatnánk el udvariasan, ámde annál gyorsabban. A "főbérlő néni" hozzátette, hogy persze ki kellene meszelni, és esetleg kaphatunk új heverőt is (ha jó kislányok leszünk).

Summa summárum, szépen megköszöntük, hogy megmutatták, aztán elinaltunk, a homok csak úgy porzott utánunk, majd nem sokkal később leparkoltuk a biciklit, és könnyesre nevettük magunkat, hogy ilyen hülyék is csak mi lehetünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése