Emlékezetes éjszaka

Tizenegy óra múlt, csörög a telefon, mentő érkezett szülőnővel. Lemegyek, aláírom a mentős utalványt, közben hallom, hogy az ambulanciás nővér épp biológiaórát tart. A páciens kérdése: hol fog kijönni a gyerek? Mikor megtudja a szomorú valóságot, felháborodottan felül a vizsgálóasztalon, vádlón mered rám, mintha az én kezem is benne lenne ebben a szörnyűségben, és kétségbeesve kérdezi: dehát miért???

Jó kérdés, hirtelen nem tudok választ adni, látszik, hogy még nincs gyerekem, a nővérnek viszont van, ő azonnal felel: azért, drágám, mert a természet ezt nagyon bölcsen így alkotta meg, na, feküdjön le szépen.

Ordít, visít, vergődik a vizsgálat közben, sír és szidalmaz, mikor végzek, megkérdezi: akkor most ez volt a szülés? Nem, kedves, sajnos nem, na keljen fel, ki kell töltenünk még pár papírt. Leülök az asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy pár óra múlva nekem ezt az asszonykát össze kell majd varrnom... ujjujjujj.

Sok érdekességet megtudunk a hátteréből, mint például, hogy javítóintézetbe került, mert verekedett (ajjajj, nagy bajban vagyok), hogy 17 éves létére egy nála 30 évvel idősebb férfival él együtt immár négy éve, és mikor a nővér finoman megjegyzi, hogy talán várhatott volna még a gyermekvállalással, felháborodva rendreutasít minket, hogy a tizenhárom éves húga már négy hónapja megszült. Értettük.

Visszaérve a szobámba leülök az ágy szélére, és érzem, milyen rettentő kicsi vagyok, milyen rettentő nagy bajban, és imádkozom, hogy Isten adjon valahogy erőt és türelmet, mert hajnaltájt nagyon el tudom veszteni az önuralmamat, nagyon nehezen tűröm az aggresszív visítozókat, és még a végén jól megtépnek.

Legközelebb burkot repeszteni megyek föl, iszonyatos visítás kíséri, és bőszen rám kiabál: ez csúnya volt! Végül a szomszéd ágyon fekvővel egyszerre kezdenek szülni, a másik talán picit hamarabb, oda öltözök be, és felhívom az egyik ügyeletestársat, hogy jöjjön segíteni.

Nehezen boldogulnak, ő is megkapja párszor, hogy ez csúnya volt, halálsikolyok tömkelege, az én szülőnőm nagyjából jól együttműködik, a szomszéd ágyról a szakorvos szid is rendesen: " na ezt még visszakapja, Farkas... maga aztán tud választani... a hülye vén szakorvosoknak hagyja az ilyen eseteket, maga meg beáll a könnyű szülésbe, na jól van, ez még sokba fog kerülni magának..." Persze nem gondolja komolyan, nevetünk is sokat kínunkban. Végre megszületnek a babák, ugyanabban a percben, kedvencünk fel is kiált rögtön: császármetszéssel szültem, doktor úr?

Versenyt varrunk, a szakorvos dörmög: " ha maga végez előbb, az csak azért van, mert én császármetszést csináltam!" De hiába, én nyerek. Majd viszek neki egy kis süteményt vigaszdíjnak.