A tegnapi nap reggeltől kezdve megdöntött mindenféle pocséksági rekordot. Nem aludtam ki magam rendesen, és egész délelőtt csak ment a fel-alá rohangálás receptekkel, papírokkal, zárójelentésekkel, türelmetlen, rosszkedvű emberek között, senkinek nem volt kedve dolgozni, és ilyenkor persze a legkisebbeken és legbénábbakon csattan az ostor, merthogy miért olyan kicsik és bénák?
A hivatalos munkaidőben (fél négyig) nem sok érdemleges történt két császármetszésen kívül, amikben rosszabbul asszisztáltam, mint valaha - ezt mások is így látták, és a véleményüket világért sem rejtették volna véka alá. Aztán négytől indult a nagyüzem, valahogy mindenkinek szülni támadt kedve, indult a rohangálás mentőket felvenni, szüléseket vezetni, szüléseket lekönyvelni számtalan felesleges papírra.
Estére már annyira kiborultam, hogy bezárkóztam kicsit a szülőszoba vécéjébe bőgni (arra nem volt lehetőség, hogy lemenjek a szobába, mert bármikor megszülhetett valaki), és azt hajtogattam, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz, a napnál is nyilvánvalóbb, hogy nem vagyok egészségügyi pályára termett, tévedés az orvosi címem, vagy ha mégsem, akkor nem ilyen akut szakmát kellene választanom, valami nyugisabbat inkább, és főként valami könnyebbet, amiben nem vagyok ennyire béna. Persze mindeközben tudtam, hogy ez az egész nem igaz, mert Isten maga szerezte nekem ezt a helyet, és ő talán kicsit jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint én. Ez volt az egyetlen, ami megvigasztalt, és valamennyire erőt öntött belém.
Aztán feltápászkodtam, arcot mostam, levezettem egy szülést, míg varrtam az egyik kismamát, addig buzgón fohászkodtam, hogy a szomszéd ágyon vajúdó bírja még egy picikét (a hangokból ítélve megvolt az okom az aggodalomra, hogy hamarabb megszül, minthogy én végzek), és próbáltam minél sebesebben varrni.
Végül megvárt az utolsó asszonyka is (aznap a tizenegyedik szülőnőnk), ő is megszült szépen, én meg elkezdtem lesuvickolni magamat, és szemügyre venni a ruhámat, hogy a lyukakon és foltozásokon kívül miféle tiritarka díszítést viselek még magamon, mikor a legutoljára szült kismama megszólalt.
- Doktornő, maga hogy bírja ezt? Mióta engem hozott a mentő, maga még el sem mozdult innen! Szereti ezt csinálni?
Nyögtem valamit, hogy persze, szeretem, ami az esetek 99%-ában igaz is, tegnap este nem voltam épp a szerelem csúcspontján, bár a két legutolsó szülés megnyugtatott, szépen mentek, nyugodt, begyakorolt mozdulatokkal, végre úgy éreztem, mégis ragadt rám valami.
- Most már aztán menjen gyorsan pihenni! Nagyon fáradt lehet!
Néztem az asszonyt, aki épp most szült meg, és akihez egész este egy mosolyom sem volt a nagy kapkodásban, megszégyenítő volt, hogy épp ő törődik velem és kedves hozzám, de rettenetesen jólesett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése