Fél hatkor csörög az ébresztő. Lenyomom, még tíz perc. Valahogy nem tudatosult még bennem a munkával eltöltött lassan négy hónap alatt, hogy tíz perc múlva sem leszek kipihentebb. Sajnos kikapcsoltam a szundi gombot is... tovasodor az álom, kínai zacskós levesek, és rengeteg Ármin nevű egyén szerepel benne, kezd gyanús lenni ez a sok Ármin, álmomban kezdem sejteni, hogy tíz perc alatt nem találkozhattam volna ennyivel, és rémülten felriadok. Fél hét. Szuper.
Kipattanok az ágyból, irány a fürdőszoba, hajat kell mosni, lassú, álmos mozdulatokkal mosom a hajam, közben szidom saját magam, hogy Eszterke, ne aludjál, igyekezz, tempó, negyvenkor indulni kell! Fogmosás, hajszárítás, ruhakeresgélés, milyen szerencse, hogy alig van ruhám, most legalább nem kell törni a fejem, hogy mit vegyek fel. Azt, amit minden nap, kész! Szerencsére legalább az ebédemet elcsomagoltam tegnap, meg a frissen vasalt fehér ruhámat, felkapom, aztán nyomás! Csak öt perccel indulok később, mint szoktam, és még a csizmámat is megtakarítottam. Büszke vagyok.
Fülemben a Debrecen Rádió, mindig ezt hallgatom, rettenetes magyar szám a vadonatúj érzésről, egyszerűen nem bírom összerakni a szövegét, de lehet, hogy mégiscsak van valami értelme, egyszerűen én vagyok túl sötét ahhoz, hogy felfogjam. Elkezd bennem motoszkálni, hogy elmaradt a reggeli Bibliaolvasás, az ima, én meg ezt a szörnyedelmet hallgatom, ahelyett, hogy imádkoznék. Ki a fülből a fülhallgató, kezdem számba venni a napot, a barátokat szanaszéjjel az országban (sőt, Európában), kérem mindenkire az áldást, közben beázik a csizmám, pedig vettem hozzá vízhatlanító sprayt, de minek is használnám
Időben beérek, az ajtóban belefutok az ügyeletes rezidenstársba, rémesen néz ki, akárcsak én tegnap reggel, mikor hazamentem ügyeletből. Fénysebességgel öltözködöm, gyűrött a zöld ruhám meg nagy is, mindenem kint van belőle, lecsúszik a vállamról, le kéne cserélni, felfutok a harmadik emeletre lecserélni, közben benézek a szülőszobára: mi újság? Nemsoká szülni fogunk. Ok, akkor szóljatok le, ha tényleg szülés van, vizitelnem kell a gyermekágyas osztályt.
Rohamvizit a gyermekágyon, nem szeretek rohanni, szeretek normálisan elbeszélgetni az asszonyokkal, hogy mi újság. Az asszonyok egy része nincs a szobában, és hiába kérjük mindig őket, nem öltöznek le alulról, és nem ágyban fekve várják a vizitet. Toporgok, próbálok kedves lenni, nem túl türelmetlen, közben fohászkodok, hogy ne szüljön meg odafent az az asszony, amíg körbe nem értem. Mintha soha nem érne véget a vizit, rengeteg gyermekágyasunk van, lecsapom a kartonokat az asztalra, és rohanok fel a lépcsőn: na, mi újság? Semmi, lehet, hogy egyáltalán nem is lesz ebből spontán szülés, mindjárt jön a főorvos úr elbírálni, hogy császármetszés lesz-e. Visszarohanok a gyermekágyra, hogy megkaptuk-e már a listát a kisbabákról, akiket hazaengednek, hogy tudjam írni az asszonyok zárójelentését. Nem kaptuk. Akkor megyek fel a megbeszélésre. Akkor veszem észre, hogy megint szuper minőségű zsilipruhát sikerült kiválasztanom, a mellemen több helyen is lyuk tátong rajta. Szuper! Így viziteltem le, és így rohangálok már fél órája a házban. Na, akkor újabb ruhacsere, csak XXL-esek vannak, szerencsére egy tündéri szülésznő megszán, és ad a dugikészletükből egy rendes méretűt.
Megbeszélés, feszülten figyelek, nem beszélgetek, sosem szoktam. A mellettem ülő szigorló kap egy regisztrátumot a magzati szívműködésről, öt perc múlva elemeznie kell, kétségbeesetten forgatja, engem kérdezget. Suttogva magyarázok, persze, épp akkor, mikor az osztályvezető főorvos hozzám szól, nem hallom, az előttem ülő kollega fogja meg a karomat: Eszter, te vizitelted a gyerekágyat? Jaj, igen, elnézést, főorvos úr, ég a képem.
Megbeszélés után rohanás le, megkaptuk a listát, jöhetnek a zárójelentések, recepteket is kell írni, a nyomtató szokás szerint beszívja-összegyűri a papírokat, mérsékelten püfölöm.
Készen vannak a zárójelentések, császármetszésbe kell menni, rohanás fel. Még nem most rögtön, van egy szusszanásnyi idő. Rohanás le, felírom a még hiányzó receptet, rohanás vissza. A császármetszés jól megy, örülök, nem mindig megy jól, igazából orvosa válogatja, van, akinek nagyon könnyű asszisztálni, van, akinek lehetetlen, szerencsére most egy áldott jó emberrel vagyok együtt, minden nyugis, az utolsó pillanatban mégsem az a műtősnő jött be, aki gyűlöl engem, minden csodás. Kimegyünk, gyerünk lepapírozni, kétféle naplóba kell beírni az adatokat, a szülésről és a csecsemőről is írunk egy lapot, és kazalnyi beleegyezőt kell aláírni. Mintha lenne értelme, ha valami baj van, hiába írták alá, hogy tudomást vesznek a szövődményekről, a mi hátsó felünket fogják szétrúgni, de azért csak írjuk, ezt kéri a törvény.
Dugig van a szülőszoba, mindenki érzi a frontot, az asszonyok szülnek, a munkatársak fejfájósak, fáradtak és idegesek. Bónuszként ma még festik is a szülőszobát, na, nem azt a részét, ahol az asszonyok fekszenek, azért az kicsit durva lenne, csak a folyosót meg az előteret. Az asszonyok jajgatnak, kiabálnak, a festők fütyörésznek, mindent összejárkálnak, rettenetes a szag.
Hívnak a gyermekágyról, számonkérő hang, doktornő, elfelejtetted kiszedni a varratot, nem, nem felejtettem el, csak császármetszésbe kellett mennem, kicsit bosszús leszek, nem szokásom elmászkálni cigizni/kávézni/a szobába kaszinózni, rosszulesik, hogy nem jut eszükbe, valószínűleg azért nem szedtem ki, mert fontosabb dolgom volt. Na, gyerünk varratot szedni, közben kiadtak egy újabb adag kisbabát, jöhetnek az új zárójelentések.
Maradt egy kicsi az ebédből, nekem is adnak belőle, állva bekanalazom, nagyon jólesik, már kezdek szédülni. Jöhet a délutáni munka, előre elkezdem írni a zárójelentéseket, mert nem két perc őket megírni, és utálom, mikor reggel türelmetlenkednek, hogy mikor leszek már készen. Megírok vagy húsz zárójelentést, a fejem már majd' széthasad, a számítógép a fűtőtest mellett van, nem lehet rendesen lecsavarni, mindig majd' felrobbanok a melegtől, és már a gépelést is nagyon unom, soha nem lesz vége.
Végre befejezem, három óra, rohannom kell, fél négykor megy a troli, négyre megyek vezetni, nem tudom, hogy fog menni, múlt héten olyan borzasztó volt, hogy még most is bukfencet vet a gyomrom, ha rágondolok. Felszaladok a szülőszobára, hogy megnézzem, átvették-e az ügyeletesek, szólok nekik, hogy elmentem.
Az ügyeletesek épp egy császármetszésbe mosakszanak, kicsit lelombozva megkérdezem, maradjak, amíg végeztek? Hát, köszi, igen. Akkor ez még legalább negyven perc, na, ez frankó, el fogok késni, felhívom az oktatót, hogy számítson rá. Nézem az órát, közben elkezdem a császármetszés papírmunkáját, mindjárt kijönnek, már harmincöt van... Eszter, gyere szülésbe.
Először szül, lesz gátmetszés is, varrni kell, kizárt, hogy négy előtt elszabaduljak. Negyvenötre megvan a baba, egészkor elkezdem bevarrni, tizenhárom perc alatt kész a varrat, de már hiába. Erre mondják azt, hogy ez a hajó elment. Búsan felhívom az oktatót, nem megyek ma, és töröljük a holnap négy órát is, ez nem fog menni. Odaveszett ötezer forintom, nem esik jól.
Lemegyek a szobába, és olyan csigalassan öltözöm, ahogy csak tudok. Ennyi rohanás után rám fér... És jöhet a vásárlás, a csekkek befizetése és a főzés. Háromnegyed ötkor lépek ki az ajtón, sötét van, mint reggel, mikor elindultam. Holnap újra itt.
