Egy kis hazai

Esti beszélgetés a boltban:

Én (az ablaknál állok, és észreveszek egy gólyát): Marci, gyere gyorsan, itt repül egy gólya! Nézd, itt repül, itt repül!
Részeg ember: Mi repül? Egy ufó?
Marci (mélységes megrökönyödéssel) : Mindig tudtam, hogy tudatlan vagy...

További tudnivalók Góliátról:
Büszke volt és vakverő.

Mi a közös az emberekben, a sünökben és az almavirágokban?

Állítólag, ahogy öregszünk, egyre kevésbé csodálkozunk rá a minket körülvevő világra. Vannak persze örökifjak, akik tudatosan megőrzik a rácsodálkozás képességét, de az alapvető tendencia nem ez. Állítólag.

Én ezt megcáfolnám. Egyáltalán nem vagyok az az örömre törekvő típus, és elé ritkán végzek arra irányuló trenírozást, hogy fennmaradjon bennem az örömre és a csodálatra való képesség. Mégis, azt veszem észre, hogy a világ szebb, mint kiskoromban. (Bár az is igaz, hogy a múltkor, mikor a húgom meglátta, hogy a Királylányok könyvét olvasom az ágyban, kétségbe vonta a felnőttségemet.) A virágok színe, illata erősebb, intenzívebb, mint valaha. Az ég kékebb. A szél erősebb. Az eső csak úgy zuhog, és gyönyörű. Több a szivárvány. A naplemente minden este más, és olyan, mintha a kedvemért valaki egy festékesdobozt borított volna az égre (szeretem az élénk színeket!). A sárga ragyogóbb, a zöld harsogóbb, a lila lilább, a ciklámenről, a rózsaszínről vagy a tűzpirosról nem is beszélve.

Bámulatom legújabb tárgya az almavirág. Hazafelé menet, mikor kiszabadulok a városból, többnyire az ablakra tapadok, és álmélkodom. Mikor nőtt ez a fű? Jé, már hervadnak a tulipánok? De hisz csak most nyíltak ki! Honnan kerültek elő ezek az orgonák? Így vettem észre a viruló almafákat is, és legnagyobb örömömre a kertünkben is találtam egy csodás fát. Micsoda illata van a virágainak!

Ahogy a virágait simogattam, azon gondolkoztam, hogy bár én persze egyformának látom őket, mégsem egyformák. Félelmetes belegondolni, hogy Isten ennyi almavirágot kigondolt és megalkotott! Hisz ezek csak almavirágok! És ez csak az idei garnitúra. Soha nem lesz még egyszer ilyen, mint ők. Már a gondolattól is szédülni kezdek.

És hogyan lehetne kiválasztani közülük a legszebbet? Ugyan, ki lenne képes erre? Hiszen olyan egyformák, és mind szépek. És a sünökre gondoltam, a borzokra, a fűszálakra, az orgonavirágokra, a kisbárányokra. Ki mondja meg, hogy melyik szép? Nekem ez a sün tetszik, neked a másik. A sünök meg esetleg mindkettőt, amit mi szépnek neveztünk, tök rondának tartják. Nevetséges gondolat, beismerem, a sünök szépségéről elmélkedni, és nem is lehet teljesen magunkra vonatkoztatni, de azért mégis megragadt bennem ez a gondolat. Ki határoz meg engem? A többi sün? (Azaz ember.) Szerintem mondjuk az a szép egy sünben, ha hegyes az orra, de a többi sün ezt szépséghibának tartja. Na, most akkor kinek van igaza? És akkor még nem is számolunk azzal, hogy esetleg a sünök között is változik a divat.

Időnként, azaz gyakran szenvedek a divattól, vagyis attól, hogy teljesen más fajta lányok vannak most divatban, mint én, és ettől időnként, azaz gyakran lehangolt vagyok. Ha ez legközelebb előfordul, megnézem magamnak ezt az almavirágot.

Napi Pollyanna

                                           
                         Ha jobban belegondolsz, bőven van rá okod.

Nehéz a dolga a brontoszauruszmamának

- Mit ásol, te héja?
- Kutat.
- Minek a kút, héja?
- Víznek.
- Minek a víz, héja?
- Főzni.
- Mit főzöl, te héja?
- Brontoszauruszkölyköt.
- A magadét, héja?
- A tiedet ellopom!
- Anyja vagyok, nem hagyom, hess!

/Elhangzott egy esti fürdőzés közben./

Pollyanna és önsorsrontás

Önsorsrontás. Hallottatok már ilyen furcsa szót? Én ma találkoztam vele először, és nagyon szíven talált.

Az a nagy helyzet, hogy mint az előző bejegyzéseimből is kiderült, eléggé küszködök a belgyógyászattal. Csak telnek a napok, nem haladok semerre, a homlokomra kitehetnék a MEGTELT! - táblát, és nő bennem a kétségbeesés. A tegnapi napom sem ért semmit tanulás szempontjából, és este úgy döntöttem, vasárnap félreteszem a tanulnivalómat, és átgondolom a dolgaimat, mert ez így nem fog menni (egyébként szégyellem magam, amiért sokszor csak fakultatívan tartom be Isten törvényeit). 

A délelőtti Istentiszteleten a hegyekről volt szó, amik az életünkben tornyosulnak, és hogy ezeket vagy el kell mozdítani a hitünkkel, vagy neki kell rugaszkodnunk, hogy megmásszuk. Tudtam, hogy minden szó nekem szól, de csak bőgtem. Annyira rám jött a frász, hogy nekem itt most egy heggyel kell birkózni.

Aztán hazajöttem, és míg sült az ebédem, blogokat olvasgattam. Az egyikben találkoztam ezzel a szóval, hogy önsorsrontás, és hogy milyen rémesek az olyan emberek, akik állandóan csak a negatív dolgokat látják maguk körül, és képtelenek bárminek is örülni. És akkor megint rám jött a frász, hogy talán én is ilyen önsorsrontó vagyok? 

Annyira komolyan veszem az életet, az összes kis nehézségével együtt. Azt is hegynek látom, ami nem is az. És egyébként meg mit kell annyira megrémülni a hegyektől? A hegyek nem olyan rémisztő dolgok. Nincsenek fogaik, körmeik, nem fognak rád ugrani és felfalni. Isten azt ígérte, hogy ad erőt a megmászásukhoz, vagy elmozdításukhoz. Fel kell mérni a helyzetet, hogy mi is a teendő, összeszedni a szükséges eszközöket, terveket kovácsolni... de minek úgy megijedni? Minek rettegni? Minek kétségbeesni?

Ma Pollyannát olvastam szabadidőmben (Az élet játéka). Aki nem ismerné, Pollyana arról híres, hogy mindig megtalálja mindenben azt, aminek éppen örülni lehet, akkor is, ha a helyzet nem éppen a legfényesebb. Sokszor gondoltam már arra, hogy nekem is milyen jó lenne így élni, de aztán nem jutottam el a kivitelezésig.

Bátorítok mindenkit arra, hogy ne legyünk önsorsrontók, semmilyen tekintetben. Ha felismerjük, hogy valamilyen síkon változtatni kell az életünkön, ne habozzunk. Én is próbálkozom a változtatásokkal:) Most, második nekirugaszkodásra például már sokkal jobban sikerül mellőzni a csokoládét, és gyakrabban tornázni. A takarékoskodással már nem állok ilyen fényesen, de a mai napon újra végiggondolom, min kellene még finomítani, és annak is újra nekirugaszkodom.

Az a legnehezebb a kezdésben, hogy a legtöbb dolog nem megy azonnal, és az ember hajlamos feladni, "nekem ez úgysem megy!" - felkiáltással. Pláne, ha olyasvalamibe fogsz, ami sok embernek nem szokott menni. Pedig kár feladni, mert Isten sem erre bátorít minket.

Azt hiszem, ha szeretnék Pollyannához hasonlóan örülni az életnek, akkor végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amelyek folyton panaszkodásra késztetnek, akaratom ellenére (például az oktatásunk, vagy az egyedülállóságom), és megkeresni bennük a jó dolgokat.

Az egyedülállóság a könnyebb téma. Azért abban sok jó is van. Jó dolog, hogy nem vagyok senkihez lekötve most, mikor mindenkinek olyan nagy feszültséget okoz ez a munkakeresés - olyan nehéz két embernek egy városban munkát találnia. Nagyon örülök, hogy egyben végig tudtam csinálni az egyetemet, nem kellett megszakítani semmi miatt (pl. szülés). Örülök, hogy nem voltam házas az egyetemi éveim alatt, és gyerekeim sem születtek, mert elég rémes lett volna a kettőt egymás mellett csinálni, eléggé egymás rovására mentek volna, és az nem lett volna olyan jó. Jó egy kicsit még szabadon lenni, szabadon találkozni a barátaimmal, alkalmakat látogatni, mikor kedvem van hozzá, nem máshoz igazítani a napomat.

De az oktatásunk... jaj. Most így hirtelen azt mondanám, hogy abban aztán az égvilágon semmi jó nincsen. Na, de próbálkozzunk. Szóval, jó, hogy nem tandíjköteles az egyetem, mert akkor belőlem soha nem lehetne orvos. Jó az is, hogy ha nem is a legjobb módszerekkel, de azért próbálnak minket elég sok elméleti tudással teletömni, hogy minél több dologról legyen fogalmunk. Jó, hogy ez a hatodév már lazább, mint az előzőek - egyszerre csak egy dologra kell koncentrálni, és magam dönthetem el, mikor megyek vizsgázni.

Igazából mindig iszonyúan felbosszant, mikor az emberek arról kezdenek lelkendezni, hogy jaj, de jó már nekem, mert ezen a gyakorlati éven biztosan annyi hasznos és jó dolgot tapasztalhatok, és milyen érdekes lehet benn a kórházban. Ilyenkor szoktam robbanni, és akkor elkezdődik a panaszkodás. Ezentúl igyekszem egyszerűen úgy tenni, mintha ezt nem is hallottam volna, teszek egy megjegyzést a fent olvashatók közül, és ügyesen átugrok a témán.

"...én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.
Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 

Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,11-13

Késő bánat

Ha jártam volna a Klinikába, talán összejövök ott valakivel.
Talán egy belgyógyászpalánta lett volna.
Mostanra talán már belgyógyász lenne.
Talán elmagyarázná nekem, miről is szól ez a belgyógyászat.

"... ont monoton bút konokon és fájón"

Szeretitek az Őszi sanzont? Én nagyon. A Tóth Árpád-fordítást, persze. Nem mintha valami értelme lenne a versnek - ez is amolyan szerelemdolog nálam, mint a Győztes leszel, amiről már írtam korábban.

Most nem az ősz húrja ontja rám a monoton bút, hanem a belgyógyászat. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a belgyógyászatot. Vagyis a gyakorlatokat teljes szívemből utáltam mindig is, mert a nagybetűs UNALMAT testesítették meg (a hely, ahol soha semmi nem történik, ha mégis, akkor meg kiküldenek a folyosóra). De maga a tantárgy hasznos, én ezt teljesen belátom. De valahogy elfogyott az erőm így a végére.

Persze, ez nem új keletű dolog. Ezen az egész nyomorult hatodéven úgy vonszolom már magam végig, mint egy nagybeteg. Nem bírom. Nem megy már. Az erőm végéhez értem már nagyon rég. Szégyellem magam, mikor nem orvosisokkal beszélek, és ők lelkendeznek, milyen jó nekem, hogy már mindjárt végzek, és hogy milyen irtó érdekes lehet ez a gyakorlati év, és mennyire szép, nemes és nagyszerű ez a szakma. Most mit mondjak? Biztosan az, de nekem már elég volt. Egy porcikám sem kívánja.

Bebizonyították, hogy semmi vagyok, senki vagyok, semmit nem tudok, semmit nem érek. Erről szóltak az első évek. Eleinte ment a rivalizálás ezerrel, aztán lassan ellankadtak a szárnyak. Negyedéven már nem bírt senki rivalizálni, mindenki örült, hogy bent maradt, és hogy túlél. Negyedéven már fapofával fogta az ember az négyszáz oldalas könyvet, amire három napot kapott. Tessék megtanulni. Jó, hát lássuk, mire megyünk. Sok mindenre nem, de azért próbálkoztunk. Ezt is lehet bírni egy darabig.

Most meg itt ülök, itt van mellettem Tulassay belgyógyászat könyve, kétezer oldal. Meg persze van még pár másik könyv is, azok is jók. Egy oldalt nem bírok elolvasni hányinger nélkül.

Józsefre gondolok. József a börtönben. Neki sem lehetett túl vicces. És neki még papírcsíkja sem volt, amiről minden este levághatott volna egy darabot, mert nem tudhatta, hogy szabadul-e valaha. Hogy bírnak ki az emberek ilyesmit? Hogy lehet bírni a monoton, szürke, egyforma napokat, válladon a teherrel, ami túl nagynak bizonyult, amiről kiderült, hogy túl kicsi vagy hozzá, mégsem lehet letenni? Hogy lehet ezt kibírni?

Bárcsak tudhatnám, hogy fel fog oldódni a szívemben ez az érzés. Ez a kiégtem-nem-bírom-érzés. Honnan szerezhetném vissza a lelkesedésemet? Honnan tudhatom, hogy kisorvosként nem leszek ugyanilyen kiégett?

Engedelmesség. Az engedelmesség néha kitartást jelent az undok, szürke napokon, amelyek azt éreztetik, hogy soha nem lesz végük. Isten embere ilyenkor megfeszíti minden erejét - mert ezek a napok talán több erőt igényelnek azoknál, amikor valami borzasztó dolog történik -, és küzd, mert tudja, hogy ez a nap is része a TERVNEK.