Happily forever after

Megírta Grimm, Jókai és Austen is. Elolvastuk, elhittük. Aztán megnőttünk, és a dolgok összekuszálódtak.

Sosem álltam túl jól ezzel a témával. Úgy értem, mindig reméltem, hogy én is találkozom végre az igazival, de kb. annyira tűnt a dolog valóságosnak, mint Noé és a bárkája. Természetesen elhiszem, hogy egyszer élt Noé és épített egy bárkát, de az egész olyan valószínűtlenül régen történt, és valahogy olyan távol van az életemtől. Sokat, ó, rengeteget harcoltam ezzel kapcsolatban Istennel, sírtam, könyörögtem, követelőztem, duzzogtam, hittem, elvesztettem a hitemet, megint bizakodtam, megint elbizonytalanodtam. Sok tévedés volt az úton, csalódás, megalázottság, maradék önbecsülés elvesztése, fel-nem-vevő-szekér után futás, beállás a sorba száz rajongó mögé.

Azt hiszem, a 25+ konferencián fordult egy nagyot a szemléletem. Nem tudnám megmondani, miért bátorodtam fel, látva a rengeteg egyedülálló lányt, akik fogalmam sincs, miért vannak még egyedül, és a fiúkat, akikről most nem ejtek szót. Talán a helyzet abszurditása okozta. Egyszerre bizonyos lettem abban, hogy ez nem lehet igaz, hogy ilyen helyekre kell járnom, és ilyen megalázó helyzetekbe kell hozni magam. Hirtelen megértettem, hogy Isten ennél sokkal jobban szeret engem. Azt szeretné, ha élnék a képességeimmel, kibontakoztatnám őket, örülnék az életnek, és várnék rá, hogy beváltja az ígéretét, miszerint gondoskodik rólam ezen a téren is.

Ettől persze nem állt meg az élet, és nem törlődtek el örökre a kételyek. Még csak Csipkerózsika-vakcinát sem kaptam, amitől az ember szíve elalszik, és nem lesz szerelmes nem megfelelő személyekbe. (Brrr...). Megvannak a napi küzdelmeim, és időnként erősen rám tör a vágyódás vagy a hitetlenség ("úgyse lesz ennek az időszaknak sose vége, arra rendeltettem, hogy hatvanéves koromig mások gyerekeit segítsem a világra, brühühü")

Például ma voltam bent a szülészeten egy kis pluszmunkára. Az ilyesmi kétfelől is hasznos, egyrészt szeretek bent lenni (ha van mit csinálni), másrészt látják az ábrázatomat, ami előnyt jelenthet, ha el kell dönteni, kit vesznek fel (a szorgalmasabbat, gondolom). A főorvos műtét közben megkérdezte, hogy van-e már vőlegényem, és nemleges válaszomra erősen buzdított, hogy akkor itt az ideje belehúzni, mert diploma után a lehetőségek a törtrészükre csökkennek, és egyébként is, harminc felett a férfiak vagy foglaltak vagy homoszexuálisak. Aztán mikor vége lett a műtéti programnak, még utánam kiabált a lépcsőfordulóból, hogy most már irány haza, és hétvégén tessék a diszkóba menni és pasit fogni.
Jó szokásomhoz híven hallgattam, mint egy kis sült hal (vagy tök, vagy bármilyen más sült étel), pedig mondhattam volna, hogy 1. még nagyon messze vagyok a harminctól 2. hiszem, hogy Isten gondoskodni fog rólam, és őt tapasztalataim szerint nem befolyásolják a statisztikák.

Azért picit mindig megingat, mikor valaki kedvesen az orrom alá dörgöli, hogy ideje lenne igyekezni. De Isten olyan kedvesen mellém áll a kételyeimben! A konferencia óta sokszorosan érzem ezt. Délután elkedvetlenedve mondtam a húgomnak, hogy megtalálni a megfelelő fiút (megfelelő = hívő, de nem csak állítja magáról, hanem tesz is olyasmiket, amik ezt igazolják; nem infantilis; képes vállalni a vezető szerepet; szeret is engem; én is szeretem) körülbelül olyan valószínű, mint elhozni az ördög három arany hajszálát (bocsánat a pogány példáért, de meséket olvastam a napokban). Ő csak annyit mondott erre: "hát, nem is neked kell elhozni". Mellbe vágott, és helyre is állított rögtön ez a mondat. Utána megnéztem a levelesládámat, és kaptam egy képeslapot az Alfa-Omega fórumról. Ez állt benne: "Drága Testvérem! Tanuljunk meg hálát adni és örvendezni az Úr jóságán. Ne legyünk szűk látókörűek a problémákat nézve. Lássuk meg szeretetének és kegyelmének nagyságát a saját életünkre nézve."
Vagy az igék, amik már hónapok óta kísérnek és előjönnek ebben a témában, és amiket most a héten csokorba kötve kaptam a Cseri Kálmán-igehirdetéseken:

"Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)

"Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti." (Zsolt. 37,5)

"Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat." (Zsolt 27,14)

 Végül a legnagyobb "kedvenc", amit még a születésnapomon is megkaptam:

"Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem." (Zsolt. 32,8)

Hát, ha valamire, akkor arra óriási szükségem van, hogy valaki megbízható személynek rajtam legyen a szeme ebben az ügyben.

Gondolatok a kísértésről

Van az úgy, hogy jön a kísértés.
Van az úgy, hogy egyáltalán nem vagy felkészülve, és akkorát esel, hogy csak úgy porzik.
Legközelebb aztán, ha felismered, úgy menekülsz, ahogy csak bírsz, hiszen a múltkori eséstől még mindig sajognak a csontjaid.

Aztán van a rosszabbik eset.
Találkoztál egy kísértéssel a múltban, és jól felvértezted magad ellene. Ezerszer végigvetted, miért nem jó végigmenni az úton. Megerősödtél, és most talál rád ismét a kísértés. Neked ugrik. Egy kicsit megtántorodsz, de nocsak... állva maradtál. Büszkeség tölt el: állva maradtam! Erős vagyok!
Innentől kezdve csak játszadozol a kísértéssel. Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg tudsz állni ellene. Jó érzés erősnek lenni, jó érzés, hogy kontrollálni tudod a dolgokat, és jó érzés kacérkodni a kísértéssel.
Persze nem veszed észre, hogy minden egyes támadással gyengülsz, mert hát ezek is csak olyan apró rezdüléseket váltanak ki belőled, mint a legelső támadás, és mindenki láthatja, hogy még mindig állsz.
Ugye, nem kell tovább mesélnem a történetet, melyben a főhős sokkal nagyobbat bukik, mint az első esetben, és ez azért is sokkal rosszabb, mert itt minden bukik - az önbecsülés leginkább.

Furcsának találom ezt a saját magamban is felfedezett hozzáállást, hogy Krisztus nélkül szeretném megoldani a dolgaimat. Azt szeretném, ha erős és ügyes lennék akkor is, ha épp nincs rendben a lelki életem, és szeretném kontrollálni a dolgokat.

Jobb tisztában lenni azzal, hogy nem vagyunk sem ügyesek, sem erősek. Jézus az, de mi nem vagyunk. Ha jön valami kísértés, jobb azt mondani: Atyám, kérlek, segíts felvenni a nyúlcipőt, aztán szaladjunk. Jobb tudni magunkról, hogy gyengék vagyunk, nem tudunk kontrollálni semmit, de Isten szeret minket - így nem kell összezuhannunk, ha rájövünk, hogy mégsem vagyunk olyan erősek, mint hittük. És mivel nem hisszük magunkat erősnek, elszaladunk a kísértés elől. Megmarad az önbecsülés is, elmarad a zuhanás is. Dupla haszon, mondhatni.

 "Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék." (1Kor 10,12)

Mese a cipőről, amelyik könyvvé változott

A fent említett varázslatot én hajtottam végre. Nem varázspálcával, bár egyes körökben TepsiTündérnek hívnak. Az úgy volt, hogy kaptam anyától pénzt cipőre, merthogy nemrég ünnepeltük a születésnapomat. Tényleg cipőt akartam venni belőle, és persze fogok is, mert muszáj. De sajnos útban a cipőbolt felé meg kellett állnom az optikusnál, mert kedvenc öcséim egyike hétvégén lefejelte a szemüvegem, és azóta folyton lepottyant. Az optikustól pedig mindössze tíz méterre van KÉT antikvárium is.

Az a helyzet, hogy én a kosztpénzemet is gátlástalanul elköltöm könyvre, nemhogy a cipőpénzemet. De mindenkivel örömmel tudatom, hogy a Gambrinusz közben az eddigi szuper antikvárium mellett nyílt egy újabb szuper antikvárium - már láttam egy ideje, hogy megnyílt, de ma le is teszteltem, és jelentem, nagyon meg vagyok vele elégedve! Sebtiben három csoportba osztottam a könyveket: amiket szeretnék megvenni, amiket nagyon szeretnék megvenni, és amiket muszáj megvennem.
Mielőtt bárki frászt kapna: nem, nem költöttem el egy teljes cipő árát könyvre. Csak épp annyit, hogy ezen a héten már ne tudjam megvenni. De sebaj! Azért bementem a cipőboltba, és elégedetten nyugtáztam, hogy az összes cipő tök ronda. Mindössze egy tetszett, abból meg csak 38-39-es méret volt. Boldogan távoztam.

Két könyvet szereztem végül. Az egyik a Királylányok könyve (egyrészt gyűjtöm a mesekönyveket, másrészt az embernek ismernie kell a saját fajtáját). A másik F. Nagy Angéla Különleges konyha című szakácskönyve. Sok szakács zengedezett már F. Nagy Angéláról, hogy mennyit tanult tőle, úgyhogy itt az idő, hogy én is megismerjem. És a TepsiTündér név ellenére (mely, valljuk be, igen hízelgő), a fazékhoz-fakanálhoz még a tepsinél is nagyobb az affinitásom.

Alátámasztásul, hogy a könyvek mennyire jó barátok, álljon itt egy vers egy könyvből, amit a múltkor "turkáltam". /Címe: Ami a szívedet nyomja/

SIW WIDERBERG
LECKE

Stefan beteg.
Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
"Én hoztam el
a leckét"
mondom majd neki.
"Mert Magnus is beteg, 
azért jöttem én
a leckével."
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
"Hát szia, Stefan"
mondom végül.
"Hát szia, Ingrid"
mondja ő.

Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.

Néha tényleg csőstül jön a baj

"Az, hogy csőstül jön a baj, azt jelenti, hogy sokáig senki nem akarja feleségül venni az embert, aztán egyszerre többen is" állapítja meg Cecily King L. M. Montgomery egyik regényében.

Hát, ezt is jelentheti, meg azt is, hogy vannak napok, amikor egyszerre sokakról tudod meg, hogy elbuktak, hogy nehézségekben vannak, hogy becsapódott az orruk előtt egy ajtó, és hogy Isten mintha nem működne.

Ilyen napokon egyrészt gyötör a fájdalom meg egy csomó kétely, nem érted, hogy miért történnek meg dolgok, azt sem érted, hogy ha ő elbukott, te hogy fogsz megállni - hiszen semmivel sem vagy nála különb.
Másrészt tudod, hogy Krisztus leszállt a poklokra, de vissza is jött onnan, és ez azt jelenti, hogy van szabadulás, hogy van második esély, hogy van újrakezdés, hogy van értelme az életnek, hogy nem itt van a vége a történetnek, hogy semmilyen fájdalom vagy bukás nem szakaszthat el a Krisztus szeretetétől.

Győztes leszel!

Van egy ilyen ének. Ismeritek? Az az igazság, hogy nem nagyon szeretem az angolból fordított énekeket. Az olyanokat meg, amelyek zenekar nélkül inkább nyöszörgésnek/céltalan kiabálásnak hangzanak, pláne nem. Aztán vannak olyan énekek, amelyek mind a két kritériumnak megfelelnek, különösebb mondanivalójuk sincs, és mégis: puff, szíven találnak. Na, ezt hívják szerelemnek. Semmi értelme, és mégis. Ez az ének ilyen nekem.

Szeretnék győztes lenni, de harcolni utálok. Olyan fárasztó, váratlan és nehéz. És időnként elesel, arccal bele a sárba. Aztán bőgsz, azért is, mert elestél, és azért is, mert sajnos fel kell állnod. De aztán felállsz, megmosod az arcod, és továbbindulsz. Mosolyogva!
Na, valahogy így élem meg a harcot mostanában. Nem fájdalomként, hanem inkább valami irtózatos nyomásként, ami időnként kipréseli a tüdőmből a levegőt. Aztán új levegőhöz jutok, egy kis időre.

Nem akarom magam úgy beállítani, mint akinek a vállán van a bolygó terhe, mert nincs. Nincsenek is különösebb problémáim, a nagy harcomat leginkább az jelenti, hogy ezt felfogjam. Hogy elűzzem a rosszkedvemet, az önsajnálatomat, hogy a naponta jelentkező élethelyzeteket, amelyek túl nehezek nekem, folyamatosan le tudjam tenni Isten lába elé - mert rendszeresen magam akarok velük megküzdeni, és annak az a vége, hogy halálra rémülök és összeomlok.

Sejtelmem sincs, hogy hogyan kell győzni, mert még nem győztem, de leírom a dolgokat, amik segítettek az eddigi úton.

Az első segítségem nagyon triviális. Úgy jutottam hozzá, hogy nem tudtam rögtön megvenni a havi bérletemet, így biciklivel kellett járnom gyakorlatra. De ezentúl nem kényszerből, hanem önként választom ezt a közlekedési módot. Tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt, a vízcsapból is a mozgás jótékony hatása folyik, de nekem ez új volt. Otthon szoktam biciklizni nyáron, szeretem is, de az más. Nyár, szép környék, dombok, szabadság, pihenés - hogyne lenne boldog az ember? De egy borús reggelen, egy füstös, tökéletesen lapos városban, fejemben száz elintéznivalóval és ötszáz helytelen gondolattal ugyan mit segíthet egy kis mozgás?
Jelentem, sokat. Volt a héten egy nagyon pocsék reggelem, az előző nap keserű szájízével ébredtem, próbáltam helyrerázni magam, nem ment. Sírtam is kicsit még a bicikliút elején (nem praktikus amúgy, ha az egyik kezedben egy táskát is tartasz, és közben a forgalomban lavírozol), de 25 perc után, mire elértem a célomat, úgy láttam, hogy ez a bolygó, beleértve saját magamat is, határozottan szerethető.

Másik triviális segítség: a munka. A munka jó dolog. (Persze, ha szereted a munkádat.) Nekem ez most kicsit nehéz volt a héten, mert a diplomamunka-írás utolsó stádiumában vagyok, és egész nap a gép előtt görnyedni, gépelni anélkül a remény nélkül, hogy ennek valaha is vége lesz, nem épp a leglelkesítőbb. Szóval ez engem most inkább lenyomott, de abban igenis segített, hogy elterelte a gondolataimat a problémákról, amelyek nyomasztanak, de amelyeket egyelőre nem tudok megoldani.


Na és hát ne felejtsük el a lényeget. József, akiről mostanában már írtam, tudta a lényeget. Azt, hogy nem én vagyok a lényeg. Isten a lényeg, ő teremtette ezt az egész világmindenséget, és joga van ahhoz, hogy azt tegyen velünk, amit akar. Annyira csodálom Józsefet, ahogy bele tudott illeszkedni a tervbe. Számomra ez sokszor olyan idegen. Még hogy én rendeljem alá magam bárkinek is? Hogy ne az én életem, örömöm, boldogulásom legyen a középpont? Hogy esetleg szenvedjek azért, hogy egy nagyobb szabású tervben asszisztálhassak?


"Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46,11)

"Mi dolgunk a világon? küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért"

A vasárnap délutáni igehirdetés témája az volt, hogy hogyan találjuk meg azt a helyet, ahová Isten állítani akar bennünket. Mert mindenkinek vannak képességei, ajándékai, amiket Isten pont azért adott neki, hogy egy feladatkört be tudjon tölteni. És ha az ember azt választja hivatásául, amire rendeltetett, akkor az mély, igazi öröm forrásává válik számára, és azt fogja érezni nap mint nap: NA, EZ AZ!!
Nekem sokáig nem volt nyilvánvaló, hogy ha betöltöm a nekem szánt helyet, akkor boldog leszek. De mióta rájötem, nagyon csodás dolognak tartom! Elképzelem, ahogy Isten megalkotja az embert, ahogy ajándékokat, képességeket és vágyakat rejt belé - mindezt azért, hogy be tudja tölteni a helyet, amit speciálisan számára tervezett, és eközben nagyon boldog legyen. Miközben ezt végiggondolom, nagy-nagy hála tölt be, ugyanakkor elképedés - én sosem hittem, hogy Isten ilyen jó.

Szó esett az igehirdetésben arról is, hogy hogyan találjuk meg a nekünk szánt, speciális feladatot, de erre esély sincs, hogy visszaemlékezzek. Néhány talán eszembe jut.
Figyeljük, hogyan alakítja Isten a körülményeinket.
Figyeljünk oda másokra, mikor megkérdezik: nem gondoltál még arra, hogy ezzel és ezzel foglalkozz?
Figyeljünk oda a képességeinkre és a vágyainkra - mivel kapcsolatban érezzük azt, hogy ezt képesek lennénk életünk végéig csinálni?
Mi az, ami feltölt minket?
Mi az, amivel kapcsolatban azt érezzük: NA, EZ AZ?

És szóba került az is, hogy az emberek esetenként/általában/többnyire nem rögtön találják magukat a tökéletes helyen. Az igehirdető (Suhai György) is elmondta, hogy ő nyolc évig vergődött egy köztes állapotban, azt érezve, hogy amit csinál, nem okoz örömöt, amit csinálni szeretne, az előtt pedig bezárulnak a kapuk. Mivel azóta már megtalálta a helyét, most közösen levonhattuk a tanulságot - az embernek a köztes állapotokért is hálásnak kell lennie. Nem szabad azt éreznünk, hogy Isten "parkolópályára" állított minket, hogy elfeledkezett rólunk, hogy nincs is igazán terve velünk, hogy mi már csak így maradtunk.

Egyik nagy példaképem a bibliai József, így sokszor olvastam az élettörténetét, és annál is többet gondolkoztam róla. Eladták Egyiptomba - ott Potifárt szolgálva felvirágoztatta annak gazdaságát. Börtönbe került - másokat vigasztalt, bátorított. József valahogy mindig a helyén volt, mert neki nem saját maga volt a világ középpontja, hanem Isten. Az volt a célja, hogy Istent dicsőítse, és tudta, hogy ezt mindenféle helyzetben megteheti, és meg is találta rá a módot. És nem süllyedt önsajnálatba, depresszióba, nem dühöngött, hogy mikor lesz már vége ennek a méltatlan bánásmódnak.

Nem igazán emlékeztet saját magamra. Én a pusztai vándorlást többnyire személyes sértésként élem meg.
Nos, itt az idő, hogy új perspektívából szemléljem az életet. Most a felkészülési időben vagyok - nem igazán mondhatom, hogy nap mint nap érzem a NA, EZ AZ-érzést. Időnként felvillan előttem, mikor van időm, hogy leüljek egyik-másik tankönyvem mellé, de sokkal kevesebb időm van tanulni, mint szeretném, és általában csak akkor tudok leülni, mikor már muszáj, a muszájból tanulás meg sok mindennek nevezhető, csak örömtelinek nem. De mostantól törekedni fogok rá, hogy az átmeneti időszakomból is kihozzam a legeslegjobbat, és Isten dicsősége legyen nekem az első - így minden körülmények között a helyemen lehetek.

Póréhagymák és fürjek - avagy elmélkedés az önsajnálatról

Nem szoktam igehirdetéseken jegyzetelni. Általában mire rájövök, hogy ez annyira jó, hogy szeretném megörökíteni, addigra már úgyis mindegy, mert már lement a fele. Így csak morzsákat tudok összeszedni a szombat esti előadásból - na meg persze a gondolatokból, amelyek közben megrohantak.

" De a gyülevész nép, a mely köztök vala, kívánságba esék, és Izráel fiai is újra síránkozni kezdének, és mondának: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? Visszaemlékezünk a halakra, a melyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén; szemünk előtt nincs egyéb mint manna. (A manna pedig olyan vala mint a kóriándrum magva, a színe pedig mint a bdelliomnak színe. Kiomol vala pedig a nép, és szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak vala abból pogácsákat: az íze pedig olyan vala, mint az olajos kalácsé. Mikor pedig a harmat leszáll vala a táborra éjjel, a manna is mindjárt leszáll vala arra.) 
És meghallá Mózes, hogy sír a nép, az ő nemzetsége szerint, kiki az ő sátorának nyílása előtt; és igen felgerjede az Úr haragja, és nem tetszék az Mózesnek. És monda Mózes az Úrnak: Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem találék kegyelmet a te szemeid előtt, hogy ez egész népnek terhét én reám vetéd? Avagy tőlem fogantatott-e mind ez egész nép? avagy én szűltem-e őt, hogy azt mondod nékem: Hordozd őt a te kebleden, a miképen hordozza a dajka a csecsemőt, arra a földre, a mely felől megesküdtél az ő atyáinak? Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind ez egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nékünk húst, hadd együnk! Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert erőm felett van. Ha így cselekszel velem, kérlek ölj meg engemet, ölj meg ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat." (4Móz11, 4-15)

Igazából nem nagyon értem, hogy miért vagyunk mi az önsajnálattal régi, meghitt barátok.
Fiatal vagyok.
Egészséges vagyok.
Mindenem megvan, amire szükségem van az élethez.
Szenvedélyesen szeretem a szakmámat.
Sok mindenhez kaptam tehetséget.
Csodás családom van.
Remek barátaim vannak.

Emlékszem, egyszer ifjúsági órán járt nálunk egy vendég, aki afrikai gyerekekről mutogatott képeket. Kért minket, hogy imádkozzunk értük: sokan AIDS-esek, nincs ennivalójuk, nincs ruhájuk, nem tanulhatnak, nincs semmijük, csak az örömük Krisztusban. Csontváz, pókhasú kisgyerekek voltak, de csillogó szeműek, boldog mosolyúak. Arra gondoltam, nekik kellene imádkozniuk értem. Nekik nincs semmijük, nekem mindenem megvan, csak örülni nem tudok.

Az önsajnálat arra késztet, hogy teljesen magad köré csavarodj. Nem tudsz semmire gondolni, csak arra, ami nincs. A póréhagymára. Igaz, Isten kiszabadított, nem vernek félholtra nap mint nap. Igaz, kettéválasztotta a Vörös-tengert. Adott enni, adott inni, ment előtted felhőben és tűzoszlopban, de ugyan kit érdekelnek ilyen apróságok, ha egyszer hiányt szenvedsz valamiben?
Vágyakozol, és közben egyre szerencsétlenebbnek érzed magad, már nincs örömöd semmiben, mert nem kaphatod meg az "igazi" örömöt, amire vágysz. És a végén azt mondod: Istenem, ölj meg inkább, ha ilyen kegyetlen vagy hozzám!
A furcsa az, hogy ha megkapod, amire vágysz, akkor sem változol meg. Valami más jön, ami miatt elégedetlen, szerencsétlen, nyomorult lehetsz.

Az önsajnálat nem függ életkortól, nemtől, körülményektől. Egy hajlamosító tényezője van: hogy megszülettél.

Ha úgy érzed, hatalmába kerít az önsajnálat, állj fel, és menj, segíts valakin, aki nálad szerencsétlenebb!

Engem megragadott a történet folytatása is, ahogy Isten fürjeket küld. Nem értem, miért nem jutott senkinek eszébe, hogy Istentől kérjen húst, hagymát, segítséget a nép vezetésében, vagy bármit, amire szükségük volt. Miért nem jut eszünkbe fürjekért imádkozni? Tapasztalatom, hogy nem jut eszembe. Iszonyú rossz nekem, folyton ezen elmélkedem, de meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg Istentől kérjem a szükségleteim kielégítését.
Furcsa.

Az önsajnálat szemtelenné tesz.

 "És monda Mózes: Hatszáz ezer gyalogos e nép, a mely között én vagyok, és te azt mondod: Húst adok nékik, és esznek egy egész hónapig?! Nemde juhok és ökrök vágattatnak-é nékik, hogy elég legyen nékik? vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-é nékik, hogy elég legyen nékik?Akkor monda az Úr Mózesnek: Avagy megrövidült-é az Úrnak keze?"  (4 Móz11, 21-23)

Zseniális történet, és remélem, megtanultam belőle a leckét.

(Mellesleg: nagyon szeretem Károlit. "Párhagyma" - hát nem csodálatos szó? :) )