Tervek

Utolérhetetlen vagyok a tervezésben. Kevés dolgot élvezek jobban annál, mint mikor leülök egy darab papírral, és havi étrendtervet, évi költségvetést, vagy mondjuk tanulási tervet készítek. Sajnos, a kivitelezésben már nem vagyok ilyen jó.

Most a hónapban menedzsment kurzusra kell járnom, ez kötelezően része a rezidensképzésnek, és talán ennek is része van abban, hogy elkezdett bennem motoszkálni: talán most már tenni is kellene valamit, hogy a szép céljaim megvalósuljanak. Mert már nyolc hónapja dolgozom, és még szinte elő sem vettem a tankönyvet, pedig tudom, hogy kellene, már öt hónap elszaladt az évből, és az újévi fogadalmaim csodaszépek, de egy percig sem jutott eszembe betartani őket. És az idő csak telik, és sosem fogok rendesen megtanulni angolul, sosem fogok rászokni, hogy napi két liter vizet igyak, és ugyanolyan mozgásszegény életmódot élő, egészségtelenül táplálkozó, lestrapált állampolgár leszek, mint a honfitársaim nagy része. 

Úgyhogy fogtam az elmaradhatatlan papírt, felvázoltam a négy legfontosabb célomat, amit szeretnék megvalósítani az elkövetkező évben, és elkezdtem stratégiát kovácsolni a kivitelezésre.

Az elhatározások mindig azon buknak meg, hogy semmi időm nincs. Hónap elején kiszámítottam, hogy összesen hat olyan nap van, amikor nem ügyelek, nem vagyok ügyelet után (alvónap), nincs vasárnap (mert ilyenkor ugye nem dolgozunk), illetve nincs Bibliaóra (ilyenkor alighogy hazaérek, már mehetek is, és irtó későn esem haza). Pedig sokszor még átfedés is van (pl. az ügyelet utáni nap vasárnap). Úgyhogy azt találtam ki, hogy a teendőket 40 perces blokkokra bontottam, max. ennyit foglalkozom egy dologgal (takarítás, tanulás, torna, stb.) egyszerre, és mikor hazaérek, gyorsan kiszámolom, hogy hány blokk fér még bele a napba, és azokat igyekszem tartani. Ennek eredményeképp még ügyeletben is beiktattam egy tanulási blokkot, és a bibliaórás napon tanulni ÉS tornázni is sikerült, ami rémesen büszkévé tesz.

Most borzasztóan fel vagyok dobva, mert végre nem szúrom el az időt a gép előtt fetrengéssel, és még közelebb is kerülök a céljaimhoz minden egyes nappal.

Persze, ez még csak az eleje, úgyhogy várjuk ki a végét, de egyelőre nagyon élvezem. Az a legjobb, hogy annyi izgalmas dolog kerül így bele egy-egy napba, hogy teljesen megszépíti.

Álljon itt végül két idézet, ami eléggé elgondolkoztatott, és szintén felelőssé tehető abban, hogy az örök tervezőből kezdek megvalósítóvá válni: 

"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen." (Einstein)

"Ahhoz, hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni." (Hegel)

Sokadik otthoni gyűjtés

A fiúk a kólát tanulmányozzák, fel kell olvasni, mit tartalmaz. Olvassák: cukor, színezék, aroma...
Pali érdeklődik: Az aroma, az ugyanaz, mint a roma?

Kint játszunk a kertben, Palinak pisilnie kell. Mondom neki, pisilhet nyugodtan a kertben, csak húzódjon be egy bokor mögé, hogy az emberek ne lássák az utcáról. Erre ő értetlenül:
- Az emberek miért néznek utánam, hogy én mit mit csinálok?

Utazunk, mindannyian fáradtak vagyunk, csak a kisfiúk nem. Azzal szórakoztatják egymást, hogy "csúnya" szavakat ordibálnak, és versenyeznek, hogy ki tud csúnyábbat.
Pali: Marci, melyik a csúnyább szó? A rém, vagy a prém?

Kitartás!

Még jól emlékszem a kezdetekre, alig pár hónap telt el azóta. Van szülőszobán egy személyzeti mosdó, általában oda bújtam el sírni, mikor nagyon muszáj volt. Sokszor volt muszáj, mert minden annyira új volt, és annyira nem ment. Nehéz volt vizsgálni, nem éreztem semmit, nem értettem, mit magyaráznak, nehéz volt varrni, hiába mutogatták, csak a gombóc nőtt a torkomban, mert nem és nem láttam, hogy kellene a sebszéleket egyeztetni, és akkor most minek is kell merőlegesnek lenni mire.

Szülőszobás voltam a múltkoriban, tettem-vettem, járkáltam az asszonyok között, az egyiknek magzatburkot kellett repeszteni, ott állt mögöttem a kollegám, akivel együtt kezdtünk, nézte, mit csinálok. Pár másodperc volt az egész, már dobtam is le az eszközt a lemosóba, felnéztem rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónapja még hogy küszködtünk ezzel is. Felváltva vigasztaltuk egymást, hogy "nem voltál annyira gáz", meg "nekem sem ment volna ilyen szűk méhszáj mellett" meg "a múltkor is egy csomó ideig próbálkoztam, aztán segítséget kellett kérnem". Most meg egy mozdulat, ugyanolyan ügyesen megcsináljuk, mint az öregek.

A másik ilyen élmény az ambulancián volt, vizsgáltam az egyik beteget a másik után, kijöttem a függöny mögül, mostam a kezem, és mondtam, hogy teljesen normál méretű a méhe, nem terhes. És hirtelen megdöbbentem a saját szavaimtól, hogy én ezt tényleg éreztem, és tényleg nyugodt szívvel állítom, pedig ezerszer is elsírtam, hogy én soha az életben nem fogok érezni semmit, mert totál béna vagyok, és ilyen rövid ujjakkal amúgy is képtelenség vizsgálni.

És akkor eldöntöttem, hogy ezt felírom magamnak, hogy álljon itt emlékeztetőül, mikor elcsüggedek. Sajnos, nem megy minden elsőre. Én mindig mindenben szerettem volna őstehetség lenni, szerettem volna, ha nem is elsőre, de másodjára azért már egész jól megy minden, de ez csak ritkán fordult elő, és ilyenkor mindig nagyon elkeseredtem. Néhány dolognak fogat összeszorítva nekiveselkedtem, próbáltam, próbáltam újra és újra, és végül csak belejöttem - de sajnos sok mindent sutba dobtam "nekem ez úgysem fog menni"-felkiáltással.

Szeretnék emlékezni rá, hogy igenis, bármit meg lehet tanulni, amit csak az ember szeretne - de meg kell fizetni az árát. A kudarcokat, a sok nehéz órát, a könnyeket. Tessék válogatni, hogy mi az, ami megéri az erőfeszítést, és tessék annak teljes erőből nekiveselkedni.

Mit tesz az orvos, ha megbetegszik?

Bemegy dolgozni, mert háthaholnapraelmúlik.

Mivel egész nap odabent ápolgatták, másnap már nem megy be. Lefekszik, és várja, hogy elmúljon.

Mivel nem múlik el, sőt, a könyvesboltban (oda azért el kellett menni) majdnem összeesik, elkezd azon gondolkozni, miféle egzotikus betegséget kaphatott el egzotikus betegeitől. Ez talán szifilisz, esetleg AIDS, de mindenképp a halál.

Egy nap kell, mire rájön, hogy az iszonyú fejfájást és szédülést az okozza, hogy magas láza van. Még idegesebb lesz, és próbálgatja, van-e tarkókötöttsége, mert az ugye agyhártyagyulladást jelentene.

Végiggondolja, vannak-e értéktárgyai, amik felől esetleg végrendelkeznie kellene (nincsenek).

Az fel sem merül benne, hogy bemenjen a központi ügyeletre, mert ugye ott az évfolyamtársai képezik az első vonalat, akik ugyan mivel tudnának többet nála?

Mikor már nagyon rosszul érzi magát, gondosan szőrtelenít, és a legújabb fehérneműjét veszi fel - ha ugyebár valahonnan az utcáról szednék össze öntudatlanul, legalább a sürgősségin ne mondja senki, hogy egy orvos szakadt és ápolatlan.

Aztán néhány lázcsillapító és pár nap alvás végre meghozza a diagnózis helyett a gyógyulást - talán mégsem jön még a halál.

Emlékezetes éjszaka

Tizenegy óra múlt, csörög a telefon, mentő érkezett szülőnővel. Lemegyek, aláírom a mentős utalványt, közben hallom, hogy az ambulanciás nővér épp biológiaórát tart. A páciens kérdése: hol fog kijönni a gyerek? Mikor megtudja a szomorú valóságot, felháborodottan felül a vizsgálóasztalon, vádlón mered rám, mintha az én kezem is benne lenne ebben a szörnyűségben, és kétségbeesve kérdezi: dehát miért???

Jó kérdés, hirtelen nem tudok választ adni, látszik, hogy még nincs gyerekem, a nővérnek viszont van, ő azonnal felel: azért, drágám, mert a természet ezt nagyon bölcsen így alkotta meg, na, feküdjön le szépen.

Ordít, visít, vergődik a vizsgálat közben, sír és szidalmaz, mikor végzek, megkérdezi: akkor most ez volt a szülés? Nem, kedves, sajnos nem, na keljen fel, ki kell töltenünk még pár papírt. Leülök az asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy pár óra múlva nekem ezt az asszonykát össze kell majd varrnom... ujjujjujj.

Sok érdekességet megtudunk a hátteréből, mint például, hogy javítóintézetbe került, mert verekedett (ajjajj, nagy bajban vagyok), hogy 17 éves létére egy nála 30 évvel idősebb férfival él együtt immár négy éve, és mikor a nővér finoman megjegyzi, hogy talán várhatott volna még a gyermekvállalással, felháborodva rendreutasít minket, hogy a tizenhárom éves húga már négy hónapja megszült. Értettük.

Visszaérve a szobámba leülök az ágy szélére, és érzem, milyen rettentő kicsi vagyok, milyen rettentő nagy bajban, és imádkozom, hogy Isten adjon valahogy erőt és türelmet, mert hajnaltájt nagyon el tudom veszteni az önuralmamat, nagyon nehezen tűröm az aggresszív visítozókat, és még a végén jól megtépnek.

Legközelebb burkot repeszteni megyek föl, iszonyatos visítás kíséri, és bőszen rám kiabál: ez csúnya volt! Végül a szomszéd ágyon fekvővel egyszerre kezdenek szülni, a másik talán picit hamarabb, oda öltözök be, és felhívom az egyik ügyeletestársat, hogy jöjjön segíteni.

Nehezen boldogulnak, ő is megkapja párszor, hogy ez csúnya volt, halálsikolyok tömkelege, az én szülőnőm nagyjából jól együttműködik, a szomszéd ágyról a szakorvos szid is rendesen: " na ezt még visszakapja, Farkas... maga aztán tud választani... a hülye vén szakorvosoknak hagyja az ilyen eseteket, maga meg beáll a könnyű szülésbe, na jól van, ez még sokba fog kerülni magának..." Persze nem gondolja komolyan, nevetünk is sokat kínunkban. Végre megszületnek a babák, ugyanabban a percben, kedvencünk fel is kiált rögtön: császármetszéssel szültem, doktor úr?

Versenyt varrunk, a szakorvos dörmög: " ha maga végez előbb, az csak azért van, mert én császármetszést csináltam!" De hiába, én nyerek. Majd viszek neki egy kis süteményt vigaszdíjnak.

Befejezetlen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Nem egy extra királylány, csak amolyan mindennapi. A története is mindennapi. Mikor kicsi volt, sok tündérmesét olvasott, amikből jó sok butaságot megtanult, ezeknek aztán nagy hasznát vette a későbbi életében.

Ahogy nőtt-növekedett, egyre több dolgot megtanult az életről, és rá kellett jönnie, hogy a tündérmesék többnyire a legcsekélyebb mértékben sem fedik a valóságot. A legfájdalmasabb tapasztalat az volt, hogy az első herceg, akivel az ember életében találkozik, többnyire nem az igazi. A második, és a harmadik herceg sem feltétlenül. Hiszen annyi herceg szaladgál a világban! A tündérmesék erről nem beszéltek. Egy idő után arra is rájött, hogy sok dolog, ami előszörre tündérmesének tűnik, igazából rémmese, de ez csak később derül ki.

Találkozott sokféle herceggel, voltak köztük kedvesek és kevésbé kedvesek, helyesek és csúnyábbak, fiatalok és idősebbek, de egyik sem volt az igazi, közös jellemzőjük az volt, hogy többnyire jó nagy fájdalmat okoztak neki, mert elég buta volt hozzá, hogy újból és újból reménykedjen.

Aztán múltak az évek, és a királylány riadtan vette észre, hogy azok kezdenek a bálokba járni, akik még kis taknyosok voltak, mikor annak idején ő kezdte a bálozást. Egyre több lett a feladat és a felelősség is az uralkodással kapcsolatban, nem is volt már ideje hercegeken gondolkozni, de már nagyon egyedül érezte magát, a feladatait pedig túl nehéznek.

Az újabb hercegről, akivel találkozott, már az első pillanatban ordított, hogy nem az igazi, de kedves volt, és lehetett vele beszélgetni. És segített a feladatokban is, mert ő is épp úgy küszködött velük. Nevetni is lehetett vele.

A királylány tudta, hogy nagyon könnyű elhibázni, és ha így folytatja, nagyon könnyen bekerülhet a története az Elfuserált Tündérmesék közé, amik a következő generáció rémisztgetésére (esetleg okulására) szolgálnak. Tudta, hogy ez a történet nem jó, nem szép, nem szabályos, és csak némi keserédes örömöt hordozhat magában, az is bőségesen megbosszulja majd magát. De elfáradt. És már nem is tudta, hogy léteznek-e igazából tündérmesék, vagy csak áltatás az egész, és végül az összesről kiderül, hogy valójában cukormázba bújtatott hazugság.

Nem tudta eldönteni, hogy nem lenne-e jobb mégis belevágni valamibe, amiről ugyan már az elejétől látszik, hogy nem az igazi, de végülis annyira nem rossz. Mi van, ha az ember nem is remélhet jobbat? Mi van, ha nincs mindenkinek tündérmeséje? Mi van, ha igazából csak néhány szerencsés kiválasztottnak van, és ő nem tartozik közéjük? A magány olyan fojtogató tud lenni.

Kérlek, szurkoljatok neki.

Tavasz, szerelem, Szabó Lőrinc

       Tavasz

 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”