Kitartás!

Még jól emlékszem a kezdetekre, alig pár hónap telt el azóta. Van szülőszobán egy személyzeti mosdó, általában oda bújtam el sírni, mikor nagyon muszáj volt. Sokszor volt muszáj, mert minden annyira új volt, és annyira nem ment. Nehéz volt vizsgálni, nem éreztem semmit, nem értettem, mit magyaráznak, nehéz volt varrni, hiába mutogatták, csak a gombóc nőtt a torkomban, mert nem és nem láttam, hogy kellene a sebszéleket egyeztetni, és akkor most minek is kell merőlegesnek lenni mire.

Szülőszobás voltam a múltkoriban, tettem-vettem, járkáltam az asszonyok között, az egyiknek magzatburkot kellett repeszteni, ott állt mögöttem a kollegám, akivel együtt kezdtünk, nézte, mit csinálok. Pár másodperc volt az egész, már dobtam is le az eszközt a lemosóba, felnéztem rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónapja még hogy küszködtünk ezzel is. Felváltva vigasztaltuk egymást, hogy "nem voltál annyira gáz", meg "nekem sem ment volna ilyen szűk méhszáj mellett" meg "a múltkor is egy csomó ideig próbálkoztam, aztán segítséget kellett kérnem". Most meg egy mozdulat, ugyanolyan ügyesen megcsináljuk, mint az öregek.

A másik ilyen élmény az ambulancián volt, vizsgáltam az egyik beteget a másik után, kijöttem a függöny mögül, mostam a kezem, és mondtam, hogy teljesen normál méretű a méhe, nem terhes. És hirtelen megdöbbentem a saját szavaimtól, hogy én ezt tényleg éreztem, és tényleg nyugodt szívvel állítom, pedig ezerszer is elsírtam, hogy én soha az életben nem fogok érezni semmit, mert totál béna vagyok, és ilyen rövid ujjakkal amúgy is képtelenség vizsgálni.

És akkor eldöntöttem, hogy ezt felírom magamnak, hogy álljon itt emlékeztetőül, mikor elcsüggedek. Sajnos, nem megy minden elsőre. Én mindig mindenben szerettem volna őstehetség lenni, szerettem volna, ha nem is elsőre, de másodjára azért már egész jól megy minden, de ez csak ritkán fordult elő, és ilyenkor mindig nagyon elkeseredtem. Néhány dolognak fogat összeszorítva nekiveselkedtem, próbáltam, próbáltam újra és újra, és végül csak belejöttem - de sajnos sok mindent sutba dobtam "nekem ez úgysem fog menni"-felkiáltással.

Szeretnék emlékezni rá, hogy igenis, bármit meg lehet tanulni, amit csak az ember szeretne - de meg kell fizetni az árát. A kudarcokat, a sok nehéz órát, a könnyeket. Tessék válogatni, hogy mi az, ami megéri az erőfeszítést, és tessék annak teljes erőből nekiveselkedni.

Mit tesz az orvos, ha megbetegszik?

Bemegy dolgozni, mert háthaholnapraelmúlik.

Mivel egész nap odabent ápolgatták, másnap már nem megy be. Lefekszik, és várja, hogy elmúljon.

Mivel nem múlik el, sőt, a könyvesboltban (oda azért el kellett menni) majdnem összeesik, elkezd azon gondolkozni, miféle egzotikus betegséget kaphatott el egzotikus betegeitől. Ez talán szifilisz, esetleg AIDS, de mindenképp a halál.

Egy nap kell, mire rájön, hogy az iszonyú fejfájást és szédülést az okozza, hogy magas láza van. Még idegesebb lesz, és próbálgatja, van-e tarkókötöttsége, mert az ugye agyhártyagyulladást jelentene.

Végiggondolja, vannak-e értéktárgyai, amik felől esetleg végrendelkeznie kellene (nincsenek).

Az fel sem merül benne, hogy bemenjen a központi ügyeletre, mert ugye ott az évfolyamtársai képezik az első vonalat, akik ugyan mivel tudnának többet nála?

Mikor már nagyon rosszul érzi magát, gondosan szőrtelenít, és a legújabb fehérneműjét veszi fel - ha ugyebár valahonnan az utcáról szednék össze öntudatlanul, legalább a sürgősségin ne mondja senki, hogy egy orvos szakadt és ápolatlan.

Aztán néhány lázcsillapító és pár nap alvás végre meghozza a diagnózis helyett a gyógyulást - talán mégsem jön még a halál.

Emlékezetes éjszaka

Tizenegy óra múlt, csörög a telefon, mentő érkezett szülőnővel. Lemegyek, aláírom a mentős utalványt, közben hallom, hogy az ambulanciás nővér épp biológiaórát tart. A páciens kérdése: hol fog kijönni a gyerek? Mikor megtudja a szomorú valóságot, felháborodottan felül a vizsgálóasztalon, vádlón mered rám, mintha az én kezem is benne lenne ebben a szörnyűségben, és kétségbeesve kérdezi: dehát miért???

Jó kérdés, hirtelen nem tudok választ adni, látszik, hogy még nincs gyerekem, a nővérnek viszont van, ő azonnal felel: azért, drágám, mert a természet ezt nagyon bölcsen így alkotta meg, na, feküdjön le szépen.

Ordít, visít, vergődik a vizsgálat közben, sír és szidalmaz, mikor végzek, megkérdezi: akkor most ez volt a szülés? Nem, kedves, sajnos nem, na keljen fel, ki kell töltenünk még pár papírt. Leülök az asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy egy pár óra múlva nekem ezt az asszonykát össze kell majd varrnom... ujjujjujj.

Sok érdekességet megtudunk a hátteréből, mint például, hogy javítóintézetbe került, mert verekedett (ajjajj, nagy bajban vagyok), hogy 17 éves létére egy nála 30 évvel idősebb férfival él együtt immár négy éve, és mikor a nővér finoman megjegyzi, hogy talán várhatott volna még a gyermekvállalással, felháborodva rendreutasít minket, hogy a tizenhárom éves húga már négy hónapja megszült. Értettük.

Visszaérve a szobámba leülök az ágy szélére, és érzem, milyen rettentő kicsi vagyok, milyen rettentő nagy bajban, és imádkozom, hogy Isten adjon valahogy erőt és türelmet, mert hajnaltájt nagyon el tudom veszteni az önuralmamat, nagyon nehezen tűröm az aggresszív visítozókat, és még a végén jól megtépnek.

Legközelebb burkot repeszteni megyek föl, iszonyatos visítás kíséri, és bőszen rám kiabál: ez csúnya volt! Végül a szomszéd ágyon fekvővel egyszerre kezdenek szülni, a másik talán picit hamarabb, oda öltözök be, és felhívom az egyik ügyeletestársat, hogy jöjjön segíteni.

Nehezen boldogulnak, ő is megkapja párszor, hogy ez csúnya volt, halálsikolyok tömkelege, az én szülőnőm nagyjából jól együttműködik, a szomszéd ágyról a szakorvos szid is rendesen: " na ezt még visszakapja, Farkas... maga aztán tud választani... a hülye vén szakorvosoknak hagyja az ilyen eseteket, maga meg beáll a könnyű szülésbe, na jól van, ez még sokba fog kerülni magának..." Persze nem gondolja komolyan, nevetünk is sokat kínunkban. Végre megszületnek a babák, ugyanabban a percben, kedvencünk fel is kiált rögtön: császármetszéssel szültem, doktor úr?

Versenyt varrunk, a szakorvos dörmög: " ha maga végez előbb, az csak azért van, mert én császármetszést csináltam!" De hiába, én nyerek. Majd viszek neki egy kis süteményt vigaszdíjnak.

Befejezetlen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Nem egy extra királylány, csak amolyan mindennapi. A története is mindennapi. Mikor kicsi volt, sok tündérmesét olvasott, amikből jó sok butaságot megtanult, ezeknek aztán nagy hasznát vette a későbbi életében.

Ahogy nőtt-növekedett, egyre több dolgot megtanult az életről, és rá kellett jönnie, hogy a tündérmesék többnyire a legcsekélyebb mértékben sem fedik a valóságot. A legfájdalmasabb tapasztalat az volt, hogy az első herceg, akivel az ember életében találkozik, többnyire nem az igazi. A második, és a harmadik herceg sem feltétlenül. Hiszen annyi herceg szaladgál a világban! A tündérmesék erről nem beszéltek. Egy idő után arra is rájött, hogy sok dolog, ami előszörre tündérmesének tűnik, igazából rémmese, de ez csak később derül ki.

Találkozott sokféle herceggel, voltak köztük kedvesek és kevésbé kedvesek, helyesek és csúnyábbak, fiatalok és idősebbek, de egyik sem volt az igazi, közös jellemzőjük az volt, hogy többnyire jó nagy fájdalmat okoztak neki, mert elég buta volt hozzá, hogy újból és újból reménykedjen.

Aztán múltak az évek, és a királylány riadtan vette észre, hogy azok kezdenek a bálokba járni, akik még kis taknyosok voltak, mikor annak idején ő kezdte a bálozást. Egyre több lett a feladat és a felelősség is az uralkodással kapcsolatban, nem is volt már ideje hercegeken gondolkozni, de már nagyon egyedül érezte magát, a feladatait pedig túl nehéznek.

Az újabb hercegről, akivel találkozott, már az első pillanatban ordított, hogy nem az igazi, de kedves volt, és lehetett vele beszélgetni. És segített a feladatokban is, mert ő is épp úgy küszködött velük. Nevetni is lehetett vele.

A királylány tudta, hogy nagyon könnyű elhibázni, és ha így folytatja, nagyon könnyen bekerülhet a története az Elfuserált Tündérmesék közé, amik a következő generáció rémisztgetésére (esetleg okulására) szolgálnak. Tudta, hogy ez a történet nem jó, nem szép, nem szabályos, és csak némi keserédes örömöt hordozhat magában, az is bőségesen megbosszulja majd magát. De elfáradt. És már nem is tudta, hogy léteznek-e igazából tündérmesék, vagy csak áltatás az egész, és végül az összesről kiderül, hogy valójában cukormázba bújtatott hazugság.

Nem tudta eldönteni, hogy nem lenne-e jobb mégis belevágni valamibe, amiről ugyan már az elejétől látszik, hogy nem az igazi, de végülis annyira nem rossz. Mi van, ha az ember nem is remélhet jobbat? Mi van, ha nincs mindenkinek tündérmeséje? Mi van, ha igazából csak néhány szerencsés kiválasztottnak van, és ő nem tartozik közéjük? A magány olyan fojtogató tud lenni.

Kérlek, szurkoljatok neki.

Tavasz, szerelem, Szabó Lőrinc

       Tavasz

 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

Buta liba ábrándozik

Az úgy volt, hogy mostanában kicsit (nagyon) feszült a légkör a munkahelyen, és tegnap volt a csúcs, vagyis a Mariana-árok. Egyszerre kellett volna megküzdeni a rosszindulatú kollegával (akkor rúg beléd a legnagyobbat, ha kedves vagy), az indokolatlan, sértő, általánosításból kapott letolásokkal, az aktuális felettes rosszkedvéből adódó lealázásokkal, és egy csokor rosszindulatú rágalommal és pletykával. Egész nap kapkodtam a fejem, és egész este letompulva bambultam magam elé. Éjszaka rosszul aludtam, rémálmaim voltak, felriadtam hajnalban, reggel pedig mentem forgalmi vizsgázni. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy megbuktam. 

A vizsga előtti tíz percben fel-alá sétáltam az utcán, és bőgtem, akármelyik tegnapi esemény jutott eszembe. A vizsgabiztos teljesen korrekt volt, csak a harmincötödik percben buktatott meg, mikor kis híján nekimentem egy autónak - őszintén szólva, én már hamarabb megbuktattam volna magam. A egészben annyi volt a jó, hogy valahol a város közepén kellett kiszállnom, elég sokat gyalogoltam hazáig, és bőségesen volt alkalmam kibőgni magam, mert semmi jobb elfoglaltságom nem akadt,  ugyanis a fülhallgató folyton kiesett a fülemből. Most néztem meg GoogleMapsen, a Nyíl utca 950 méter, na én azt bőségesen kihasználtam.

Aztán hazajöttem, rengeteget aludtam, majd elkezdtem valami olyan filmet keresni, amit még nem láttam. A választás végül a Napsütötte Toszkánára esett, amiről már hallottam párszor, de valahogy mindig visszariadtam az émelyítő édességet sugalló címtől. Hát, nem is bírtam végignézni, de az 1 óra 50 percből az első óra, amíg meg nem jelent Az Olasz Férfi, szerintem kedves és kellemes kikapcsolódás volt. Utána belefulladtunk a nyáltengerbe, úgyhogy muszáj volt kikapcsolni. 

Mindig azt hittem, hogy nem szeretem az Egyenlítőhöz nálunk közelebb fekvő vidékeket. Ausztria, Svájc, vagy Írország az álmom. Esetleg Görögország, ha mindenáron dél. De Olaszország? Ugyan.

Mégis azon kaptam magam, hogy bőszen ábrándozom, hogy sutba dobom a napi nyolc(tíz) órás, havi öt-hat ügyeletes mókuskereket, felkerekedek, szerzek egy szép házat egy nagy kerttel, mindenféle növényt termesztek majd, szülök egy kosár gyereket, állandóan olyasmiket főzök, amiket a Citomhabon, a Maimónin, vagy a Csakapuffinon szoktak, és végül én és a gyerekeim is akkorák leszünk, mint megannyi Fit-Ball.

Hát nem csodás ábránd? Kár, hogy rájöttem: se pénzem, se férjem nincs, úgyhogy a tervnek egyelőre lőttek. De most komolyan: miért kell a nőknek rendes állásban dolgozniuk? Miért nem csinálhatják azt, ami a nőnek eredetileg a feladata lenne?

Jaj, már látom x évvel idősebb önmagamat, aki épp azon sóhajtozik, hogy a sok kölyök miatt oda a hivatás.

Idióta helyzet

Látogatási tilalom van nálunk az influenzajárvány miatt. Nem lehet újszülötteket megnézni, az anyukákat sem engedjük le a hallba, a kisbabák immunrendszere nem tolerálja túl jól a napi húsz látogatót.

Ülök a gyermekágyas osztályon, zárójelentést írok. Belép egy férfi, sziával köszön. A zsebemben kinyílik a bicska, jó napottal köszönök, elhiszem, hogy sem nagykorúnak, sem orvosnak nem látszom, de akkor is rajtam van a kórházi ruha, szerintem nem illik egészségügyi dolgozót letegezni. Mit szeretne? A feleségének hozott csomagot. Jó, bevisszük neki, adja ide, most nem kezdem el faggatni, hogy egyáltalán hogy jutott fel, a portán kell leadni a csomagokat. Elveszem a csomagot, áll tovább. Segíthetek még valamit? A feleségemet várom, mindjárt kijön.

Elnézést, de ezt sajnos nem lehet, egyébként is most indult el a nagyvizit, adjunktus úr nagyon bosszús szokott lenni, ha nem találja az asszonyokat a kórteremben.De a feleségem kórházi dolgozó... itt dolgozik ebben a kórházban, és csak gyorsan lefényképezném.Most erre mit mondjak? Fényképezze, aztán reménykedjünk, hogy nem ér el a kórtermükig a nagyvizit, míg visszaér... Visszaülök a gép elé, az arcom bosszús, nem szólok egy szót sem, írok tovább, nem fogok nekiállni veszekedni senkivel, remélem, senki nagyobb nem jár erre, mert akkor kapok a fejemre.

Elbúcsúznak, apuka végre viszontlátással köszön, kurtán visszaköszönök, fel sem nézek, haragszom kicsit, meg is könnyebbültem, hogy végre megy már, köszönöm szépen, mondja, és lerak elém egy kétezrest.

Felháborodott fintort vágok, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, de már úgyis kilépett az ajtón.

Egyrészt nem értem, hogy valaki azért, mert kórházi dolgozó, miért képzeli azt, hogy neki többet szabad, mint másoknak... én sosem gondolnám, hogy mondjuk a traumatológián bármihez is több jogom lenne, mint egy átlag földi halandónak, sőt, tudom, hogy mennyire rossz, mikor megszegik a szabályokat, épp ezért igyekeznék betartani őket.

Másrészt... Valaki komolyan azt hiszi, hogy azzal, hogy letesz elém egy kétezrest, megvásárolta a jogot arra, hogy megszegje a szabályokat? Én nem engedtem meg, hogy megszegjék a szabályokat, nem jár nekem köszönöm, pláne nem pénz, egyszerűen nem kezdtem el rendőrt játszani, de nem hagytam jóvá, nem egyeztem bele, és nem tűrtem el jó szívvel.

Mégis, mit képzelnek az emberek?