Ez már kezd élesben menni

Ma voltam egy kicsit dolgozni a leendő munkahelyemen. Szuper volt! Régebben is bejárogattam időnként, de mióta mindenki tudja, hogy én leszek az egyik szerencsés, aki ősztől ott dolgozhat, sokkal több mindent rám bíznak a leendő kollégák.

A szülőszobán volt egy csomó orvostanhallgató+szülésznőtanonc, a műtőbe meg nem kellett asszisztens (kevés a műtét a nyári szabadságolások miatt), így az ambulanciát választottam. Ott aztán lehetett vizsgálni, rákszűréseket csinálni... mindenkinek jó volt, én élveztem, az ambuláns orvos meg pihenhetett. 

Mindig nagyon hálás voltam azért, hogy harmadéves koromban kaptam egy olyan gyakorlóhelyet Istentől, ahol nagyon sokat magyaráztak, százszor megmutattak mindent, és mindenhez odaengedtek, de most tudom csak igazán értékelni. Ilyen háttérrel könnyű... vagyis jóval könnyebb. Nem kapok frászt, mikor azt mondják, vegyem le a rákszűrést, persze, az elsőnél remeg a kezem, mert néznek, de aztán megnyugszom. Ezek a mozdulatok már rég benne vannak a kezemben. Rémes lenne most elkezdeni! Így is elég béna vagyok, nem kell még a teljesen kezdők bénázása is.

Milyen furcsa, nem? Ha élesben megy a dolog, ha olyanok figyelnek, akik még nem láttak téged dolgozni, tuti elrontod, pedig amúgy már ment. Hát, bele kell ebbe jönni. Csak néha picit ijesztő, hogy ha valamit mondok, azt elhiszik. Hat év alatt megtanultam, hogy a mi munkánk semmit nem ér, és nekünk senki nem hisz, ha elmondtam, hogy ezt vagy azt tapasztaltam a vizsgálat során, csak rálegyintettek. Most meg beírják az ambuláns lapba. Hűűű...

Ebédidőtájt összefutottam az egyik negyedévessel, és beszélgettünk egy sort. Azt mondta: "Látszik rajtad, hogy te nagyon jól érzed itt magad... csak úgy ragyogsz!"

Már nincs két hónap az avatásig! Alig várom...

Debrecen, újra

Íme, itt volnék megint, hátam mögött a gyerek szigorlattal, két hét nyári szünettel és két költözéssel (először a koliból, majd otthonról). El sem tudom mondani, mennyire nem akarózott eljönni otthonról, milyen rémes volt egy hétig a szobámban válogatni a jegyzeteket, könyveket, mindent bedobozolni, és üres polcokat hagyni magam után. (Azért nem hoztam el minden könyvet otthonról, mert Marcika hosszasan alkudozott velem a mesekönyvek ügyében, ugyanis azok annyira izgalmasak, hogy ő jobban szeretné otthon tudni őket.)

Szóval pocsék volt bepakolni, pocsék volt két hét után visszajönni ide, ahol nincs a családom, nincs kert, nincs semmi, csak a tanulás, panel, meleg... teljesen lehangolt voltam, és azt a gondolatot sem tudtam kiűzni a fejemből, hogy én voltaképp most elköltöztem otthonról. Ez persze nem igaz, mert már hat éve elköltöztem, és eddig is háromhetente-havonta jártam haza, csak épp annyi a változás, hogy több cucc van velem. De akkor is szomorú voltam, és nem akartam megvigasztalódni.

Aztán megérkeztünk Debrecenbe, és azt kell mondanom, hogy a fentiek ellenére az első saját lakásnak varázsa van, akkor is, ha csak egy bérelt lakásról van szó. Jó volt kinyitni a postaládámat, és négykézláb felszedni a harminc kizúdult szórólapot, jó volt előkeresni a lakáskulcsomat, amin azt hiszem, vagy hat kulcs lóg, és bejönni a lakásunkba, kinyitni a saját konyhaszekrényemet, amiben katonás sorrendben sorakoznak a dobozok és zacskók.

És jó, hogy itt vannak a könyveim is végre, igaz, egyelőre nagyrészt dobozokban, mert ahelyett, hogy kipakolnám őket, itt ülök, és írok.

Általában nehéz Pollyannaként viselkednem, mert vagy azokon a dolgokon bánkódom, amik már elmúltak, vagy azok után vágyódom, amik még nincsenek. De most erőt veszek magamon, és örülni fogok annak, ami körülvesz. Saját lakás! Hát nem remek?

Nem tartozik a témához, de muszáj közzétennem Pali újabb énekmódosításait. Szóval, hallottatok már Paffról, a bűnös sárkányról? Vagy a török szultánról, kinek pumpáját leírni fölösleges szöveg? (Annak a szónak ugyanis, hogy "pompáját", semmi értelme nincs, ő pedig csak értelmes dolgokat hajlandó énekelni).

Hátamon a házam

Költözünk. Egy hete még úgy volt, hogy nyári koliba, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtünk albérletet nézni, és ma/holnap már be is költözünk.

Nem sok lakást néztünk meg egyébként. Az első volt még annak idején a martinkai disznóól, aztán jártunk még egy icipici padlástérben, amit a főbérlő néni fejenként 60 ezerért szeretett volna kiadni nekünk (mi még úgy tudtuk, hogy összesen mindennel 50 ezer, ráadásul a néni erős hajlandóságot mutatott arra, hogy gyakran időzzön nálunk, lévén ez az ő házának padlástere). Aztán jártam még egy bútorozatlan, külvárosi lakásban hét elején, amire rámondtam, hogy kivesszük, mert jó helyen volt, és persze olcsó.

Még szerencse, hogy szombatig kellett megmondanom, hogy tényleg kivesszük-e. Velem az a baj, hogy bármit beveszek. Komolyan. Az emberek mondanak valamit, és én azt elhiszem. Pedig egy ingatlanközvetítő szavára adni nem épp életbiztosítás. Addig-addig mondta, hogy ez mennyire szép lakás, mennyire jó helyen van, és mennyire kedvező árú, ennyiért a belvárosban nem lehet lakást kapni, hogy én is kezdtem magam nagyon szerencsésnek érezni, hogy még nem csúsztam le erről a lehetőségről.

Aztán mikor hazajöttem, felhívtam anyát, aki emlékeztetett, hogy villanytűzhelyet szerettem volna, és hogy nem kell kivenni az első lakást, amit az ember meglát.

Csütörtökön újabb körútra indultam, de előtte komolyan beszéltem Istennel. Elmondtam neki, hogy elseje, az vasárnap (ezt szerintem egyébként is tudta), és addig találnom kellene egy helyet, meg közben a keddi gyerekgyógyászat szigorlatomra is készülnöm kell. Ezenkívül feltártam előtte a valót (ez sem lehetett számára meglepetés), hogy egyáltalán nem konyítok semmihez, ami víz, gáz, szigetelés, tuti, hogy nem veszem észre a lakás hibáit, bármit rám lehet beszélni, mert én elhiszem, és nagyon-nagyon kellene mellém egy férfi, aki ezeket kézben tartja, míg én a kilátást csodálom. De ilyen férfi egyelőre nincs, úgyhogy ünnepélyesen megkértem Istent, hogy most töltse be ezt a szerepet, és tartsa kézben a dolgokat.

Aznap két lakást néztem meg. Az egyik nem volt rossz, de a konyhája botrány. A másikat igazából csak véletlenül hívtam fel, a neten találtam a hirdetést. A lakás nagyon szép, kicsi (kevés a rezsi), olcsó, van hűtő, mosógép, internet - nem hátrány - , villanytűzhelye van, amiről azt mondta a tulaj, hogy nem tudja, jó-e, mert elég régi, de ha nem jó, szívesen kicserélik. De addig nem tartják fenn a lakást, amíg két havi kauciót ki nem fizetünk, és meg nem kötjük a szerződést.

Anyával beszéltem, és azt mondta, két havi kauciót a hétvége előtt nem tudunk kifizetni, bízzuk Istenre, hogy addig kiadják-e. Felhívtam a főbérlőt, aki azt mondta, semmi gond, szívesen fenntartja a lakást. Búcsúzóul még megkérdezte, kell-e segíteni költözni!!!

Szóval megvan a lakás, és most egy felrobbant turkálót kerülgetek. Na jó, nincs felrobbanva, minden szépen be van dobozolva infúziós meg gyógyszeres dobozokba (a klinikán kukáztam őket), meg szemeteszsákokba. Nagyon izgatott vagyok!

Tripla H

A szerelem nehéz ügy. Persze, vannak még más nehéz ügyek az életben: a gyereknevelés, a családfenntartás, a vállalkozás, a gazdasági világválság, a politika... csakhogy ezekről nem sokat tudok. Arról viszont igen, hogy ez a szerelemdolog eléggé megszenveszti a körülöttem élők nagy hányadát.

Mindig irigyeltem azokat, akik értelmesen tudják kezelni az ilyen típusú ügyeiket is. Mint például Joshua Harris. Tizenévesen teljesen kivoltam Joshua Harristól, és totál elmebetegnek tartottam, de ma már nem. Ő úgy gondolja, hogy ha valaki felkelti az ember figyelmét, a következőket kell tenni: 1. végiggondolni, lehet-e ez Isten terve? (pl. hívő-e az illető) 2. imádkozni az egészért 3. kezdeményezni, ha az ember fiú/ várni, hogy a fiú kezdeményezzen, ha az ember lány (brrr) 4. ismerkedni, úgy, hogy nem veszted el a fejed, és közben ezer oldalról megfigyelni a másikat, meg hogy hogyan alakul a kapcsolatotok (erről a részről nagyon sokat ír) 5. ha minden stimmel, megkérni a kezét, ha az ember fiú/igent mondani, ha az ember lány 6. összeházasodni 7. boldogan, amíg meg nem. A szerelem kb. az ötödik-hatodik pont táján kerülhet a képbe.

Huszonévesen újraolvastam Joshua Harrist, és majdnem az egész könyvet végigbőgtem, mert rájöttem, hogy sajnos nem ő az agybeteg, hanem én. Nekem ez az egész egyszerűen nem megy. Próbáltam, becsszó. De nem megy. Nálam az úgy van, hogy a szerelem sötét verem, és én belezuhanok. És általában akkor veszem észre a dolgot, mikor már benne vagyok, úgyhogy esélyem sincs ellene védekezni. Az esetek 98%-ában már az észlelés pillanatában tudom, hogy ez az egész tiszta hülyeség, amit nemhogy Isten, de én sem akarok, de attól még egyáltalán nem könnyű kimásznom belőle.

De van, akinek meg azért nem megy a Joshua Harris-módszer, mert nem tud szerelmes lenni senkibe. (Ezt én persze fel nem foghatom, de van ilyen). 

Nem tudom, miért van ez, hibáztathatjuk a genetikát, a családi örökséget, vagy a médiát, én egyiket sem teszem. Hanem megsúgom: én azt tapasztaltam, hogy a Tripla H-nak (Halmozottan Hátrányos Helyzetűek) vannak az isteni kincstárban bizonyos segélyek elkülönítve. Használjátok! Csak annyit kell mondani: Istenem, én aztán tényleg Halmozottan Hátrányos Helyzetű vagyok ebben a témában. Másoknak megy, de nekem nem. És azt sem tudom, mit csinálok rosszul, vagy mit kellene másképp csinálni, azt meg végképp nem tudom, hogy így hogy fogom megtalálni a páromat, de KÉRLEK, SEGÍTS!

Az a tapasztalat, hogy ha ezt elmondod, a segélyt folyósítják. Az egyetlen kulcs az őszinteség. És hogy ne akard megszabni Istennek, hogyan segítsen. Ha az ilyen korlátoltakhoz is nyilvánvalóan tud szólni, mint amilyen én vagyok, akkor mindenki máshoz is.

Ja, és ne szégyelljetek ehhez a típusú segélyhez folyamodni, mondván, milyen ciki Tripla H-nak lenni. Mindenki az, csak ki ebben, ki abban.

Természetesen majd a Csipkerózsika- sztorit is leírom a maga idejében, de egyelőre csak annyit mondhatok: Isten megfogta a kezem, és megyünk lépésről-lépésre, időnként nagyokat esve, de érzem, hogy erősen fogják a kezem, és tudom, hogy célba érünk.

Mai teljesítményem

- elenyészően kevés tétel megtanulása
- egy pompás kenyér sütése
- egy kókuszdió meglékelése egy buborékfújó és egy kötőtű segítségével (a buborékfújó töltötte be a kalapács, a kötőtű pedig a szög szerepét - igazán kár, hogy a kókuszról kiderült: romlott)
- megpróbáltam fél kézzel felemelni a gyerekgyógyászat könyvem első kötetét, de ráejtettem a körmömre (nagyon fáj!)

Szeretnék én is csatlakozni a klubhoz ...

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem egy csomó minden annyira csodálatosnak tűnik az életemben így utólag. De valahogy benne lenni a dolgok közepében... na, az hajmeresztő. Miért vagyunk mi emberek ilyen korlátoltak? Tudnunk kellene, hogy a mostani problémáinknak is csodálatos megoldása lesz... Nekem pláne tudnom kellene, hiszen neurológiából és belgyógyászatból is leszigorlatoztam, ami esetemben felér a Vörös-tenger kettéválasztásával.

Istenem! Hinni akarok, kérlek, segíts, hogy ne legyek ilyen béna!

Szörnytorta, avagy az élet alapvető szabályai

Szerdán búcsúztattuk szívemnek igen kedves zenésztársamat a vifiből :''(, és ennek örömére, avagy bánatára muszáj volt sütnöm egy tortát, mivelhogy a csapatban én volnék a Tepsitündér.

Szóval, az életben vannak alapvető szabályok. A tortasütésben is. Kettőt most közrebocsátok:

1. Soha ne dolgozz kipróbálatlan receptből, ha nem házi használatra sütsz!

2. Ha mégis ilyen dilinyós vagy, akkor legalább fogj hozzá előző nap!

Legalább a másodikat betartottam...

Az történt ugyanis, hogy találtam egy elég jónak tűnő receptet egy elég megbízható oldalon, ahonnan már többször kipróbáltam recepteket, és mind jók lettek. Elég sokszor sütök tortát, de általában gyümölcsöseket, a fiúk meg jobban szeretik a csokitortákat, ezért kellett ismeretlen recepthez folyamodnom. Gondoltam, ide nekem az oroszlánt, ugyan, mi baj történhet! De azért biztos, ami biztos, meg hogy ne kelljen annyira kapkodni a nagy napon, előtte való nap nekifogtam.

Az első baj ott történt, hogy a recept nem írt sütőport, én hülye meg elhittem. Biztos vannak olyanok - és minden tiszteletem az övék -, akik sütőpor nélkül is pompásan magas tortákat sütnek, de én egyelőre nem tartozom közéjük (azért a reményt még nem adtam föl, és egyszer igenis meg fogom tudni a titkot!). Szóval, a torta lapos lett, mint a palacsinta.

Aztán a krém. Most nem fogom itt pocskondiázni a magyar tejszín minőségét, ezt megteszik helyettem a gasztrobloggerek, lényeg a lényeg, hogy a tejszín az egyik pillanatban még folyt, a másik pillanatban már vajjá lett. Iszonyúan nézett ki a meggyel összekeverve.

Ezek után tanácskoztunk a húgommal, hogy most mégis mi a búbánatos bánatot kezdjek, mire ő javasolta, hogy vágjam körbe a torta peremét, úgy jobban is díszíthető, a peremet összemorzsolva pedig csinálhatok egy harmadik réteget a kettő közé, és így magasabb és szép is lesz.

Megtettem. Szóval, a krém igen nagy százaléka a piskótamorzsalékkal együtt kifolyt a lapok közül, mert nem volt, ami megtartsa az oldalát, lévén kisebb a tortaformánál.

A csokimázat már sírva kentem a tetejére, és semmiféle vigasztalás nem segített. Megvetően belöktem a hűtőbe a Szörnytortát, és teljesen elkeseredve mentem lefeküdni, azzal a tudattal, hogy 1. órák hosszat álltam a sütő mellett a 40 fokban, mialatt tanulnom kellett volna 2. egy csomó pénzt elköltöttem, és mindezt azért, hogy 3. végül egy Szörnytortát kapjak, amit még egy családi szülinapra sem szívesen tálalnék fel.

De aztán eljött a másnap reggel, és a reggelek mindig új erőt adnak. Megint felültem a biciklire, és elmentem a boltba, hogy erkölcstelenül nagy mennyiségű csokoládét és vajat (nem margarint!) vásároljak, aztán megint megsütöttem a lapot, ezúttal sütőporral, felvertem a tejszínt hihetetlen gondossággal, és imádkoztam, hogy időre megkössenek az alkotóelemek, merthogy nem sok időm volt a délutáni összejövetelig (ugyanis a héten minden délelőtt gyakorlatra jártam). 

Akik előző nap láttak tortát sütni (majd bőgni felette), mind teljesen ki voltak akadva, hogy hogy lehetek ilyen idióta, mert szerintük a Szörnytorta is teljesen megfelelő lett volna (tcha!). De nekem lett igazam, mert a torta csodás lett, gyönyörű, és az ünnepelt három nagy szeletet megevett belőle, amitől sokkal boldogabb lettem, mint a szóbeli dicséreteitől.

A lányok pedig megették a Szörnytortát. Mindenki nagyon boldog volt, és itt a vége, fuss el véle!