TGIF

/Thanks God it's Friday/

A péntek jó nap. Ez a péntek pláne. Ma:
 - bepótolom az egész heti alváshiányomat
 - helyére pakolom számtalan cókmókunkat, amelyek észrevétlenül leszivárogtak a polcokról
 - átültetem a virágaimat
 - végül, de nem utolsósorban helyrepofozgatom testemhez hasonlóan elgyötört lelkemet (a gyerekgyógyászat gyakorlatom első hetét az intenzív osztályon kellett töltenem...)

És mivel csodás idő van, délután biciklizni is fogunk.
Hát nem remek nap ez a mai? Csak aludjam ki előbb jól magam, akkor nemcsak tudni, hanem érezni is fogom...

Tartozom egy vallomással

Méghozzá, hogy múlt hét szerdán átestem a belgyógyászat szigorlatomon. Sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb volt, mint azt valaha álmodni mertem volna.

Az úgy volt, hogy igazából egyáltalán nem volt szándékomban múlt szerdán vizsgázni. Mikor elkezdem a gyakorlatokat, mindig azt képzelem, hogy én majd gyakorlat közben mennyit fogok tanulni, és felveszem a vizsgát jó koránra. Aztán persze a gyakorlat úgy zajlik, hogy délután hazaesek, alszom, alszom, aztán mire felkelek, már felesleges elkezdeni tanulni, mert mindjárt vége a napnak. Szóval a belgyógyászattal is így jártam. Felvettem a vizsgát másodikára, aztán gyakorlat közben semmit nem haladtam, a felkészülésre szánt időmben úgyszintén semmit.

De igazából nagyon is éreztem, hogy felesleges ezt a vizsgát tologatni, mert csak a szenvedéseimet nyújtom vele, a tudásom semmivel sem fog bővülni. És mire lett vizsgaidőpont egy héttel későbbre, addigra már nem adhattam le a vizsgát, úgyhogy az utolsó percben, hétfő este eldőlt a sorsom.

A kedd elég fura lelkiállapotban telt. Mindig elég furán vagyok a vizsgáim előtt. Amolyan számot-vetek-az-életemmel-állapotba kerülök ilyenkor, mérlegelem, hogy mi az, ami igazán fontos, és próbálom azt erősíteni magamban, hogy ez a vizsga épp nem tartozik az életem nagy eseményei közé, amelyek igazán számítanak.

És persze ilyenkor rám tör az iszonyatos lelkiismeret-furdalás is, hogy hogy lehetek ilyen iszonyúan link alak, miért nem tanultam sokkal többet, és vajon Isten mit szól ehhez a szánalmas teljesítményhez, amit az elmúlt hetekben én "tanulásnak" mertem nevezni.

Az volt a jó, hogy az utolsó hetet azzal töltöttem, hogy átnéztem azokat a témaköröket, amikről a többiek írták, hogy főleg azokat kérdezik. Elég hamar beláttam, hogy nekem azt is bőven elég átvennem, annak is nagyon örülhetek, ha azokat tudni fogom, mert egyszerűen képtelen vagyok ennyi mindent a fejembe tömködni. Meg sajnos folyton rajtam van az a gonosz érzés, hogy "na ne már! ezt meg most mi a fenének tanuljam meg? hiszen ezt még a belgyógyászok se tudják mind! én meg aztán soha-soha-soha nem fogom használni!" Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy önkényesen úgy döntöttem, néhány betegséget nem tanulok meg. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember igenis tudjon egy csomó mindent, amit itt az egyetemen belé vernek, és ne kelljen mindenhez konzíliumot kérnie (amúgy ez egyáltalán nincs így, az orvosok a legkisebb hülyeséggel is inkább megkeresik az illetékes szakorvost). De mondjuk az számomra teljesen lényegtelen, hogy egy bizonyos fajta leukémiát pontosan milyen szerekkel, milyen dózisban és hány napon keresztül kezelek. Soha életemben nem fogok leukémiát kezelni. Ez biztos. Ha véletlenül mégis, addigra már teljesen más szerek lesznek. Ez is biztos.

Szóval, lényeg a lényeg, halálra váltan, és a bukás jó nagy esélyével indultam szerdán a vizsgámra. Ott találkoztam egy évfolyamtársammal, akivel az alábbi módon zajlott a beszélgetésünk:

Én: Szia! Hogy vagy ezen a szép napon?

Ő (halálsápadtan): Nagyszerűen, köszönöm.

Én: Neked alá van már írva az indexed?

Ő: Ja, nekem? Nekem igen, merthogy én már másodjára vagyok itt.

Én: Micsoda??? Öt hét pótgyakorlat után???

Ő: Igen. X-nél voltam, megkérdezte, hogy mennyi az aorta meg a mitrális billentyű keresztmetszete. Nem tudtam, erre ő azt mondta, ha ezt nem tudom, mást sem tudok, úgyhogy viszlát a B vizsgán.

Én: Ööööööööööö........... pompás!

Aztán megérkezett még pár ember, mindenki tiszta ideg volt, és elkezdődött a szokásos műsor, melynek során az emberek azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak az égvilágon semmit, aztán utána olyasmikről kezdenek beszélni, amiről te még csak nem is hallottál. Majd megjött a prof, és közölte, hogy mi páran nála leszünk (a felolvasottak szívéről hangosan zuhantak a kövek), pár embert visszahívott későbbre egy másik profhoz.

Utána bementem, kihúztam három jó tételt, kidolgoztam, elsőként jelentkeztem felelni, csupa olyasmit kérdezett, amire a többiek a közös fórumon figyelmeztettek, úgyhogy szinte mindenre tudtam a választ, nagyon meg volt elégedve, folyton hajtogatta, hogy "nagyon jó, nagyon jó", aztán kaptam egy nagy ötöst és viszlát.

Ha most visszagondolok, még mindig nem tudom elképzelni. Hogy történhetett mindez? Én? Belgyógyászatból? Leszigorlatoztam? Pláne ötösre? Micsoda???

Volt egy időszak, amikor minden bokorban jeleket véltem felfedezni, mert azt képzeltem, Isten jeleket küld, hogy megtudjam, milyen döntéseket kell hoznom egy-egy helyzetben. Ez jó nagy hülyeség volt, azóta rájöttem, és a jövőben az ilyesmitől őrizkedni fogok, inkább Isten nyilvánvaló parancsait és a józan eszet kívánom majd segítségül hívni döntéshelyzetekben . Ettől függetlenül úgy gondolom, azért vannak az ember életében jelek. A belgyógyászat szigorlatom is ilyen. Annak a jele, hogy 1. Isten nagyon szeret engem 2. Isten bármit megtehet 3. Istennek van terve velem az orvoslás területén.

Ha olyan fajta lennék, most azt írnám: halleluja! Szóval... halleluja!

Egy kis hazai

Esti beszélgetés a boltban:

Én (az ablaknál állok, és észreveszek egy gólyát): Marci, gyere gyorsan, itt repül egy gólya! Nézd, itt repül, itt repül!
Részeg ember: Mi repül? Egy ufó?
Marci (mélységes megrökönyödéssel) : Mindig tudtam, hogy tudatlan vagy...

További tudnivalók Góliátról:
Büszke volt és vakverő.

Mi a közös az emberekben, a sünökben és az almavirágokban?

Állítólag, ahogy öregszünk, egyre kevésbé csodálkozunk rá a minket körülvevő világra. Vannak persze örökifjak, akik tudatosan megőrzik a rácsodálkozás képességét, de az alapvető tendencia nem ez. Állítólag.

Én ezt megcáfolnám. Egyáltalán nem vagyok az az örömre törekvő típus, és elé ritkán végzek arra irányuló trenírozást, hogy fennmaradjon bennem az örömre és a csodálatra való képesség. Mégis, azt veszem észre, hogy a világ szebb, mint kiskoromban. (Bár az is igaz, hogy a múltkor, mikor a húgom meglátta, hogy a Királylányok könyvét olvasom az ágyban, kétségbe vonta a felnőttségemet.) A virágok színe, illata erősebb, intenzívebb, mint valaha. Az ég kékebb. A szél erősebb. Az eső csak úgy zuhog, és gyönyörű. Több a szivárvány. A naplemente minden este más, és olyan, mintha a kedvemért valaki egy festékesdobozt borított volna az égre (szeretem az élénk színeket!). A sárga ragyogóbb, a zöld harsogóbb, a lila lilább, a ciklámenről, a rózsaszínről vagy a tűzpirosról nem is beszélve.

Bámulatom legújabb tárgya az almavirág. Hazafelé menet, mikor kiszabadulok a városból, többnyire az ablakra tapadok, és álmélkodom. Mikor nőtt ez a fű? Jé, már hervadnak a tulipánok? De hisz csak most nyíltak ki! Honnan kerültek elő ezek az orgonák? Így vettem észre a viruló almafákat is, és legnagyobb örömömre a kertünkben is találtam egy csodás fát. Micsoda illata van a virágainak!

Ahogy a virágait simogattam, azon gondolkoztam, hogy bár én persze egyformának látom őket, mégsem egyformák. Félelmetes belegondolni, hogy Isten ennyi almavirágot kigondolt és megalkotott! Hisz ezek csak almavirágok! És ez csak az idei garnitúra. Soha nem lesz még egyszer ilyen, mint ők. Már a gondolattól is szédülni kezdek.

És hogyan lehetne kiválasztani közülük a legszebbet? Ugyan, ki lenne képes erre? Hiszen olyan egyformák, és mind szépek. És a sünökre gondoltam, a borzokra, a fűszálakra, az orgonavirágokra, a kisbárányokra. Ki mondja meg, hogy melyik szép? Nekem ez a sün tetszik, neked a másik. A sünök meg esetleg mindkettőt, amit mi szépnek neveztünk, tök rondának tartják. Nevetséges gondolat, beismerem, a sünök szépségéről elmélkedni, és nem is lehet teljesen magunkra vonatkoztatni, de azért mégis megragadt bennem ez a gondolat. Ki határoz meg engem? A többi sün? (Azaz ember.) Szerintem mondjuk az a szép egy sünben, ha hegyes az orra, de a többi sün ezt szépséghibának tartja. Na, most akkor kinek van igaza? És akkor még nem is számolunk azzal, hogy esetleg a sünök között is változik a divat.

Időnként, azaz gyakran szenvedek a divattól, vagyis attól, hogy teljesen más fajta lányok vannak most divatban, mint én, és ettől időnként, azaz gyakran lehangolt vagyok. Ha ez legközelebb előfordul, megnézem magamnak ezt az almavirágot.

Napi Pollyanna

                                           
                         Ha jobban belegondolsz, bőven van rá okod.

Nehéz a dolga a brontoszauruszmamának

- Mit ásol, te héja?
- Kutat.
- Minek a kút, héja?
- Víznek.
- Minek a víz, héja?
- Főzni.
- Mit főzöl, te héja?
- Brontoszauruszkölyköt.
- A magadét, héja?
- A tiedet ellopom!
- Anyja vagyok, nem hagyom, hess!

/Elhangzott egy esti fürdőzés közben./

Pollyanna és önsorsrontás

Önsorsrontás. Hallottatok már ilyen furcsa szót? Én ma találkoztam vele először, és nagyon szíven talált.

Az a nagy helyzet, hogy mint az előző bejegyzéseimből is kiderült, eléggé küszködök a belgyógyászattal. Csak telnek a napok, nem haladok semerre, a homlokomra kitehetnék a MEGTELT! - táblát, és nő bennem a kétségbeesés. A tegnapi napom sem ért semmit tanulás szempontjából, és este úgy döntöttem, vasárnap félreteszem a tanulnivalómat, és átgondolom a dolgaimat, mert ez így nem fog menni (egyébként szégyellem magam, amiért sokszor csak fakultatívan tartom be Isten törvényeit). 

A délelőtti Istentiszteleten a hegyekről volt szó, amik az életünkben tornyosulnak, és hogy ezeket vagy el kell mozdítani a hitünkkel, vagy neki kell rugaszkodnunk, hogy megmásszuk. Tudtam, hogy minden szó nekem szól, de csak bőgtem. Annyira rám jött a frász, hogy nekem itt most egy heggyel kell birkózni.

Aztán hazajöttem, és míg sült az ebédem, blogokat olvasgattam. Az egyikben találkoztam ezzel a szóval, hogy önsorsrontás, és hogy milyen rémesek az olyan emberek, akik állandóan csak a negatív dolgokat látják maguk körül, és képtelenek bárminek is örülni. És akkor megint rám jött a frász, hogy talán én is ilyen önsorsrontó vagyok? 

Annyira komolyan veszem az életet, az összes kis nehézségével együtt. Azt is hegynek látom, ami nem is az. És egyébként meg mit kell annyira megrémülni a hegyektől? A hegyek nem olyan rémisztő dolgok. Nincsenek fogaik, körmeik, nem fognak rád ugrani és felfalni. Isten azt ígérte, hogy ad erőt a megmászásukhoz, vagy elmozdításukhoz. Fel kell mérni a helyzetet, hogy mi is a teendő, összeszedni a szükséges eszközöket, terveket kovácsolni... de minek úgy megijedni? Minek rettegni? Minek kétségbeesni?

Ma Pollyannát olvastam szabadidőmben (Az élet játéka). Aki nem ismerné, Pollyana arról híres, hogy mindig megtalálja mindenben azt, aminek éppen örülni lehet, akkor is, ha a helyzet nem éppen a legfényesebb. Sokszor gondoltam már arra, hogy nekem is milyen jó lenne így élni, de aztán nem jutottam el a kivitelezésig.

Bátorítok mindenkit arra, hogy ne legyünk önsorsrontók, semmilyen tekintetben. Ha felismerjük, hogy valamilyen síkon változtatni kell az életünkön, ne habozzunk. Én is próbálkozom a változtatásokkal:) Most, második nekirugaszkodásra például már sokkal jobban sikerül mellőzni a csokoládét, és gyakrabban tornázni. A takarékoskodással már nem állok ilyen fényesen, de a mai napon újra végiggondolom, min kellene még finomítani, és annak is újra nekirugaszkodom.

Az a legnehezebb a kezdésben, hogy a legtöbb dolog nem megy azonnal, és az ember hajlamos feladni, "nekem ez úgysem megy!" - felkiáltással. Pláne, ha olyasvalamibe fogsz, ami sok embernek nem szokott menni. Pedig kár feladni, mert Isten sem erre bátorít minket.

Azt hiszem, ha szeretnék Pollyannához hasonlóan örülni az életnek, akkor végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amelyek folyton panaszkodásra késztetnek, akaratom ellenére (például az oktatásunk, vagy az egyedülállóságom), és megkeresni bennük a jó dolgokat.

Az egyedülállóság a könnyebb téma. Azért abban sok jó is van. Jó dolog, hogy nem vagyok senkihez lekötve most, mikor mindenkinek olyan nagy feszültséget okoz ez a munkakeresés - olyan nehéz két embernek egy városban munkát találnia. Nagyon örülök, hogy egyben végig tudtam csinálni az egyetemet, nem kellett megszakítani semmi miatt (pl. szülés). Örülök, hogy nem voltam házas az egyetemi éveim alatt, és gyerekeim sem születtek, mert elég rémes lett volna a kettőt egymás mellett csinálni, eléggé egymás rovására mentek volna, és az nem lett volna olyan jó. Jó egy kicsit még szabadon lenni, szabadon találkozni a barátaimmal, alkalmakat látogatni, mikor kedvem van hozzá, nem máshoz igazítani a napomat.

De az oktatásunk... jaj. Most így hirtelen azt mondanám, hogy abban aztán az égvilágon semmi jó nincsen. Na, de próbálkozzunk. Szóval, jó, hogy nem tandíjköteles az egyetem, mert akkor belőlem soha nem lehetne orvos. Jó az is, hogy ha nem is a legjobb módszerekkel, de azért próbálnak minket elég sok elméleti tudással teletömni, hogy minél több dologról legyen fogalmunk. Jó, hogy ez a hatodév már lazább, mint az előzőek - egyszerre csak egy dologra kell koncentrálni, és magam dönthetem el, mikor megyek vizsgázni.

Igazából mindig iszonyúan felbosszant, mikor az emberek arról kezdenek lelkendezni, hogy jaj, de jó már nekem, mert ezen a gyakorlati éven biztosan annyi hasznos és jó dolgot tapasztalhatok, és milyen érdekes lehet benn a kórházban. Ilyenkor szoktam robbanni, és akkor elkezdődik a panaszkodás. Ezentúl igyekszem egyszerűen úgy tenni, mintha ezt nem is hallottam volna, teszek egy megjegyzést a fent olvashatók közül, és ügyesen átugrok a témán.

"...én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.
Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 

Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,11-13