2013. június 1., szombat

Kitartás!

Még jól emlékszem a kezdetekre, alig pár hónap telt el azóta. Van szülőszobán egy személyzeti mosdó, általában oda bújtam el sírni, mikor nagyon muszáj volt. Sokszor volt muszáj, mert minden annyira új volt, és annyira nem ment. Nehéz volt vizsgálni, nem éreztem semmit, nem értettem, mit magyaráznak, nehéz volt varrni, hiába mutogatták, csak a gombóc nőtt a torkomban, mert nem és nem láttam, hogy kellene a sebszéleket egyeztetni, és akkor most minek is kell merőlegesnek lenni mire.

Szülőszobás voltam a múltkoriban, tettem-vettem, járkáltam az asszonyok között, az egyiknek magzatburkot kellett repeszteni, ott állt mögöttem a kollegám, akivel együtt kezdtünk, nézte, mit csinálok. Pár másodperc volt az egész, már dobtam is le az eszközt a lemosóba, felnéztem rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár hónapja még hogy küszködtünk ezzel is. Felváltva vigasztaltuk egymást, hogy "nem voltál annyira gáz", meg "nekem sem ment volna ilyen szűk méhszáj mellett" meg "a múltkor is egy csomó ideig próbálkoztam, aztán segítséget kellett kérnem". Most meg egy mozdulat, ugyanolyan ügyesen megcsináljuk, mint az öregek.

A másik ilyen élmény az ambulancián volt, vizsgáltam az egyik beteget a másik után, kijöttem a függöny mögül, mostam a kezem, és mondtam, hogy teljesen normál méretű a méhe, nem terhes. És hirtelen megdöbbentem a saját szavaimtól, hogy én ezt tényleg éreztem, és tényleg nyugodt szívvel állítom, pedig ezerszer is elsírtam, hogy én soha az életben nem fogok érezni semmit, mert totál béna vagyok, és ilyen rövid ujjakkal amúgy is képtelenség vizsgálni.

És akkor eldöntöttem, hogy ezt felírom magamnak, hogy álljon itt emlékeztetőül, mikor elcsüggedek. Sajnos, nem megy minden elsőre. Én mindig mindenben szerettem volna őstehetség lenni, szerettem volna, ha nem is elsőre, de másodjára azért már egész jól megy minden, de ez csak ritkán fordult elő, és ilyenkor mindig nagyon elkeseredtem. Néhány dolognak fogat összeszorítva nekiveselkedtem, próbáltam, próbáltam újra és újra, és végül csak belejöttem - de sajnos sok mindent sutba dobtam "nekem ez úgysem fog menni"-felkiáltással.

Szeretnék emlékezni rá, hogy igenis, bármit meg lehet tanulni, amit csak az ember szeretne - de meg kell fizetni az árát. A kudarcokat, a sok nehéz órát, a könnyeket. Tessék válogatni, hogy mi az, ami megéri az erőfeszítést, és tessék annak teljes erőből nekiveselkedni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése