2012. augusztus 6., hétfő

Mr. D

Régóta tervezem, hogy apránként bemutatom barátaim egy csoportját ebben a blogban. Ezek a barátaim a polcaimon sorakoznak: a kedves könyveimről és filmjeimről van szó. Úgy ismerem már a többségüket, mint  a tenyeremet, sokszor végigolvastam-végignéztem őket. Ezt sokan nem értik, azt mondják, egyszer bőven elég, másodszorra már unalmas, harmadjára elképzelhetetlen. Én mindig találok bennük valami újat, és egy-egy lelkiállapotomban mindig tudom, hova nyúljak a polcon, honnan kapok most inspirációt.

Velem ugyanis az van, hogy nagy-nagy szükségem van magyarázatokra, illusztrációkra. A száraz tényeket egyszerűen nem fogja az agyam. Mondok egy példát: sosem bírtam megjegyezni az apró számadatokat, például hogy a fejlődés során a baba bizonyos részeinek mekkoráknak kell lenniük. Kivagyok az ilyesmiktől, mindig betanulom, de soha nem tudom tartósan megjegyezni. A múltkor viszont kérdeztek egy konkrét leletről, hogy az anyuka volt ultrahangon, a tarkóredő ennyi és ennyi, ez most mit is jelent? Ott motoszkált az agyamban, hogy ez bizony soknak tűnik nekem, és ha ez igaz, az Down-kórt jelent, de nem emlékeztem pontosan, elő kellett vennem a könyvet. Azóta az agyamba égett: a 3mm feletti tarkóredő-érték a 12. terhességi héten bizony Down-kórt jelez. Van hova kapcsolnom (sajnos). Egy életre megjegyeztem.

Vagy vegyük például a történelmet. Gimnáziumban még OKTV-ztem is töriből, sőt, egész jó eredménnyel, nagyon sokat tanultam, töritanár akartam lenni, de az egész valahogy egy nagy halott massza volt számomra. Egyszerűen a számadatok és tények halmaza alatt nem láttam az embereket, nem értettem őket, semmit nem tudtam meg róluk. De mikor elolvastam Hegedüs Géza könyvét, Az erdőntúli veszedelmet, gond nélkül tudtam sorolni a csaták sorrendjét, mert nem a csaták sorrendje volt a lényeg, hanem Bálint, Eszter, Tamás diák, és visszataszító ellenfeleik, a Lépes testvérek és Csáki László.

Szóval, ezért szeretem a könyveimet és filmjeimet: mert illusztrálnak. Most viszont érdekes módon nem az egyik barátommal kezdem a sort, hanem egy olyan filmmel, amit tegnap láttam. Címe: Az élet iskolája (itt olvashattok róla a porton). Nagyon röviden összefoglalom, miről szól, mert a porton kb. semmit nem írnak róla. Van egy iskola, ahol minden évben megválasztják az év tanárát. Ezt a címet már 43 éve ugyanaz a tanár nyeri, de ő a 43. díjkiosztón hirtelen meghal. A nagy kérdés tehát: kié lesz az év tanára-cím? A nagy hírű tanár fia (Mr. Warren) biztos benne, hogy az övé, de ekkor új tanár érkezik az iskolába (Mr. D). Mr. Warren egyetlen életcélja, hogy övé legyen a cím, de erre nem sok esélye van: unalmasan tanít, a gyerekekkel nem tudja megkedveltetni magát, nem tud igazán fegyelmet tartani, és rögtön az igazgatói irodába cipeli a rendbontót. Ha ennyit látnánk, már tudnánk, hogy nem valószínű a siker, de ráadásnak jön még Mr. D. Mr. D hihetetlenül jófej, az egész iskola odavan érte, a tanári kart is beleértve, végtelenül izgalmasan tanít, plusz emberileg is ő a csúcs. Ebbe persze Mr. Warren eléggé becsavarodik, és ahogy halad a film, egyre őrültebben viselkedik.

Nem mondhatnám, hogy ez a film bekerült a kedvenceim közé. Szerintem még újranézős sem lesz, mert számomra enyhén túlzó volt. A hibbant tanár annyira hibbant lett, hogy az már fájt, de Mr. D jófejsége még ennél is jobban idegesített. Úgy értem, ennyire azért nem lehet jófej senki, mindenkinek vannak hibái. És olyan sincs, hogy valakit mindenki szeressen. Vagy hogy minden tanítványánál elérje, hogy ötöst írjon a központi felmérőn.

Hogy akkor hogy jön ide mégis Mr. D? Hát úgy, hogy inspirációt adott. Sokszor gondolkoztam már azon a bibliai igazságon, hogy tegyünk jót mindenkivel, meg hogy mindenki a másik javát keresse, és tudom, hogy a boldogságnak igazából az az útja, ha az ember elkezd befektetni mások életébe. De ez csak elmélet. Tudom, hogy a Biblia sokat ír Jézusról, aki elég sok gyakorlati példát adott arról, hogyan is kellene jónak lennünk egymáshoz, de ez nekem még mindig egy kicsit magas. Nekem nincs hatalmam betegeket gyógyítani, nehéz helyzetekben a legritkábban mondok nagy bölcsességeket, és még véletlenül sem olyasvalamit, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége lehet, szóval kicsit nehézkes számomra Jézus példáját követni.

Mr. D ebben segített. Ahogy néztem, arra gondoltam, hogy szóval így lehet az ember jófej. Szóval valami ilyesmit jelent törődni másokkal, és magunkkal nem igazán foglalkozni. Még akkor is, ha az egész jó bőven nyakon van öntve cukorsziruppal, és jól ki van sarkítva. Nekem segített, inspirációt adott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése