2012. augusztus 9., csütörtök

Én akarom

Tegnap este a vifin többek között a férfi-női szerepek voltak terítéken. Pál leveleit vesszük szerdánként, így mindig az adott szakasz határozza meg a témát. Néha ülünk, nagyokat hallgatunk, és csak ritkán töri meg a csendet egy-egy észrevétel, az este vezetője beszél leginkább, a többiek meg bólogatnak. Na, a tegnap este nem ilyen volt. Ez a téma a tipikus "izgalmas témák" egyike, alig lehetett lelőni minket, mindenki csak beszélt, beszélt, hogy a férfiaknak határozottabbaknak kellene lenni, a nőknek meg nem kellene mindig mindent kivenni a férfiak kezéből.

Az este végére aztán körvonalazódott, hogy azt a példát szeretnénk követni, amit Pál elénk hoz Krisztussal és az egyházzal kapcsolatban. Hogy a férfinak kell(ene) a döntéshozónak lennie, az irányítónak, a dominánsabbnak, miközben nem kényúri szerepet tölt be, hanem úgy szereti a feleségét, mint Krisztus az egyházát. A nőnek meg nem mindenáron a munkát kellene hajszolni, hanem megteremteni az otthont, gyerekeket nevelni, és biztosítani a hátteret. Na és persze engedelmeskedni.

Természetesen mindenki felsorakoztatott egy kosár példát, hogy ez miért nehezen kivitelezhető: mert nagyon nehéz egy fizetésből fenntartani egy családot, mert nehéz olyasvalakinek engedelmeskedni, akit nem tisztelsz, mert a férfiak egyáltalán nem olyan határozottak és jó vezetők, mint amilyennek elvileg lenniük kéne.

Aztán a lányok elkezdtek arról beszélni, hogy nekik mennyire nehéz dönteniük, és hogy milyen megnyugvást is ad az, ha valaki döntést hoz helyetted, te meg követheted a kijelölt határvonalat. Az egyik fiú is azzal példálózott, hogy a legutóbb, mikor a lánytestvérei nála jártak, neki kellett kitalálni és megszervezni a programokat, mert ők maguktól nem fogtak bele. Mert a lányok nem ilyenek.

Én meg ültem, és egyre inkább úgy éreztem, hogy egy elfuserált férfi vagyok. Mert én magam is beszámolhatok arról, hogy ha csinálni kell valamit, többnyire én vagyok az, aki megszervezi. A többiek mondogatják, hogy jó lenne elmenni valahová, jó lenne összehozni valamit, jó lenne csinálni valamit... de én vagyok az, aki azt mondja: "kezdjük! így és így csináljátok! neked ez a dolgod, neked pedig amaz". Ráadásul... én szeretek dönteni. Szeretem eldönteni, hova menjek, mit csináljak, szeretek terveket kovácsolni, szeretem magam megszervezni a költségvetést, a lakás körüli dolgokat, hogy kihez mikor menjünk... és nem szeretem, ha beleszólnak. Hűha... 

Fogalmam sincs, hogy lesz-e férfi, aki ezt el bírja viselni, anélkül, hogy a papucs szerepébe kényszerüljön, de nem csak ez a baj ezzel az "én akarommal".

Ma reggel úgy keltem, hogy egy csomó minden kavargott bennem. Leültem a naplóm felé, hogy nagyjából kibogozzam ezt a rémes gubancot, és rájöjjek, mi a probléma. És írtam: Istenem, úgy szeretném. Annyira vágyom erre. Tudom, hogy nem így kellene, de mégis szeretném. Semmi esélye, hogy sikerüljön, de annyira szeretném. Sok-sok ilyen mondat sorakozott egymás alatt, mindenféle témákban.

És a végén kezdett kitisztulni a dolog. Szóval, az a baj, hogy annyi mindent akarok, csak sajnos nincs hatalmamban beteljesíteni a saját kívánságaimat. Mert van egy sor olyan kívánság, ami nem a saját szorgalmamon vagy kitartásomon múlik. Teljesen görcsössé tesz, hogy folyton azon gondolkozom: ennek így és így kell történnie. Muszáj!

Akkor ledobtam a naplót, és azt mondtam: Istenem, túlságosan fáraszt ez, hogy folyton arra koncentráljak, minek kellene történnie. Teljesen kiszívja az energiáimat a szurkolás, a rettegés, a vágyakozás, hogy vajon úgy lesz-e, és talán mégsem úgy lesz. Tudod mit? Hagyjuk a csudába. Mi lenne, ha úgy lenne, ahogy te akarod? Legalább nem kell vele foglalkoznom, és így felszabadul az agyam nagy része. Ja, és bónuszként még ráadásul így lesz nekem a legjobb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése