Bemutatom Valancy Stirlinget

Nos, itt a következő bemutatásra váró barát. Eredetileg úgy terveztem, abban a sorrendben mutatom be őket, amennyire közel állnak a szívemhez, de ez nem fog menni - mert mindig csak arról tudok írni, amit épp olvastam/láttam. Előre kell bocsátanom most, hogy nem vagyok egy kifinomult irodalom-, illetve filmkritikus, és feltehetően az ízlésem sem valami jó, ugyanis a manapság kedvelt könyvek nagy részétől az első oldal után elkap a hányinger. Leragadtam valahol a gyerekkorban, mikor még azért olvastunk könyveket, mert szép, vicces vagy izgalmas történeteket meséltek. Továbbra is a szép történeteket keresem, és ezért nem szeretek mások beteges lelkivilágáról olvasni, illetve ki nem állhatom, ha a szereplők gusztustalanul beszélnek, vagy viselkednek. Gondolom, ennek alapján könnyen érthető, hogy a "felnőtt irodalom" nem számomra íródott.

Úgyhogy itt a bemutatások során csak kedves kis könyvekre lehet számítani, amiket az ember nyugodt szívvel hagy elöl, nem baj, ha a gyerekei megtalálják, és butuska kis filmekre, amikben az emberek nem túl sokat gondolkoznak, és másokat sem késztetnek gondolkozásra, egyszerűen viccesek, vagy kedves közhelyeket puffogtatnak, ahogy haladnak a közhelyes végkifejlet felé (nem vagyok hajlandó olyan filmeket nézni, amiknek rossz a vége. Ha sírni akarok, találok rá könnyen okot, egy filmet azért nézek, hogy felviduljak).

Most, hogy színt vallottam, és senki nem számít tőlem semmi különösre, mert előre megmondtam, hogy ilyesmit senki ne várjon, jöhetnek a barátaim, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül kedvelhetek, bár nem tökéletesek.

Vasárnap Valancy Stirlinggel találkoztam. Ha más is szeretne vele találkozni, L.M. Montgomery A kék kastély című könyvében megteheti. Igen, arról a Montgomeryről beszélek, aki az Anne-könyveket írta. Nos, A kék kastély cseppet sem hasonlít az Anne-könyvekre, talán egy kicsit a környezet, ahol játszódik, de az egész teljesen más stílusú. Mondhatnám, hogy ez valószínűleg egy korai Montgomery-próbálkozás, amit, gondolom, az Anne-könyvek sikere miatt adtak ki, hogy nincs valami sok cselekménye, leginkább a saját irodalmi próbálkozásaimra emlékeztet, amelyekben nem a történet a lényeg, hanem az életérzés - végig azt éreztem, hogy az egész történet csak azért született meg, hogy átadhassa azt az életérzést, ami az egész könyvön átvonul. És azt is mondhatnám, hogy a hősnő alakja kicsit eltúlzott, és biztos van még több hiba is a könyvben, de ettől függetlenül szerettem. És a vasárnapi előszöri olvasás után a héten még loptam a perceket a tanulástól, hogy újraolvashassam.

Valancy Stirling egy huszonkilenc éves, csúnyácska kis vénlány, aki az anyja és a rokonai zsarnoksága alatt él. Mindig megmondják neki, mit csináljon, és ő engedelmeskedik. Az egész élete olyasmikkel telik el, amiket utál: utálja a becenevét, utálja, hogy gyerekként kezelik, utálja a takaróvarrást, utálja a szobáját, utálja, hogy az összes rokona belerúg, mint egy felesleges kutyába, de fel sem merül benne, hogy ez lehetne másképpen. Úgy próbálja maga számára szebbé tenni a világot, hogy álmodozik. Képzeletben van egy Kék Kastélya, aminek ő az úrnője, ahol minden gyönyörű, ahol azt tesz, amit akar, és ahol persze udvarlói is vannak.

Időnként furcsán megfájdul a szíve, ezért egy nap úgy dönt, titokban elmegy az orvoshoz, mert nem akarja, hogy a rokonok nagy hűhót csapjanak körülötte. Biztos benne, hogy nincs semmi komoly baja, de az orvos közli vele, hogy súlyos szívbetegségben szenved, és legfeljebb egy éve van még hátra. Innentől kezdve Valancy élete gyökeresen megváltozik. Úgy dönt, hogy a hátralévő évben szeretne végre élni. Ezt azzal kezdi, hogy ellenszegül az anyja parancsainak, szemtől szembe megmondja a véleményét a rokonainak, majd, mikor lehetőség adódik, elhagyja az otthonát, új kalandokra lel, és teljesen megszépíti a neki ígért utolsó évet.

Igazán aranyos könyv, és az ember komolyan meg tudja kedvelni Valancyt. Az egyik kedvenc részem az volt, mikor a családi összejövetelen szépen minden rokonának a szemébe mondta, amit gondolt. Néha én is arról ábrándozom, milyen felszabadító lenne azt mondani, amit gondolunk. Csak hát a kimondott szavaknak következményük van. Könnyű úgy beszélni, hogy az ember arra gondol: talán még ma meghalok, de egy éven belül biztosan! Ha az embernek együtt kell élnie a szavai következményével, az elég kellemetlen tud lenni. Ezért inkább lakatot teszünk a szánkra. De talán nem is baj ez, hiszen az ember olyan sok mindent gondol - és jaj, olyan sok mindent ki is mond, amit nem kellene, és ami miatt a következő percben már szégyelli magát.

Valancy kapcsán eltöprengtem a szabadságról. Mostanában sokat gyötrődöm, mert olyasmik után vágyódom, amiket nem érhetek el, és ez olyan rabbá tesz, mint amennyire Valancy rab volt az anyja házában. Az ember felkel, tudja, hogy jön egy nap, utált kötelességekkel tele, és nem fog történni semmi, ami igazán jó. Az ember gyötrődik, és sír. Aztán van a következő szint, a Kék Kastély. Ha az embernek van képzelőereje, könnyen úgy tehet, mintha az, amire vágyik, igazából meglenne neki. Képzeletvilágot kerítesz magad köré, és ez működik, és jobb is tőle, fájdalomcsillapító, de azért nem az igazi, a képzeletvilág könnyen szétporlik, és akkor megint szembenézel a valósággal, ami iszonyú.

Vagy halált megvető bátorsággal felállsz, és azt mondod: elég. Élni akarok! És otthagysz mindent, ami rabságban tartott, kitörlöd az emlékezetedből, nekivágsz a kalandnak, beletartod a szélbe az arcod, és hagyod, hogy magával sodorjon, és történni fog valami végre. Talán még a Kék Kastélyt is megtalálod, de mindenesetre élni fogsz.

Feküdtem az ágyon, és ezeken gondolkoztam, és azt mondtam Istennek:
 - Tudom, hogy az álmodozás nem az igazi, de azt hiszem, még nem vagyok kész arra, hogy szabad legyek.
Mire ő így felelt:
- Nem baj. Attól még szeretlek.

Akkor elgondolkoztam azon, hogy talán mégis nekivágok.