2012. július 30., hétfő

Nyafogás

Tegnap este beütött a na-most-tele-a-hócipőm-hangulat. Sok dolog felgyűlt bennem, és csak járkáltam fel-alá a szobában, mint aki megkergült, pakolásztam, mindenfélét csináltam, közben egyre rosszabbul éreztem magam, és tudtam, most az lenne a megoldás, ha mindent lehajítanék a kezemből, szépen leülnék, és megbeszélném Istennel, ami nyomaszt, és akkor minden megoldódna.

Én nem tudom, miért, de mindig halogatom az ilyesmit. Kicsit olyan ez nálam, mint a takarítás. Általában elég rendszerető vagyok, mindig a helyére pakolok mindent, amit épp nem használok, napjában többször felseprek, ha kell, azt szeretem, ha minden tiszta. De van, hogy épp nincs kedvem a helyére rakni valamit, mert túl fáradt vagyok, és lelököm. Az első darab pedig vonzza a többit. És már nincs is kedvem őket elrakni, csinos halom gyűlik a padlón, az asztalon, a szekrénybe hajtogatás nélkül hajítom a ruhákat. Aztán egy-két nap múlva már tűrhetetlenné fokozódik az állapot, akkor hozzálátok, és mindent összepakolok. Még élvezni is szoktam ezeket a nagytakarításokat.

A lelki dolgok ugyanígy mennek. Általában menet közben megbeszélem a dolgaimat Istennel, abban a percben, ahogy jönnek, vagy mennek. De van, amire nem elég egy perc, most nincs időm, fáradt vagyok... és már gyengül is köztünk a kapcsolat, elhallgat az örökös fecsegés (ami nálam a "szüntelen imádkozzatok"), és elkezdenek gyűlni a dolgok, és jaj, nem akarok leülni kiönteni a szívem, mert tudom, hogy hosszadalmas lesz, és talán fájdalmas is. És csak járkálok fancsali képpel, mint aki elrontotta a gyomrát, úgy is érzem magam, és halogatom, halogatom az elkerülhetetlent. Pedig jó letenni a terheket.

Mikor aztán végre leülök, azt sem tudom, hol kezdjem. Az ember nem vág rögtön a valódi probléma közepébe, elkezd teljesen másról beszélni. Tegnap az időjárással kezdtem. Hogy eddig olyan szép volt az idő, igazán gyönyörű államvizsgára-tanulós, a szemnek kedves, napsütéses, de a forróság elmaradt, mindig volt egy kis szél vagy eső. Most meg majd' megpusztulok, lélegezni sem lehet ettől az időtől. Tudtam, hogy ez szimpla nyafogás, mert ami eddig volt, az nem volt szokványos, nyáron meleg szokott lenni, ezen nem kellene fennakadni.

Aztán haladtam mélyebbre a gondokkal, magam is meglepődtem, hogy Isten hogy ad békességet a szívembe, mikor a probléma ugyanúgy megoldatlan, de hirtelen már nem éreztem olyan nehéznek és elhordozhatatlannak az egészet. És akkor vettem észre, hogy odakint elkezdett zuhogni az eső.

Csak álltam az ablakban, kitartottam a karom, hogy csapja az eső, néztem, hogy milyen gyönyörűen zuhog az utcai lámpák fényénél, és arra gondoltam: ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire törődsz velem. Nem hiszem el, hogy ennyire kézzelfoghatóan megmutatod: hallottalak. És nem hiszem el, ezt most miért kapom? Nem is kértem. Csak nyafogtam. A nyafogás nem kérés, azért jó esetben egy füles jár. Ez a szeretetnek olyan felfoghatatlan megnyilvánulása volt, hogy teljesen mellbe vágott.
Egy darabig csak bámultam a zuhogó esőt, arra gondoltam, milyen jó is lehetne most kint, aztán már cseréltem is a pizsamát utcai ruhára, és vágtattam lefelé a lépcsőházban. Körbejártam a háztömböt, jól megáztam, minden pocsolyába belegázoltam, és maradéktalanul boldog voltam, amíg egy kis hang el nem kezdett visítani a fejemben: " te kis hülye, sarkig nyitva hagytad az ablakot, ugye, tudod, mi történik a laminált padlóval, ha vizes lesz?!!" Úgyhogy felrohantam, de mivel ellenkező volt a szélirány, a padló még teljesen száraz volt. Utána már nem mentem vissza, csak néztem a szobából az óriási villámokat, és élveztem, hogy csuromvíz a hajam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése