2012. július 22., vasárnap

A lepényhal megy előre, a remény hal meg utoljára

Van egy fuksziám. Azt hiszem, írtam is róla annak idején, mikor megvettem.

Engem általában eléggé szeretnek a növényeim, mert mindennap öntözgetem őket, lecsipkedem róluk az elszáradt részeket, vagy csak simogatom a leveleiket. Szeretek velük lenni, és ezt meghálálják. Szegény fuksziával viszont nem jött össze a dolog. Ugyanis a megvásárlása után hazautaztam hétvégére, senki nem locsolta meg, és gyalázatosan elszáradt két nap alatt. Próbáltam aztán öntözgetni, újabb és újabb erőfeszítéseket tett is a virágzásra, de egyik kísérlete sem tartott sokáig. A koliszoba ablaka keletre nézett, és reggelenként mi is kisültünk az ágyból, nemhogy szegény fukszia. Mikor átköltöztünk az albérletbe, már elég gyalázatosan festett, és én hamarosan hazautaztam két hétre. Két hét víz nélkül túl sok volt neki.

Mire visszajöttem, egy virágcsontvázat találtam. Levele egy szál sem, ágai szárazak, akár a puskapor. Esély arra, hogy még életben legyen, nulla. De valahogy mégsem vitt rá a szívem, hogy kidobjam. Öntözgettem a többiekkel együtt, és minden reggel elhatároztam, hogy majd valamikor a nap folyamán sort kerítek rá, és kidobom. Jó lesz még a cserepe más növénynek.

Ma reggel, mikor aggódva locsolgattam az új fűszernövényeket, elhatároztam, hogy a fukszia többször nem kap vizet. Ugyan minek? Nem akarok komposztálni a szobában, és nincs más ok, amiért nedvesen kellene tartanom egy növénymaradékot.

Aztán közelebbről is megnéztem a cserepet, és hirtelen észrevettem, hogy egy csomó új, zöld kis hajtása van az elszáradtnak hitt szárain, szám szerint tizenhat.

Mától fogva ez a növény a remény és a kitartó küzdelem megtestesítője számomra. Ugye, milyen érzelgős vagyok? Hiszen ez csak egy fukszia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése