2012. április 22., vasárnap

Pollyanna és önsorsrontás

Önsorsrontás. Hallottatok már ilyen furcsa szót? Én ma találkoztam vele először, és nagyon szíven talált.

Az a nagy helyzet, hogy mint az előző bejegyzéseimből is kiderült, eléggé küszködök a belgyógyászattal. Csak telnek a napok, nem haladok semerre, a homlokomra kitehetnék a MEGTELT! - táblát, és nő bennem a kétségbeesés. A tegnapi napom sem ért semmit tanulás szempontjából, és este úgy döntöttem, vasárnap félreteszem a tanulnivalómat, és átgondolom a dolgaimat, mert ez így nem fog menni (egyébként szégyellem magam, amiért sokszor csak fakultatívan tartom be Isten törvényeit). 

A délelőtti Istentiszteleten a hegyekről volt szó, amik az életünkben tornyosulnak, és hogy ezeket vagy el kell mozdítani a hitünkkel, vagy neki kell rugaszkodnunk, hogy megmásszuk. Tudtam, hogy minden szó nekem szól, de csak bőgtem. Annyira rám jött a frász, hogy nekem itt most egy heggyel kell birkózni.

Aztán hazajöttem, és míg sült az ebédem, blogokat olvasgattam. Az egyikben találkoztam ezzel a szóval, hogy önsorsrontás, és hogy milyen rémesek az olyan emberek, akik állandóan csak a negatív dolgokat látják maguk körül, és képtelenek bárminek is örülni. És akkor megint rám jött a frász, hogy talán én is ilyen önsorsrontó vagyok? 

Annyira komolyan veszem az életet, az összes kis nehézségével együtt. Azt is hegynek látom, ami nem is az. És egyébként meg mit kell annyira megrémülni a hegyektől? A hegyek nem olyan rémisztő dolgok. Nincsenek fogaik, körmeik, nem fognak rád ugrani és felfalni. Isten azt ígérte, hogy ad erőt a megmászásukhoz, vagy elmozdításukhoz. Fel kell mérni a helyzetet, hogy mi is a teendő, összeszedni a szükséges eszközöket, terveket kovácsolni... de minek úgy megijedni? Minek rettegni? Minek kétségbeesni?

Ma Pollyannát olvastam szabadidőmben (Az élet játéka). Aki nem ismerné, Pollyana arról híres, hogy mindig megtalálja mindenben azt, aminek éppen örülni lehet, akkor is, ha a helyzet nem éppen a legfényesebb. Sokszor gondoltam már arra, hogy nekem is milyen jó lenne így élni, de aztán nem jutottam el a kivitelezésig.

Bátorítok mindenkit arra, hogy ne legyünk önsorsrontók, semmilyen tekintetben. Ha felismerjük, hogy valamilyen síkon változtatni kell az életünkön, ne habozzunk. Én is próbálkozom a változtatásokkal:) Most, második nekirugaszkodásra például már sokkal jobban sikerül mellőzni a csokoládét, és gyakrabban tornázni. A takarékoskodással már nem állok ilyen fényesen, de a mai napon újra végiggondolom, min kellene még finomítani, és annak is újra nekirugaszkodom.

Az a legnehezebb a kezdésben, hogy a legtöbb dolog nem megy azonnal, és az ember hajlamos feladni, "nekem ez úgysem megy!" - felkiáltással. Pláne, ha olyasvalamibe fogsz, ami sok embernek nem szokott menni. Pedig kár feladni, mert Isten sem erre bátorít minket.

Azt hiszem, ha szeretnék Pollyannához hasonlóan örülni az életnek, akkor végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amelyek folyton panaszkodásra késztetnek, akaratom ellenére (például az oktatásunk, vagy az egyedülállóságom), és megkeresni bennük a jó dolgokat.

Az egyedülállóság a könnyebb téma. Azért abban sok jó is van. Jó dolog, hogy nem vagyok senkihez lekötve most, mikor mindenkinek olyan nagy feszültséget okoz ez a munkakeresés - olyan nehéz két embernek egy városban munkát találnia. Nagyon örülök, hogy egyben végig tudtam csinálni az egyetemet, nem kellett megszakítani semmi miatt (pl. szülés). Örülök, hogy nem voltam házas az egyetemi éveim alatt, és gyerekeim sem születtek, mert elég rémes lett volna a kettőt egymás mellett csinálni, eléggé egymás rovására mentek volna, és az nem lett volna olyan jó. Jó egy kicsit még szabadon lenni, szabadon találkozni a barátaimmal, alkalmakat látogatni, mikor kedvem van hozzá, nem máshoz igazítani a napomat.

De az oktatásunk... jaj. Most így hirtelen azt mondanám, hogy abban aztán az égvilágon semmi jó nincsen. Na, de próbálkozzunk. Szóval, jó, hogy nem tandíjköteles az egyetem, mert akkor belőlem soha nem lehetne orvos. Jó az is, hogy ha nem is a legjobb módszerekkel, de azért próbálnak minket elég sok elméleti tudással teletömni, hogy minél több dologról legyen fogalmunk. Jó, hogy ez a hatodév már lazább, mint az előzőek - egyszerre csak egy dologra kell koncentrálni, és magam dönthetem el, mikor megyek vizsgázni.
Igazából mindig iszonyúan felbosszant, mikor az emberek arról kezdenek lelkendezni, hogy jaj, de jó már nekem, mert ezen a gyakorlati éven biztosan annyi hasznos és jó dolgot tapasztalhatok, és milyen érdekes lehet benn a kórházban. Ilyenkor szoktam robbanni, és akkor elkezdődik a panaszkodás. Ezentúl igyekszem egyszerűen úgy tenni, mintha ezt nem is hallottam volna, teszek egy megjegyzést a fent olvashatók közül, és ügyesen átugrok a témán.

"...én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.
Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 
Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,11-13

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése