Szeretitek az Őszi sanzont? Én nagyon. A Tóth Árpád-fordítást, persze. Nem mintha valami értelme lenne a versnek - ez is amolyan szerelemdolog nálam, mint a Győztes leszel, amiről már írtam korábban.
Most nem az ősz húrja ontja rám a monoton bút, hanem a belgyógyászat. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a belgyógyászatot. Vagyis a gyakorlatokat teljes szívemből utáltam mindig is, mert a nagybetűs UNALMAT testesítették meg (a hely, ahol soha semmi nem történik, ha mégis, akkor meg kiküldenek a folyosóra). De maga a tantárgy hasznos, én ezt teljesen belátom. De valahogy elfogyott az erőm így a végére.
Persze, ez nem új keletű dolog. Ezen az egész nyomorult hatodéven úgy vonszolom már magam végig, mint egy nagybeteg. Nem bírom. Nem megy már. Az erőm végéhez értem már nagyon rég. Szégyellem magam, mikor nem orvosisokkal beszélek, és ők lelkendeznek, milyen jó nekem, hogy már mindjárt végzek, és hogy milyen irtó érdekes lehet ez a gyakorlati év, és mennyire szép, nemes és nagyszerű ez a szakma. Most mit mondjak? Biztosan az, de nekem már elég volt. Egy porcikám sem kívánja.
Bebizonyították, hogy semmi vagyok, senki vagyok, semmit nem tudok, semmit nem érek. Erről szóltak az első évek. Eleinte ment a rivalizálás ezerrel, aztán lassan ellankadtak a szárnyak. Negyedéven már nem bírt senki rivalizálni, mindenki örült, hogy bent maradt, és hogy túlél. Negyedéven már fapofával fogta az ember az négyszáz oldalas könyvet, amire három napot kapott. Tessék megtanulni. Jó, hát lássuk, mire megyünk. Sok mindenre nem, de azért próbálkoztunk. Ezt is lehet bírni egy darabig.
Most meg itt ülök, itt van mellettem Tulassay belgyógyászat könyve, kétezer oldal. Meg persze van még pár másik könyv is, azok is jók. Egy oldalt nem bírok elolvasni hányinger nélkül.
Józsefre gondolok. József a börtönben. Neki sem lehetett túl vicces. És neki még papírcsíkja sem volt, amiről minden este levághatott volna egy darabot, mert nem tudhatta, hogy szabadul-e valaha. Hogy bírnak ki az emberek ilyesmit? Hogy lehet bírni a monoton, szürke, egyforma napokat, válladon a teherrel, ami túl nagynak bizonyult, amiről kiderült, hogy túl kicsi vagy hozzá, mégsem lehet letenni? Hogy lehet ezt kibírni?
Bárcsak tudhatnám, hogy fel fog oldódni a szívemben ez az érzés. Ez a kiégtem-nem-bírom-érzés. Honnan szerezhetném vissza a lelkesedésemet? Honnan tudhatom, hogy kisorvosként nem leszek ugyanilyen kiégett?
Engedelmesség. Az engedelmesség néha kitartást jelent az undok, szürke napokon, amelyek azt éreztetik, hogy soha nem lesz végük. Isten embere ilyenkor megfeszíti minden erejét - mert ezek a napok talán több erőt igényelnek azoknál, amikor valami borzasztó dolog történik -, és küzd, mert tudja, hogy ez a nap is része a TERVNEK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése